Kot-kodács


View on YouTube

Migráns vagy menekült?

A társadalmi léptékű, verbálisan bántalmazó kormányzati választási kampány egyik - eddigi - negatív mélypontjaként másolom be ide Schmidt Mária írását a migrációról. Kizárólag elgondolkodtató célzattal.

„Van, aki szerint Angela Merkel a jövő?

(Does anyone think Angela Merkel looks like the future?)

Patrick J. Buchanan

Kik a migránsok? Azokról beszélek, akiket a nyugati megmondóelit talán nem véletlenül, egységesen menekülteknek nevez. Tényleg háborús menekültek lennének vagy inkább olyan bevándorlók, honfoglalók, vagyis gazdasági migránsok, akik egy jobb élet reményében indulnak útnak? Vagy, akiket ennek kecsegtetésével indítanak el azok, akik ezt a bevándorlási hullámot ki és felhasználják? Háborús menekültek lennének mind, akiken degeszre keresik magukat azok az embercsempészek, akik mára jól menő iparággá szervezték magukat? Még arra a kérdésre sem ismerjük a választ, hogy vajon az új betelepülőknek van nagyobb szükségük a Nyugatra, vagy a posztliberális nyugati élcsapatnak rájuk, heveny, szűnni nem akaró lelkiismeretfurdalásuk csökkentéséhez? Ha ez utóbbi a helyzet, akkor rögtön meg is találtuk a választ arra, hogy miért nem inkább ott segítünk nekik, ahol élnek. Hiszen mindenki tudja, hogy egy dollár, egy euró, egy forint, a migránsokat kibocsájtó országokban sokkal többet ér, mint itt. A fenti kérdés azért sem kerülhető meg, mert ha menekültekről van szó, akiket háború űzött el a hazájukból, akkor őket nem kell integrálniSzámukra átmeneti oltalmat kell nyújtani és elő kell segíteni, hogy a harcok elültével visszatérhessenek a szülőföldjükre. Tudásukra, munkájukra ugyanis hazájuk újjáépítésében, az ottani élet újraindításában lesz szükség.

Ha azonban migránsokról, vagyis új betelepülőkről van szó, akkor nem ideiglenes megoldást kell találni a számukra, hanem véglegeset, ami azt jelenti,hogy integrálni kell őket a befogadó társadalmakba, amihosszadalmas és nehéz feladat és mindkét fél cselekvő elköteleződését igényli.

Az új betelepülőkkel, vagyis a migránsokkal kapcsolatban tehát egy sor kérdés vár tisztázásra. Dönteni kell arról, akarunk-e új betelepülőket az országainkba? Szükségünk van-e rájuk? Munkaerőként, nyugdíjbiztosítékként vagy genetikai állományunk kívánatos felfrissítőjeként tekintünk-e rájuk? (Ez nem vicc, lásd: lejjebb.) Amelyik ország a fent felsorolt vagy egyéb okok miatt a tömeges bevándorlás mellett dönt, kiket és mennyit akar és tud befogadni?

Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása elől a nyugati posztliberális elit és magyar kiszolgálóik mereven elzárkóznak. Aktivistáik, politikai képviselőik és verőmédiáik olyan jellegzetesen kommunista, utópikus szlogenekkel söpörnek le minden értelmes kérdést és ellenérvet, hogy: „senki sem illegális” vagy „mindenki egyenlő”, „mindenkinek joga van ott élni, ahol akar”.(?!) Meg hogy a Willkommenskultur (befogadási kultúra) fontos, és különben is, ahogy a német kancellár, Angela Merkel kifejtette: wir schaffen es (meg tudjuk csinálni). De mit? Miért? Hogyan? Mivégre? Ivan Krastev, bolgár származású szociológus szerint a muszlimoknak az a szerepük a nyugati világban, hogy a posztliberális megmondóelit rajtuk bizonyíthassa együttérzését, vagyis erkölcsi felsőbbrendűségét. Wolfgang Schäuble, a CDU veterán politikusa, egykori pénzügyminiszter, jelenleg a német parlament, a Bundestag elnöke úgy véli, azért van szükség a más kultúrájúak bevándoroltatására, mert ez az ellenszere az európaiak belterjességének. Meggyőződése, hogy a nyitottság és a sokféleség jót tesz a bezárkózásra hajlamos európai földrésznek. (?!) Ha ő képviseli a német kereszténydemokrata párt konzervatív szárnyát, akkor belátható, hogy miért érzi úgy a német választók egyre jelentősebb része, hogy a két nagy koalíciós párt között minden különbség eltűnt, nekik tehát más irányba kell tájékozódniuk.

Angela Merkel német kancellár a 2015-ös migrációs válság főszereplőjévé léptette elő magát. Önkényesen megnyitotta Európát és Németországot az ellenőrizetlenül beáramló fiatal muszlim férfiak tömege előtt, akik szervezetten és azonosítatlanul özönlöttek be földrészünkre. Szír migránsokkal szelfizett és azt nyilatkozta, hogy „Németország minden szír menekültet befogad.” Naná, hogy pillanatok alatt minden új honfoglalóból „szír” lett! Személyazonosságukat igazoló papírjaikat még azok is elhajigálták, akiknél volt, ujjlenyomatot nem voltak hajlandók adni, és követelőző, agresszív tömeggé összeállva özönlöttek keresztül fél Európán. A közel-keleti, afrikai és ázsiai migránsok a német kancellár gesztusát és szavait egyértelmű meghívásként értelmezték. Nyomtatókon sokszorosított arcképét felmutatva és meghívására hivatkozva, 2015 második felében vagy két millió beazonosítatlan migráns zúdult rá Európára. Egy részük nyomtalanul eltűnt, nagy részük személyazonosságát máig nem sikerült tisztázni, sokan közülük tartózkodásuk engedélyezésére várnak, és tömegével vannak közöttük olyanok is, akikét már elutasították. Ez utóbbiak kitoloncolása kevés reménnyel kecsegtet. Ha egy vezető politikus egy ilyen horderejű ügyben az egykori amerikai celebelnök, Obamayes we can”-jét ismételve, összesen annyit képes mondani: „meg tudjuk csinálni”, az azt jelenti, lövése sincs arról, milyen következményeket kell számba vennie. A lényeg a jó sajtó, és a bal, illetve posztliberális megmondóemberek hájpolása. Más szóval: Merkelt teljesen hidegen hagyja, mindez mivel jár. Úgy látszik, nem izgatja, mekkora terhet rak ezzel a mai fiatalok és az utána következő nemzedékek vállára? Azokéra, akikre a nyugdíjrendszer fenntartása amúgy is egyre nagyobb súllyal nehezedik, hiszen a nyugdíjban töltött évek száma a meghosszabbodott életkilátások miatt jelentősen megnőtt. Erre adódik rá a munkanélküli migránstömegek szociális ellátórendszerének anyagi fedezete, amit szintén nekik kell előteremteniük. Merkel állítólag a számok embere, de ezt az összeadási műveletet úgy tűnik, nem végezte el. Akkor segítek. Egy migráns egy évben legkevesebb tizenháromezer euróba kerül, ez jelenleg évi kétszáz milliárd euró plusz kiadást jelent a németeknek.  Az új betelepülők ugyanis igényt tartanak a szociális ellátórendszer biztosította jogokra, miközben nagy részük mindenfajta kötelezettség teljesítését megtagadja. Elfogadják a Nyugat nyújtotta anyagi előnyöket, de visszautasítják az értékrendünket, megvetik a törvényeinket. Nyugat-Európa egyre több városában no-go zónákba zárkóznak be, hogy ezeknek a városoknak a palesztinjaivá váljanak.

Az egyik legismertebb brit történész, Niall Ferguson szerint Angela Merkel politikai katasztrófát idézett előakkor, amikor 2015-ben behívta a migránsokat. „Ezzel a második világháború utáni Németország legnagyobb, jóvátehetetlen hibáját követte el.” Bár a német kancellár sokáig az Európa-párti média kedvence volt, „nélkülözhetetlen európainak”, „az Év emberének”, illetve a „szabad világ kancellárjának” is kikiáltották, indokolatlanul amatőr döntésével olyan folyamatokat indított el, amelyek visszafordíthatatlanok. Közel másfél millió menedékkérő jelent meg Németországban, akiknek a harminc százaléka szír. Kétharmaduk harminc év alatti férfi, majdnem mindegyikük muszlimNémetország lakosságánakmerkeli döntés következtében jelenleg közel tíz százaléka muszlim. Számuk 2050-re elérheti a húsz százalékot. „Politikai vezetés ritkán idéz elő ekkora káoszt önként a saját országában, mint azt a németek tették és nemcsak magukkal, hanem az egész kontinenssel! 2015. szeptember 13. úgy fog bekerülni a történelembe, mint amikor Németország és nyomában az Európai Unió összeomlása megkezdődött.”− állapította meg az azóta elhunyt nagy német történész és hazafi, Hans-Peter Schwarz is. Majd így folytatta: „Németország volt és maradt Európa legproblémásabb országa!”. http://latoszogblog.hu/blog/tojas_hej_nelkul_orszag_hatar_nelkul

Németországnak közel fél éve nincs kormánya. A minap megszavazott koalíciós szerződés az eddigi leghosszabb kormányalakítási folyamat eredménye Németországban. Kétségbeesett kancellárjelöltje, a hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó, stratégia nélküli Merkel („her lack of strategy” ̶  Niall Ferguson) szorult helyzetéből attól remél kiutat, hogy az általa kitalált és erőltetett kötelező kvóta segítségével szétterítheti a dolgozni nem akaró és tudó migránsokat azokban az országokban, amelyek eddig erre nem voltak hajlandóak.

Törésvonalak

Nyugat-Európakelet-európaiaknak a migránsválság alatti magatartását a szolidaritás megtagadásaként értelmezte és botrányosnak tartja. Az érveikre nem volt kíváncsi és ezért nem is vette őket figyelembe. Amikor a 2008-as pénzügyi válság alatt Berlin vezetésével az Unió megtagadta az eurozónán kívüli országoktól a védőhálót, arra hivatkozott, hogy az elvek és a szabályok mindenkire vonatkoznak, azoktól nem lehet eltérni. A szabálykövetésen – érvelt akkor Merkel – múlik az Unió fennmaradása. A migránsválság alatt azonban Berlin, anélkül hogy bárkivel egyeztetett volna, figyelmen kívül hagyta a szabályokat. Megtehetjük és meg is tesszük  ̶  üzente. Az Uniónak egy dolga van, követni bennünket. Kelet-Európa számára ezért a 2015-ös migránsválság és a kötelező kvóta ránk erőltetésére irányuló szándék a szuverenitásunkról is szól. Vagyis arról, hogy dönthet-e Németország önhatalmúlag a mi, illetve Európa sorsáról? Ha a válasz igen, az azt jelenti, hogy alig három évtizede visszaszerzett függetlenségünk megszűnik. Nemzeti önrendelkezésünk és egybenmegmaradásunk forog tehát kockán.Visegrádi Négyek és a többi régiós ország számára ez is tét. Két év eltelt és a kötelező kvóta bevezetésére irányuló nyomás egyre erősebb. A kvótával ugyanis egy olyan, mindenkire kötelező, állandó elosztási automatizmust kényszerítenének rá a tagországokra, ami biztosítaná a muszlim bevándoroltatás folyamatosságát, a Nagy Lakosságcserét.kelet-európaiak egyenrangúságukért küzdenek a birodalmi igénnyel fellépő németekkel szemben. Mert most dől el, egyenragú tagállamok alkotják-e még az Uniót, vagy az már német irányítás alatt álló birodalommá vált? Arról is döntenünk kell, hogy multikulturális országgá akarunk-e válni jelentős muszlim lakossággal, vagy ragaszkodunk kulturális azonosságunkhoz?

Az USA évszázadokon keresztül sikeresen működtette azt az olvasztótégelyt, amely amerikaiakká gyúrta össze a különböző helyekről érkező, eltérő kultúrájú bevándorlókat. A huszadik század utolsó évtizedeitől kezdve azonban egy eltérő társadalmi modell: a multikulturalizmus mellett köteleződött el. Többé már nem célozta meg az amerikai kultúrába való beilleszkedés előmozdítását, sokkal inkább a különböző kultúrák egyenrangúságát, egymás mellett élését hangsúlyozta. A multikulturális társadalom alapját az az önmarcangoló, a fehér emberek bűneit hangsúlyozó áldozatközpontú szemlélet határozza meg, ami mára úgy az USA-ban, mint Nyugat-Európában uralkodóvá vált. Rabszolga, illetve gyarmattartó múltjukat, terület- és erőforrásszerző háborúikat, melyekkel egykor nagyságukat és világpolitikai rangjukat alapozták meg, mára egyoldalúan elhibázottnak, sőt bűnösnek látják. Úgy tekintenek tehát a multikulturalizmusra, mint egyfajta kárpótlásra, amivel egykori áldozataiknak tartoznak, és egy olyan tisztítókúrára, ami elhozza számukra a feloldozást. A multikulturalizmus mára egyre inkább a fehér kultúra háttérbeszorítását jelenti a többiek rovására. A baj csak az, hogy ennek a multikulturalizmusnak a ránk erőltetése is megkezdődött. Mi azonban, Európának ezen a részén, nem vettünk részt a gyarmatosításban. Az oszmán hódítók kiverése óta  (1699) megtapasztaltunk ugyan más idegen megszállók uralmát is, de nem éltünk együtt feketékkel, nem keresztény vallású, nem keresztény kultúrájú kisebbségekkel. Történelmi tapasztalataink tehát ebben is, nemcsak a kommunista diktatúra elszenvedésében, eltérnek az övéikétől. Nem mentünk el más földrészekre, hogy civilizáljuk az ott élőket és ezért nincs, és nem is lehet sem szégyenérzetünk, sem kötelezettségünk velük kapcsolatban. Nem akarunk multikulturális társadalmat, kitartunk amellett az ősi magyar szokás mellett, hogy aki megtanulja a nyelvünket, felveszi a szokásainkat, beilleszkedik a kultúránkba, azt szívesen látjuk, és befogadjuk magunk közé. Párhuzamos társadalmat azonban nem akarunk. No-go zónákra, terrorizmusra, agresszív, más törvényű és szokású népességre nincs szükségünk. Meg akarjuk és meg is fogjuk őrizni Magyarországot magyar országnak. Olyannak, amilyennek szeretjük. Nem hiszünk abban, hogy a világ minden rászorulója a testvérünk, ahogy nem hittünk abban sem, hogy a világ proletárjaival egyesülnünk kellene. Az emberiség túl tág és megfoghatatlan fogalom a számunkra ahhoz, hogy szükségleteit átérezhetnénk. Embermilliárdok szenvedéseivel és igényeivel nem tudunk mit kezdeni. Elég feladatot ad nekünk az a több millió honfitársunk, aki segítségre és támogatásra szorul.

Érdekes, hogy a multikulturalizmus legtöbb híve ezerrel küzd a kulturális egyneműsítés ellen. De azt képtelen elfogadni, hogy nemcsak az eltérő bőrszínűek közötti kulturális különbségeket kellene és illene figyelembe vennie, hanem azokat is, amiket eltérő történelmi tapasztalat és eltérő hagyomány alakított ki. Az lenne a számunkra is elfogadható és támogatható hozzáállás, ami a mi különbözőségünkben is értéket, sőt megbecsülendő örökséget látna!

Illene végre tudomásul venni, hogy a Nyugatra kifejlesztett hardverbe nem illeszkedik bele a mi, keleti szoftverünk.

- o -

(A Wikipédia szerint: Schmidt Mária (Budapest, 1953. október 10. –) Széchenyi-díjas magyar történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi tanára. A XX. és XXI. Század Intézet főigazgatója. 2016 és 2017-ben a Forbes őt választotta az 5. legbefolyásosabb magyar nőnek a közéletben. A Napi.hu pedig 2017-ben őt választotta Magyarország 30. legbefolyásosabb személyének. 2015 októberében a kormány az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójáról történő méltó megemlékezés céljából létrehozott szervezet működésének koordinálásáért felelős kormánybiztossá nevezte ki. A Kormány 2018. február 1-jén hatályba lépett határozatával „az első világháború 100. évfordulójára történő méltó megemlékezés érdekében – visszamenő hatállyal, 2018. január 1. napjától – Schmidt Máriát az első világháborús megemlékezések koordinálásáért felelős kormánybiztossá nevezte ki.)

Kövér László igazsága

Kövér Lászlónak is van már őszödi beszéde: katt ide!

Kövér: „Az a jó, ha az ellenzék nem rúg labdába. Ezt természetesen kormánypárti politikusként mondom, és minden kormánypárti politikus ezt mondja vagy ezt gondolja, vagy ezt mondja magában, legfeljebb nem mindenki meri kimondani nyíltan. Én is csak ebben a körben merem, teszem. Isten őrizz, hogy ők labdába rúgjanak. Az, amit mondanak a választási rendszer reformjáról nem mondom, hogy nincs benne földrajzi bűvészkedés vagy nem volt benne, de csak annyi bűvészkedés volt benne, mint a 90-es törvényben amit a szocik alkottak meg. Semmi olyat nem tettünk az elmúlt huszonhat évben, és nem teszünk és nem áll szándékunkban, amit mások előttünk meg ne tettek volna. Tehát, hogyha eddig nem volt veszélyben a demokrácia, akkor most sincs veszélyben a demokrácia.”

Kérdező: „Az ön felfogásában a demokráciában két választás között a kormánypártnak gyakorlatilag tejhatalma van?”

Kövér: „A törvényes keretek között igen. Persze. (…)”

Kérdező: „A Fidesz hozza gyakorlatilag a törvényeket is.”

Kövér: „De ez mikor van másként. Kormányok hozzák a törvényeket.”

Forrás: Reflektor

Mi svábok, jó magyarok voltunk

Kolozsi Ádámtól / Indextől átvett írás:

Magyarország többpárti egyetértéssel, a sajtóban folytatott hecckampány fanfárjaitól kísérve, nagyrészt saját elhatározásból űzte el negyedmillió saját polgárát hetven évvel ezelőtt. A németek embertelen kitelepítése után „svábul még lélegezni sem volt szabad”, a kollektív bűnösség jegyében végrehajtott akciókról sokáig beszélni sem lehetett, és még most is hamis mítoszok lengik körül a koalíciós évek marhavagonos tömegdeportálásait. Vagyonrablás, Kelet-Európa újraszabása és a mostaninál tízszer súlyosabb menekültválság: 1946. január 19-én indult el az első sváb vonat.

A német közösség felét, 220-230 ezer embert telepítettek ki 1946 és 1948 között akarata és tiltakozása ellenére Magyarországról arra hivatkozva, hogy a német kisebbség felelős a nemzeti szocializmusért. A vád szerint a háborús években a svábok voltak Hitler előretolt éke, „fasiszta maradványról” van szó, akik nem érdemelnek kíméletet.

A kollektív bűnösség logikája szerint százezrekhez hasonlóan fasiszta maradvány lett a 13 és fél éves dunabogdányi Stágel Feriből is. „Egy szombati nap volt, amikor teherautókkal jöttek értünk. Senki sem tudta, hogy kit és miért visznek. Apám nem volt volksbundista, a háborúban magyar katona volt, mégis rajta volt a kitelepítési listán. Talán azért, mert német anyanyelvűnek vallotta magát, talán azért, mert az egyik legtehetősebb ember volt a faluban. Fogalmunk sem volt, hová megyünk.”

A gyerekek azok közé tartoztak, akik – mint a 65 év felettiek, az állapotos anyák, a népgazdasági szempontból hasznos értéket jelentő bányászok, valamint a „nemzethűségüket” 1945 előtt bizonyítók – elvileg mentességet kaphattak volna, de az eleve embertelen és erkölcstelen rendelet végrehajtásakor rendszerszintűek voltak az újabb visszaélések és szemétségek is.

A különböző traumák kényszeres szembeállításának már csak azért sincs túl sok értelme, mert azok időnként hasonló forrásból fakadnak. A németek elleni háború utáni brutális intézkedéseket jelentős részben ugyanaz motiválta, mint az alig egy-két évvel korábbi zsidóüldözéseket: az államilag támogatott vagyonszerzés, az ellenségnek nyilvánított csoportok kifosztása, esetleg a szabadrablás reménye, tágabb politikai szinten pedig a szociális célok totális diszkrimináción alapuló megoldása, együtt az etnikai homogenizálás agyrémével. A kérdés, hogy hogyan csinálhatták ezt meg közvetlenül a holokauszt után.

A leghűségesebb hazaárulók

A magyarországi németeket a marhavagonok – a zsidókkal ellentétben – nem a halálba vitték, de az egzisztenciájuktól, méltóságuktól, elképzelt jövőjüktől és sokszor közvetlen családtagjaiktól őket is a mindenható állam fosztotta meg, méghozzá alapvetően szintén származási alapon. Bár a magyar politikusok taktikai okokból tagadták, hogy ők is kollektív bűnöst keresnének egy etnikai csoportban (mellesleg a német közösség volt a Trianon utáni országterületen maradt egyetlen népesebb nemzetiség), de a németek ellen uszító újságcikkek olvasóinak erről nem lehetett kétségük.

„Sopronban az új honfoglalás mást is jelent, mint földhöz jutást. Jelenti az utóbbi idők legnagyobb gondolatát: az áttelepítést. Elég volt a soproni hazaáruló németség aknamunkájából! Elég volt abból a gyalázatos mesterkedésből, amely azt igyekezett bebizonyítani, hogy Sopron német város. Magyarokat akarunk látni Sopron német utcáin, az ő kezükbe akarjuk adni a soproni németség földjét, szőlőit, gyümölcsöseit és velük akarjuk a nyugati határváros magyarságát teljessé tenni” – írta 1945 májusában egy soproni lap, és ez szokásos hangnemnek számított. Külön pikáns, hogy a hazaárulónak nyilvánított soproni polgárság (a németeknek is legalább a fele) 24 évvel korábban Ausztria helyett a Magyarország mellett maradásra szavazott – a „leghűségesebb város” címe azonban ‘45-ben nem sokat ért, hiába próbálták Sopronban erre hivatkozva elérni, hogy legalább őket ne telepítsék ki.

Már az elfogadott rendelet címe („a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről’) is világossá tette, hogy kollektív felelősségre vonásról van szó, az ártatlanság vélelme helyett azt kellett megpróbálni mindenkinek bizonyítani, hogy ő nem tett semmit – de ha elvehető földje, szőlője volt, esetleg megkívánta valaki a házát, ezzel is hiába próbálkozott. A törvény szerint mindenkit áttelepítettek, aki az utolsó, 1941-es népszámláláson németnek vallotta magát vagy német volt az anyanyelve, esetleg ha németes hangzásúra változtatta vissza a nevét, netán a Volksbund vagy az SS tagja volt.

Utóbbi talán úgy hangzik, mintha tényleg nagyon durva lenne, úgyhogy tisztázzuk: a magyarországi németek többsége a világháborúban nem a magyar honvédségben, hanem, a Waffen-SS-ben szolgált – a közhiedelemmel ellentétben azonban a besorozottak kétharmada nem önként jelentkezett oda, hanem 1944-ben behívták; erről ugyanúgy nem tehetett, mint a közkatonák máshol sem. A Volksbund-tagság (a ‘38-ban alapított, nemzetiszocialista orientációjú nemzetiségi szervezet) önmagában szintén nem sokat jelentett: bár Hitler sok „népi németnek” imponálhatott 1943-ig, amíg úgy állt a front, de a svábok többsége nem azért lépett be, mert akkora náci volt, hanem például azért, mert ez volt az államilag elismert szerveződésük, és mondjuk ők szervezték a falusi bált is mellesleg – de ez ‘46-ban elegendő volt az elűzéshez.

Tologatós puzzle deluxe

A németektől leginkább arra hivatkozva akartak megszabadulni, hogy a háborúban ők voltak Hitler „ötödik hadoszlopa”. Németország tényleg mocskos módon használta a kelet-európai német kisebbségeket a külpolitikájában, akiket a Lebensraum ideológiába is beépített. Más kérdés, hogy Hitlernek ellentmondásos stratégiái voltak a Baltikumtól Bácskáig, az erdélyi szász városoktól a Volgáig élő diaszpórákkal kapcsolatban: a Németországba telepítésüket is támogatta – a besszarábiai németek tömeges dunai repatriálásának 1940-ben például Budapest is tanúja volt.

Az etnikai csoportok önkényes átrakosgatásának igazi mestere azonban Sztálin volt, aki a harmincas évektől úgy deportált egész népeket oda-vissza, de főleg a kazahsztáni éhhalálba, mintha kihajítható és behelyettesíthető legókockákról lenne szó. És az az igazság, hogy az angolszász hatalmak sem voltak olyan nagyon a tömeges áttelepítések ellen. Az első világháború utáni görög–török népességcserét szem előtt tartva, a második világháborúhoz vezető revíziós politikákból azt a tanulságot vonták le, hogy a vegyes lakosságú, vitatott területek olyan időzített bombát jelentenek, amit jobb előre kiiktatni. Innen származik az az életveszélyes politikai mítosz, hogy a tömeges kényszermigráció még mindig a kisebbik rossz – kétségtelen, de csak ha a népirtással vetjük össze, ezt a hamis dilemmát azonban a nagyhatalmak tragikus módon a magukévá tették 1945-re.

Ennek következményeként 12-14 millió németet űztek el lakóhelyéről a világháborút követő években Kelet-Európából. A legtöbbet, úgy 7 millió embert Lengyelországból és a Baltikum térségéből, 3 milliót pedig Csehszlovákiából – ehhez képest a Magyarországról elkergetett több mint 200 ezer német még akár kevésnek is tűnhet, és Lengyelországgal és a Szudéta-vidékkel szemben nálunk legalább maradtak németek: csak a közösség felét deportálták. Ez a nemzetközi kontextus, ami nélkül a magyarországi kitelepítések sem érthetőek. Azonban ezekkel együtt sem könnyen, ugyanis egy nagyon összetett történetről van szó, ahol a kül- és belpolitikai tényezők bonyolultan és talán nem is mindig kibogozhatóan fonódnak egymásba, miközben az alapkérdés megmarad: ki és miért döntött úgy, hogy kollektív bűnbakot csinál a német polgárokból, a sváb parasztokból?

Működésben a Potsdam-csapda

Régi legenda, hogy a nagyhatalmak kényszerítették Magyarországot a kitelepítésre, mert hogy a Potsdami konferencia rendelkezett erről. Már Rákosiék is ezzel védekeztek, de a valóságban a dokumentumokból az derül ki, hogy a szovjet és a magyar állítással ellentétben Potsdamban nem előírták, csak jóváhagyták a kitelepítéseket. Ezzel a nyugatiak normalizálni is próbálták a szervezetlennek látszó (valójában azonban nagyrészt államilag szervezett) „vad elűzéseket”, melyek során kegyetlen módon, sok ezer ember halálát okozva hajtották nyugat felé Lengyelországból, Csehszlovákiából és Jugoszláviából a németeket. Lengyelország nyugatra tolásával a Galíciából és Volhíniából jövő lengyel menekültek számára mindenképpen „helyet kellett csinálni” – ezért és a kapcsolódó szörnyűségekért Lengyelország azóta sem kért bocsánatot.

Ez ugyanúgy szinte politikai tabu, mint a Beneš-dekrétumok kérdése a cseheknél – ez pedig már az a szál, aminek a magyar történetben is közvetlen jelentősége van. Beneš fő célja az volt, hogy az országa kevesebb legyen 3 millió szudétanémettel, ehhez pedig elnyerte a szovjet támogatást; Sztálin sem akart masszív német kisebbségeket a keleti blokkban. Csehszlovákia mellékesen a magyaroktól is szeretett volna egy az egyben megszabadulni – amihez nem jött potsdami jóváhagyás, de a felvidéki magyarok sorsa mégis összekapcsolódott a magyarországi németekével.

A németek elleni súlyos retorziók nálunk már akkor elkezdődtek, amikor megjöttek az oroszok. Kárpátaljáról és Szabolcsból 60 ezer németet hajtottak el, és vittek közülük sokakat évekre málenkij robotra – más kérdés, hogy ebbe a német nevűek és magyarok is bőven belecsúszhattak, annyira, hogy emiatt, ha óvatosan is, de még Rákosi is tiltakozott Moszkvában. A következő jogfosztást már a magyar pártok követték el. A ‘45 tavaszi földosztásból kihagyták a sváb gazdákat, és sokszor éppen az ő földjeiket osztották szét – ez is mutatja, hogy a németellenes intézkedések részben szociális indíttatásúak voltak: így akarták földhöz juttatni a szegényparasztságot és a földnélkülieket, miközben szavazói bázist teremtenek saját maguknak.

Kivételes alkalom

Igazán nagy lendületet az augusztusi potsdami döntés után kapott a németellenes hisztéria, ez az időszak pedig egybeesett az itthoni parlamenti választási kampánnyal. Ekkor már 400-450 ezer német kitelepítéséről beszéltek – apró kalkulációs hiba, hogy ennyi német összesen nem volt az országban. A pártok közül a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt volt a legvehemensebb.

„Nincs irgalom, nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból”

– mondta habzó szájjal a parasztpárti Kovács Imre, kiteljesítve a népiek antiszemitizmussal vetekedő hagyományos svábellenességét. Még a szocdemek voltak a legmérsékeltebbek, de a „fasiszta módszerekre emlékeztető népcsere” miatt a leghangosabb tiltakozók a saját híveiket védő egyházak voltak. „Ennek az elintézésnek módja előbb-utóbb ugyanolyan megítélésben részesül, mint amilyen megítélésben részesül ma a magyar nemzet a zsidóságnak gettóba kényszerítése miatt” – írták az evangélikusok 1946-ban.

Id. Antall József (a miniszterelnök zsidómentőként kitüntetett apja) miniszterként felügyelte a kitelepítéseket, de nem játszott szép szerepet: „Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke, hogy minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől” – jelentette ki.

„Ha a svábokra nem vagyunk tekintettel, legalább legyünk tekintettel magunkra, és ne felejtsük el azt, hogy a rablott holmival való élés olyan demoralizálást jelent, ami súlyosabb veszteség, mint a rablott holmi gazdasági értéke”

– írta ellenben Bibó István, aki azért is óvott a kollektív felelősségre vonástól, mert ezzel jogcímet adunk a cseheknek arra, hogy „ugyanezt tegyék az alájuk került magyarokkal”.

Bár a hivatalos magyar politika arra törekedett, hogy a felvidéki magyarok kérdését leválassza a mi német politikánkról, erre a kollektív megbélyegzés után sem politikai, sem erkölcsi alapja nem volt. Ráadásul a sváb kitelepítések folytatására azért is volt elemi szükség, mert kellett a hely a Szlovákiából érkező magyaroknak – miközben az alföldi agrárproletariátus, a bukovinai székelyek és más menekültek lakhatásáról is gondoskodni kellett. Ha tetszik (nem tetszik): a szégyenletes németellenes politika maga járult hozzá a határon túli magyar kisebbség hasonló elüldözéséhez, vagyis a magyar politika a Beneš-dekrétumok forgatókönyve szerint teljesítette be saját rossz sorsát.

Jól jártak?

Jó, jó, de mit nyavalyog, akit Nyugat-Németországba telepítettek, és már a hatvanas években autóval látogatott haza? Ez a legenda az utolsó, amivel kapcsolatban érdemes most is jelezni a fenntartásokat. Nem véletlenül próbáltak tízezernél is többen visszaszökni Magyarországra, hazatérni a falujukba, ahonnan kiverték őket: egyrészt, az anyagi konszolidációig eltelt vagy húsz év, miközben a büszke sváb gazdáknak betanított munkásként kellett túlélniük. Másrészt: a 60 milliós NSZK-ban 1950-ban minden ötödik ember menekült volt – próbáljuk ezt elképzelni most, amikor egymilliónyi menekült kapcsán van általános válság.

A „népi németek” kulturálisan persze sokkal közelebb voltak a többségi társadalomhoz, mint mondjuk most az afgánok, de azért akkor is voltak komoly konfliktusok, és az őslakosság akkor is inkább elutasító volt, mint együttérző. Kint a magyarországi sváb beszédet kinevették, az idegen szokásokat lenézték. A helyiek nem örültek, hogy idegeneket ültetnek a nyakukra, úgyhogy eleinte sokan inkább azt szerették volna, ha ki sem engedik a menekülttáborokból az elüldözötteket, és előfordult, hogy csak géppisztolyos amerikai katonák kíséretében lehetett őket a kijelölt lakhelyekre bevinni.

„Mi a magyarokkal mindig jobban megértettük egymást, mint a németekkel. Amikor kitelepítettek, mi ott csak magyar cigányok voltunk” – emlékezett Bindorffer Györgyi könyvében egy német származása miatt deportált asszony. Ahogy ő mondta:

„Mi svábok, jó magyarok voltunk.”

Geréb Ágnersől

A holokauszt emléknapján

2018. január 27-én, az auschwitzi haláltábor felszabadulásának 73. évfordulóján, Boros Péter, Lezsák Sándor és Szakály Sándor beszédével, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján a csaknem félmillió magyar zsidót haláltáborba deportáló Horthy Miklósért és a menyéért, Horthy Istvánnéért tart emlékmisét a “Keresztény Értelmiségiek Szövetsége” a belvárosi Nagyboldogasszony Főplébániatemplomban.

Az esemény nemcsak a hazug Horthy-kultusz támogatása, a Horthy-rendszer restaurációja, hanem a Horthy-rendszer által halálba küldött és gázkamrákban meggyilkolt áldozatok és a hozzátartozók meggyalázása, ártatlanul elpusztított emberek emlékének lábbal tiprása. A rendezvény antiszemita provokáció, a náci népirtással való azonosulás. Magyarország által halálba küldött zsidó férfiak, nők, gyerekek emlékének besározása.

A “keresztény Magyarország” hazugságának legnyilvánvalóbb bizonyítéka az antiszemita propaganda, majd a zsidóság deportálása, náci haláltáborba küldése. A kereszténységnek fajgyűlölethez, népirtáshoz nem lehet köze. Akik ezt elkövették, akik ezt helyeslik, akik a gyilkosokra emlékeznek, értük imádkoznak, azok nem keresztények, hanem barbárok, akik a világ egyedülálló népirtását támogatják, és szívük szerint ugyanazt ma is megtennék.

Az Orbán-rendszer alaptörvénye arra a “keresztény-nemzeti” identitásra épül, amely 430 ezer magyar zsidó halálba küldéséért és kegyetlen, embertelen elgázosításáért felelős. Aki ezt elfogadja, aki a magyar állam, magyar államot megtestesítő Horthy Miklós felelősségét tagadja, elvitatja, az maga is antiszemita, lélekben ugyanolyan gyilkos, mint az elkövetők. A történelmet azért hamisítja, mert helyesli azt, amit a gyilkosok tettek.

Az auschwitzi haláltábor felszabadulásának 73. évfordulóján Horthyra emlékezni, imádkozni nyilvánvalóan antiszemita provokáció, a zsidósággal szembeni “keresztény” hadüzenet. Ez a rendezvény meghamisítja a történelmet, Horthy személyes felelősségét. A meghívóban a történelem arcátlan meghamisítása olvasható. A magát antiszemitának nevező Horthyt úgy tüntetik fel, mint a zsidóság nagy barátját, megmentőjét. Ez kimeríti a holokauszttagadás bűncselekményét.

A meghívóban az áll, hogy “alaptörvényünk is leszögezi, a német megszállás lényegében véget vetett Magyarország szuverén létezésének. A magyarországi zsidóság deportálása a Budapestre érkező Adolf Eichmann irányítása mellett zajlott”. Ez hazugság. Horthy maradt a helyén, az általa kinevezett kormány, belügyi vezetés szervezte s hajtotta végre a zsidók deportálását. A magyar állam olyan sebességgel deportálta a vidéki zsidóságot, hogy nem bírta az auschwitz-i haláltábor a tempót, és az még a németeket is meglepte.

“Amikor a kormányzónak nemzetközi lehetősége nyílt rá, XII. Pius pápa, Franklin Delano Roosevelt és Gusztáv svéd király nemzetközi támogatása mellett személyesen irányította Budapestre Koszorús Ferenc páncélosait és ezzel leállíttatta a magyarországi zsidóság elhurcolását” – olvasható a meghívóban. Ennek a szövegnek minden szava hazugság, mert Koszorús nem a zsidók, hanem Horthy megmentésére vonult be Budapestre.

Horthy, ahogy három hónap múlva leállította a deportálásokat, úgy előbb is leállíthatta volna, sőt el sem kellett volna kezdeni. A németek képtelenek lettek volna a magyar állam segítsége nélkül a deportálásokat ebben a mértékben végrehajtani. Horthy nélkül ez nem történhetett volna meg. Ráadásul Horthy később újra akarta indítani a deportálásokat.

Hazugság az is, amit Orbán és a magyar jobboldal szüntelen állít, hogy Magyarország “nem védte meg” zsidó honfitársait. Maguktól kellett volna megvédeni a halálba hurcoltakat. Ők nem abban vétkesek, hogy “nem védték meg”, hanem ők gyűjtötték össze, ők fosztották ki őket, ők kegyetlenkedtek a gettókban, majd ők hajtották végre a haláltáborokba küldést. Horthy csendőrei – a kormányzó uralma alatt maradt szuverén magyar állam parancsára – tették.

A rendezvény meghívója cinikus hazugság, amelynek üzenete, hogy a gyilkos az áldozat, a gyilkos a megmentő. Horthy Miklós háborús bűnös, felelős félmillió magyar zsidó haláláért. A “keresztény Magyarország” nem keresztény, hanem antiszemita barbár állam volt, amely az irigy fajgyűlöletét foglalta zsidóellenes törvényekbe, pogromokat szított, már 1942-ben 20 ezer zsidó legyilkolásáért (Kamenyec-Podolszkij), majd 430 ezer zsidó deportálásáért felelős. Horthyt csak Sztálin mentette meg, ki kellett volna a többi háborús bűnössel együtt végezni.

A Horthyért végzett ima rajta már nem segít. Ha a pokolba került, onnan kiimádkozni nem lehet. Ha életében valaha megbánta, amit tett, s üdvösséget kapott, nincs szüksége imára. De Horthy soha életében nem ismerte el, nem bánta meg a bűneit, és minden valószínűség szerint a pokolba került, ahova való. Horthy tömeggyilkos. Ez az ima nem a halottnak szól, hanem az élőknek. Az üzenete pedig halálos üzenet.

Boros, Lezsák, és Szakály azt üzeni, hogy a Horthy-rendszer fajgyűlölete, antiszemitizmusa helyénvaló. Letagadják annak következményét, meghamisítják annak jellegét. Lezsák már az antiszemita gyűlölködő, Prohászka Ottokár püspöknek is szobrot állított Lakitelken, és az antiszemitizmust gerjesztette, éltette vele. Szakály “idegenrendészeti eljárásnak” nevezte a Kamenyec-Podolszkij-i vérengzésben játszott szerepet.

Horthy tudta, hogy a németeknek átadott, menekült zsidókat meg fogják gyilkolni. Gyilkolásra adták át őket. Boros az antiszemita úri Magyarország- és csendőrimádatával mindig hazug, sunyi és cinikus antiszemita volt. Ahogy Orbán egész rendszere is az.

A rendezvénnyel kapcsolatban Heisler András, a Mazsihisz elnöke levélben fordult Lezsák Sándorhoz, a Magyar Országgyűlés alelnökéhez (!). Azt írta: “Kegyeletes megemlékezés inkább a Donnál halálra fagyott honvédeknek és munkaszolgálatosoknak jár, a Horthy-rendszer szociális igazságtalanságait elszenvedő szegényparasztság emlékének, a több százezer Auschwitzba deportált zsidó testvérünknek és az ártatlan civil áldozatoknak jár.

Horthy régen halott, aki kíván, imádkozzon érte, viselt dolgairól pedig beszéljünk nyíltan. Fontosnak tartjuk rögzíteni, az állam képviselőjeként senki ne járuljon hozzá Horthy kultuszának építéséhez. Mindezt a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján megtenni, minden magyar áldozat emlékének megtiprása. Zsidóké és nem zsidóké egyaránt.”

Igaz szavak. A “keresztény” jelentése nem az, hogy “nem zsidó”, ahogy ezek a fasiszták gondolják. Ők nem keresztények, hanem antiszemita fasiszták. Ahogy a magyar jobboldal ideológiája és Orbán illiberális rendszere is az. A “sorosozás” ugyanaz, ami Horthy-rendszer Magyarországán a holokauszt előtt történt. A “Soros-terv” kód alatt zsidó “háttérhatalmat” és a zsidó világ-összeesküvés hazugságát kell érteni. Ugyanerről szólt a Mein Kampf.

Forrás: Amerikai Népszava

Ajánlott irodalom: „Magyarország történetének egyik legnagyobb tömeggilkosa” - Karsai László Horthy Miklósról

Lezárom

Ezt a blogot 10 év után most lezárom. BUÉK!

Atferpost: érdekesebb cikkeket azért fogok még ide gyűjteni, különösebb személyes kommentek nélkül. Aztán majd meglátjuk.

Erő vagy erőszak?

Egy nagyon tanulságos videót osztottak meg a Facebookon arról a permanens problémáról, amelyben telt a legtöbbünk tinédzserkora: Miért nem kezdeményez a férfiak 99 százaléka?

És egy érdekes cikk arról, hogy valóban akkor fognak beléd szeretni nők, ha rájuk erőszakolod magadat? Az engedélykérés a gyengeség jele? Van-e értéke annak, ha a férfi meghagyja a nő szabad döntéshez fűződő lehetőségét/jogát?

A Soros-terv

Végre megtaláltam a híres-nevezetes Sorors-tervet, amit véleménycikkek formájában lehet fellelni, például 2015.09.26-án itt, aztán 2016.07.19-én meg itt (és talán még máshol is). De mit is „tervez” Soros György valójában? Pontokba szedve leírja ő maga:

1) Az EU-nak és a világ többi részének nagyszámú menekültet kell befogadnia

2) Európának erős határőrizetre van szüksége,

3) Megfelelő pénzügyi keretrendszert kell teremteni a válság kezelésére,

4) Egységes rendben kell elbírálni a menekültkérelmeket,

5) Egyetértésen alapuló összeurópai rendszert kell kidolgozni a menekültek elhelyezésére,

6) Az EU-nak és a nemzetközi közösségnek sokkal bőkezűbben kellene támogatni a konfliktusövezetekkel szomszédos befogadó államokat,

7) Végül a gazdasági bevándorlókkal is kezdeni kell valamit.

Ez az a terv, ami Navracsics Tibor, Orbán Viktor által delegált oktatásért, kulturáért, ifjúságért és sportért felelős úniós biztos, volt fideszes politikus, miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi miniszter elmondása szerint „nem szerepel az EU Bizottság munkatervében„, és az Európai Bizottság a saját logikája alapján alakítja a migrációs politikáját.

Miközben kitartóan intenzív a magyar kormány belföldi manipulációs propaganda-tevékenysége, a következő nemzeti konzultáció, és talán a 2018-as választási kampányok is erről fognak szólni, addig emberek százmilliói szenvdenek az afrikai és közel-keleti háborúk és éhinségek miatt. Mivel a szülőföldjükön az életük teljesen kilátástalanná vált, és nincsen vesztenivalójuk, az életerősebbek közül sokmillió elindult Európa irányába egy élhető élet reményében. Az ő helyzetükről szól a 444.hu írása - érdemes elolvasni, mielőtt visszaböfögnénk Orbán Viktor vagy Aradszki András és társaik szánkba rágott hazug ostobaságait.

- o -

Beer Miklós váci püspök: „Vannak oltalmazotti státusszal rendelkező menekültjeink az országban. A hivatalos hatóságok megvizsgálták őket, megkapták a papírt. Mi van velük? Összehívott bennünket egyházi vezetőket Balog Zoltán miniszter úr, és azt mondta: most már rajtatok a sor, most már tényleg nyissátok ki a parókiátokat,  az otthonaitokat – ahogy azt Ferenc pápa már az elején mondta –, mert itt vannak, akiknek megadtuk a menekültstátuszt. Ettől szomorodtam el, hogy még most sem mozdulunk meg. Tartok tőle, hogy átléptük a félelemnek egy olyan határát, ahol már az sem érdekel, hány papírja van a menekültnek (…) Ez a népünk szégyene, hogy őket sem fogadjuk be, és nagy szégyenkezéssel mondom, hogy ebben az egyházunk is benne van. Ott állnak az üres parókiáink, nincs papunk, és hiába könyörgünk a papjainknak meg az egyházi tanácsok képviselőinek: jelentkezzetek már, mert kapjuk a bevándorlási hivataltól a listákat, hogy várják a menekültek befogadását. Egy papom jelentkezett, de két nap múlva ő is írt egy emailt:Bocsánat püspök úr, összehívtam az egyházi tanácsot, és azt mondták, inkább maradjon a parókai üresen, de ide ne jöjjön senki.”

Bolba Márta evangélikus lelkész: „Magyarországon olyan közállapotok vannak, hogy nem fogom megmondani, nálunk laknak-e menekültek vagy sem, mert ki fogják szúrni az autóm kerekét, vagy akár megdobálnak. Eljutottunk odáig, hogy ez most már veszélyes. Maradjunk annyiban, hogy van egy szupertitkos menekültügyi programunk.”

Beer Miklós: „Nekünk is.”

Darvas István főrabbi: „A mienk annyira szupertitkos, hogy arról nem is beszélhetek. Őszintén szólva, remélem, hogy ez így is marad. Egy egyház, akár a Mazsihisz, akár a katolikus, az evangélikus nagyon helyesen teszi, ha elkezd bármilyen erőfeszítést kifejteni a menekültek mellett, de ha ez láthatóvá válik, akkor politikai állásfoglalás lesz belőle. Egyszerűen úgy van tematizálva a közbeszéd, hogy nem lehet csak a dolog vallási, morális részéről beszélni.”

Forrás: válasz.hu

- o -

„Nem csak alkotmányos, hanem tapasztalati érvek is szólnak az ellen, hogy a kormány biankó felhatalmazást, teljhatalmat kapjon terrorvészhelyzet idején. Az Orbán-kormány az eddig szűkebbre szabott jogosítványain is túlterjeszkedett, és nem a kritikus helyzet kezelésére, hanem fenntartására, egyenesen látszatkrízis gerjesztésére használta fel. Felér egy beismeréssel, hogy az egész országra kiterjesztett tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet indokát önkényesen tíz évre titkosította.

Leírtuk és elmondtuk sokszor, miért törvényellenes a migrációs válsághelyzet. Misem bizonyítja jobban, minthogy 10 évig nem is mondják el, mi volt a döntés törvényes indoka. A nehézséget az okozza, hogy nincsen neki olyanja.

S tudjátok, mit tehet az ország egész területére titkos indokból elrendelt válsághelyzetben az állam?

Például a rendőrség a) útvonalat, közterületet a forgalom elől elzárhat, b) nyilvános és közforgalmú intézmények működését korlátozhatja; c) magánlakásba – külön írásos utasítás birtokában – ellenőrzés, a helyszín megfigyelése és biztosítása céljából beléphet, és ott tartózkodhat; d) területet, épületet lezárhat, és megakadályozhatja, hogy oda bárki belépjen vagy onnan távozzék.

Igaz, ezt csak járványügyi intézkedés biztosítása céljából teheti meg. De miért ne lehetne titok majd az is, miért van szükség járványügyi intézkedésre? Ha bemennek majd a lakásodba vagy betiltják a gyülekezésedet, és ha ellenállsz, te leszel a jogsértő, aki jogszerű rendőri intézkedést akadályoz, és börtönben találhatod magad.

Ha nem akarnak a közbeszerzésekkel küszködni, akkor a menekültügyi és idegenrendészeti feladatok ellátásával közvetlenül összefüggő beszerzésekre nem kell alkalmazni a közbeszerzésekről szóló törvényt. És hogy mi függ össze ezzel a céllal? Azt majd a nemzetbiztonsági bizottság állapítja meg zárt ajtók mögött.

Mindennek fényében javasolt átgondolni mindenkinek azt, milyen következménye lehet további rendkívüli felhatalmazást adni bármelyik kormánynak.

És akik ma tapsolnak, azok politikai ízléstől függően tegyék fel magunknak a kérdést: akkor is örülnének egy ilyen szabályozásnak, ha Gyurcsány Ferenc vagy Vona Gábor lenne a miniszterelnök? És akik azt mondják, hogy nem, de Orbán Viktorban megbíznak, azokhoz két kérdésünk van: tényleg személyre szabva alkotunk rendkívüli felhatalmazásokat? És akik nem bíznak Orbán Viktorban, azoknak mégis milyen indoka van tiszteletben tartani ezeket a szabályokat?”

Forrás: Helsinki Figyelő blog

Újabb nemzeti inzultáció

Ovasom a híreket, hogy pártunk és kormányunk újabb nemzeti konzultációs fordulóra készül, ami ismét a menekültekről (un. „migránsokról”), illetve Soros György vélelmezett szándékairól fog szólni. Parlamenti és önkormányzati választásokhoz közeledvén, a voksok megszerzéséért semmi sem lehet túl drága ár: a választók hazugságokkal való manipulációja, az Európai Únióba vetett bizalom aláásása, nem létező ellenség ellen hergelése, és létező embertársaik ellen hergelése.

Miközben a Soros-terv a magyar EU-biztos szerint nem is létezik, és a konzultációs kérdésekbe rejtett állítások hazugságokon alapulnak. Egy rövid pillanatra még Lázár János is kiesett a szokásosan cinikus alapállásából, amikor ezt mondta: „Abban lehet felelősségünk, nekem is, hogy amikor politikusként megszólalok, világos különbséget kell tenni bevándorlók, illegális bevándorlók és menekültek között.”

A kormánypropaganda hatásának eredményei kezdenek megmutatkozni a társadalomban, mi erről a miniszterelnök véleménye? Ez: „Semmi kivetnivalót nem találtam én ebben…” Valamint: „Nagyon helyes, hogy határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket” – jelentette ki a kormányfő.

És hogy mi az őcsei történtekről az egyházi vezető véleménye, válasza? Hát ez: ezt nem tudom.