Zolesz blogja

A népi-urbánus vita háború előtti csúcspontján Illyés Gyula keserűen jegyzi meg, hogy nincs miről eszmét cserélni, hiszen a végső kérdés mindig a letaglózó „antiszemita vagy-é” (idézet a Heti Válasz egy 2008. február 21-i könyvajánlójából).

A Magyar Értelmező Kéziszótár (Akadémiai Kiadó) az antiszemitizmust a következőképpen definiálja: fn (vallási és etnikai türelmetlnség, illetve a fajelmélet alapján) a zsidók ellen szított gyűlölet, zsidóellenesség. Ha beírjuk a google keresőjébe az antiszemitizmus szót, kb. 206.000 találatot kapunk. Az első ilyen az antiszemitizmus.hu oldal, melynek szerkesztői (akik egyben a Szombat és a Magyar Zsidó Kultúrális Egyesület folyóiratának szerkesztői is) meghatározása szerint a magyar nyilvánosságban megjelenő antiszemita megnyilvánulásokat kívánják dokumentálni, elemezni és kommentálni, pártatlanul.

Nem vállalhatom a példák, vagy a tengernyi szak- és nem szakirodalom áttekintését. A kérdés itt számomra „csak” a zsidókkal szemben ma tapasztalható ellenérzések és a zsidók fokozott érzékenysége alapvető okainak keresése, a saját tapasztalataimra és véleményemre alapozva, szubjektíven. Elsősorban a fiatalságnak címezve, akiknél talán még van remény.

Úgy gondolom, hogy a boldogulásunk lehetőségét - egyes speciális kivételektől eltekintve - alapvetően nem a külső körülmények határozzák meg. Ellenben, egy bizonyos életkoron túl, mindannyian magunk vagyunk érte felelősek. A jelenkori magyarországi „antiszemiták”, pontosabban azok fiatalabb nemzedéke közös jellemzőjének vélem, hogy saját problémáiknak; eredménytelenségüknek vagy akár kudarcaiknak okait szívesebben keresik magukon kívül, mint önmagukban. És ha ezt pláne társas foglalkozásként tehetik, miért ne éppen a zsidókat szemeljék ki elsőszámú felelősnek, akik annyi de annyi okot adnak erre! Tekintsünk csak a reprezentánsaik gazdasági vagy politikai szerepvállalására és tevékenységére…

A mai zsidók, leginkább a zsidó fiatalok fokozott érzékenységét és viselkedését az előbbihez részben hasonló jelenségnek tartom. Az antiszemitizmustól való rettegésüket a zsidó szülők, nagyszülők örökítik át a gyermekeikre és unokáikra, amit aztán a csoport erősíti fel, persze a legjobb szándéktól vezérelve. Azért, hogy egyetlen pillanatra se felejtsék el a holokausztot és a társadalom azon jól beazonosított csoportjait, akiknek elődei ezt elkövették, lehetővé tették vagy eltűrték. „Aki nincs velünk, az ellenünk van.” Így számukra a legfontosabb lesz a vélt, létüket fenyegető antiszemita veszéllyel szembeni biztonság bármilyen áron való megteremtése. Csakhogy tudjuk, aki fél, az nem szabad. Ezen életérzés vagy rendező elv alól kellene a fiataloknak a felnőtté válás során felszabadítaniuk önmagukat. Hogy az egyes emberekben véget érhessen az évszázadok óta folytatódó, zsidó átok.

Amennyiben Illyés Gyula fent idézett, keserű mondata a mai fiatalokra is igaznak mondható, az azt is jelentheti, hogy éretlenek arra, hogy kézbe vegyék az életünket. Ami akadályozza a továbblépést, például az adott kérdésben is.

Afterpost: részlet a Ranschburg Jenővel készített utolsó interjúból

– Most „zsidózni” fogok. Miért van az, hogy a zsidók, legalább is nálunk, hajlamosabbak a megszólalásra, a szembehelyezkedésre, netán a szerepvállalásra? A gimnáziumi osztályban ketten voltunk zsidók, s ha meg kellett kérdezni valamit a tanártól, természetes volt, s el is várták tőlünk a többiek, hogy majd valamelyikünk fog szólni.
– Ennek oka a zsidók beilleszkedési törekvései és azok szükségszerű sikertelensége. Sehol másutt nem sikerült a beilleszkedés annyira, mint Magyarországon, ennek ellenére legtöbbünk azt érzi, hogy ez nem egészen sikerült. Kettős – zsidó és magyar identitásunk – együtt létezik, állandóan e kettő között lavírozunk és ez rengeteg feszültség forrása. Az, hogy az ember egész életén keresztül a kötélen táncol, valószínűleg szerepet játszhat abban, hogy jártatja a száját, ahol nem feltétlenül kellene.