Monthly Archive for július, 2008

Luigi

Hét oldalt szentel a KÁRTYA MAGAZIN tizenegyedik száma Luiginak, az LAPT (Latin American Poker Tour) nyertesének. A fiatal magyar pókerjátékos 398 indulóból bizonyult a legjobbnak a közel egymillió dollár összdíjazású versenyen, Costa Rica-ban. Kiollózott idézetek a KM-ben megjelent interjúból:

„Mivel egészséges vagyok, boldog kapcsolatban élek, és mindemellett olyan munkám van, ami szórakoztat, kihívások elé állít, és még jól fizet is, a válaszom igen: borzasztóan szerencsés embernek érzem magam.”

„Azt vettem észre játék közben, hogy valószínűleg én sokkal tapasztaltab vagyok élő játékban, mint ők, hiszen a 24 évemmel én voltam a második legidősebb játékos a döntő asztalon. A többiek 18, 19 vagy 21 évesek voltak. Ezektől a játékosoktól nem várható el, hogy ugyanolyan magabiztossággal és figyelemmel kísérjék a játékot, mint mondjuk én. (…) ők bár lehettek nagyon jó online versenyzők, és élőben is jóval erősebb mezőnyt alkottak, mintha tele lett volna az asztal idősebb, középkorú játékosokkal, akikről mindenki tudja, hogy hogyan győzhetők le.”

„Az önismeret és leginkább a szorgalom. (…) Meg kell találnod a hibáidat, de mindezt úgy, hogy ne rombold le a magadba vetett hitet. (…) Rengeteget kell olvasni, videókat nézni…”

„Távlati terveimben pedig még az is szerepel, hogy újra egyetemre járjak, nagy álmom ugyanis, hogy egyszer építész legyek. Persze egyelőre még egy WSOP-karkötő megnyerése is egyszerűbb feladatnak tűnik az építész diploma megszerzésénél.”

Afterpost: Demján, a pókerjátékos

Afterpost 2: Luigi bemutatkozása új blogján

Afterpost 3: Luigi önkritikája

Nyaralás

Strandolós hétvége után az állapítható meg, hogy még bőven nem értek össze a generációs igények minálunk. Ami az egyiknek jó, az a másiknak áldozat. Áldozatnak lenni pedig nem jó, még átmenetileg sem. A nagyokkal keményen lehet nyomni a programokat, Istvánka viszont aludni akar a rendes idejében, ebéd után. Ezen kívül meg folyton nagyon kell törődni vele, és ekkor sem mindegy, mit. Csak hát ő nem az első, hanem a harmadik lett a „sorban”.

Azt hiszem, igaza van Orsinak, amikor azt mondja, hogy még idén se teljes létszámban menjünk a Tisza-tóra evezni. Tönkretennénk egymás szórakozását, nem kicsit, nagyon.

Még egyszer a buzikról meg a szabadságról

A fenti címmel jelent meg post a Reakción, egész jól összefoglalja a kérdés jogi részét. Még Pásztor Tibornak is tetszik. Odaírta a csillagos megjegyzéshez, hogy csak reakciós post utolsó mondatával nem ért egyet, aztán törölte ezt onnan, valamiért Rosszul emlékeztem; ezt a Reakció-ba írt kommentjében írta Tibor, és nincs is törölve. :-)

Az egy dolog, hogy KK&TT cikkében nincs olyan, amiben nem értenénk egyet. De a kérdés másik része az, ami hiányzik onnan, hogy miket tartunk még védendő értékeknek a szabadságjogok minden körülmények közötti érvényre juttatása mellett. Ezekben, azt hiszem, eltér a véleményem azokétól, akik a melegfelvonuláshoz pusztán emberi jogi, büntetőjogi szempontból viszonyulnak, vagy esetleg kívülállóként „elnéznek felette”.

Fiak

A három fiúval sátoroztunk egy éjszakát, hozzánk hasonlók társaságában. Meg kell, hogy mondjam, a gyerekeink részéről egy hang nélkül telt az éjszaka, miközben a baráraink, ismerőseink sátraiból időről időre óbégatások, eszelős hisztik törtek föl, változatosan izgalmas okok miatt. Szóval a mellékelt kép nem a mieinket mintázza. Dícséret nekik; nem kicsi, nagy!

Hivatás

Olvastam egy cikket, ami az elején nagyon nem tetszett, aztán mégis. Az újságírói bevezető miatt azonnal beugrottak a korábbi sztereotípiáim a „kallódó fiatalsággal” foglalkozó, lelkesen együgyű papkról, hitoktatókról, amatőrökről. Akik a kapcsolatfelvétel érdekében magukra vették a megcélzott „réteg” ízlését… Pedig, azt hiszem, pár évtizede még több életrevaló, vagány személy tartozott az egyház kötelékébe, mint manapság. Ami nyilván összefügg a rendszerváltozás utáni világunk felgyorsulásával, a szabadsággal, és jóllakottsággal. No de nem erről akartam most írni, hanem arról, ami tetszett. Kiollózott idézetek a riportból:

„Harmincévesen kezdtem el magamat megismerni. Addig azt gondoltam, nagyjából rendben vagyok, hiszen hat évig teológiát tanultam, öt évig gyakoroltam a hivatásomat. Aztán egyszer csak kiderült, vissza kell mennem a kezdetekig, hogy kiderítsem, ki vagyok én. Ezen az úton elindulni borzalmasan nehéz volt. Az önismeret: nehéz, ugyanakkor nélkülözhetetlen út és kaland egyben, amelynek csak akkor lesz vége, ha meghalunk.”

„A bizalomhoz bátorság kell. Képessé kell válnom arra, hogy belemenjek egy kapcsolatba, amelynek akár kudarc is lehet a vége. Ehhez belső erő, energia kell, hiszen valószínűleg belefutok olyan kapcsolatba is, ahol megélem a bizalmat és olyanba is, ahol nem. A bizalmat azonban csak úgy tudom visszaszerezni, ha újra átélem, hogy valakiben bízhatok, hogy az a valaki nem csap be. Ennek az élménynek a megszerzéséhez kockázatot kell vállalnom. Nem lehet tutira menni.”

„Először csak maga az út, a kaland érdekelt (a nyár végén Argentínába megy). Most már szeretném magam egyedül is kipróbálni, és maga az utazás is kihívás lesz. Egy hónapig egyedül leszek, nem találkozom a barátaimmal, nem lesz telefon, internet, semmi. (…) Egyedül lenni, gondolkodni, tanulni és megújulni szeretnék. De azért is megyek, mert kíváncsi vagyok az egyházam másik arcára. Argentínában, az őserdőben nincsenek ezeréves tradíciók, sokszor már üres vagy megkövesedett formák, melyek az európai egyházra sokszor jellemzőek. Odakinn remélem, életet tanulok.”

Csak jót

A bukaresti szenátus a nép pszichikai egészsége miatti aggodalmában elfogadott egy törvényt, hogy a televízió és rádió kevesebb rossz hírt közöljön, mert ez állítólag káros a léleknek. Ami meglepő: az abszurd döntés egyhangú volt. A túl sok rossz hír károsítja a lelket, nyilatkozta a kezdeményező Ioan Ghise, és ezt bizonyítandó egy észak-koreai tanulmányt idézett.

Miért a „valóság” virtuális megjelenítésének torzításával kell kezdődjön a hatalom nemzetmentése? Ki mondja meg, hogy melyik rossz hírt kell majd és melyik jó hírre kicserélni? A nép pszichológiai egészségét valóban javítja-e, ha a rosszról azt mondják neki, azt hitetik el vele, hogy az nem is olyan rossz, inkább jó? Kinek a (rövidtávú) érdeke a valósággal való szembenézés helyett a hazugság?