Monthly Archive for november, 2009

A hitelességről

Egy beszélgetés során elgondolkoztunk azon, vajon miért van az, hogy az egyik emberre hallgatnak a többiek, a másikra viszont nem. Egyesek hívására például tömegek hajlandóak akár izzó parázson meztelen lábbal sétálni, mások viszont egyáltalán nem tudják megmozgatni még a fantáziánkat sem, figyelemre sem méltatjuk őtet. És itt most elsősorban nem a múltbéli pozitív tapasztalatok alapján megszerzett bizalomról van szó. Hanem az első találkozáskor önkéntelenül és megmagyarázhatatlanul kialakuló megérzés kérdése érdekel. Mitől van az egyik embernek olyan - nevezzük most így - kisugárzása, hogy sokak esetében érdekesnek, hitelesnek bizonyul?

Az emberek talán nem véletlenül hallgatnak néhány kiválasztottra, ennek konkrét oka lehet. És ezt abban vélem felfedezni, hogy az „meglátszik” még a legyegyszerűbb emberen is, ha az életét hitelesen éli. Legfőképpen aszerint él, amit ő maga igazából jónak tart, és ezekhez az elvekhez ragaszkodik. A céljait nem adja fel, nem cserélgeti, hanem küzd értük, és előbb-utóbb, akár a részletkérdések többszöri módosítása után, de meg is valósítja őket.

Kitaláltam egy képzeletbeli mutatót; az ember saját hitelességi mutatóját. Értéke a megvalósított álmok (célok) és az azokról való lemondások számának hányadosa. Vagy az életében megvalósított és a feladott saját elvek számának hányadosa. Minél magasabb ez az érték, annál hitelesebb az ember, és minél közelebb van a nullához, annál hiteltelenebb. A kifogások itt nem számítanak. És hiszem, hogy ezt az értéket megérezzük a másikon, talán nem tudatosan, és ez befolyásol minket minden alkalommal, amikor kommunikációba kerülünk valakivel. És viszont.

Bemásolok ide egy videót, szerintem elfér itt:

A tanulásról másképpen

Kezdem egyre jobban élvezni azt a közös gondolkodást, amibe egy-másféléve bekapcsolódtam, eleinte nem igazán tudatosan. Most olvastam a Felhő című írást a crescendo-n. A felhő a világhálóval összekötött digitális eszközök összessége. A felhő összetettsége mára elérte az emberi agy bonyolultsági szintjét, és állítólag 15 éven belül eléri az emberiség összesített agyi kapacitását. Huh. És most jön a számomra legérdekesebb:

Abban a világban, ahol a Felhő a számítógép, a web az operációs rendszer, a tanulás pedig az emberek és Felhő kapcsolata. Felhővel kapcsolatban lenni egyenértékű azzal, hogy hogy részesei vagyunk egy olyan rendszernek, mely a világgal kapcsolatos adatok roppant széles spektrumát szállítja egy átláthatatlanul gazdag hálózat segítségével. Tudás alapú társadalomban létezni és érvényesülni annyit tesz, mint megtalálni az adott pillanatban szükséges információt, és érvényesíteni azt. Ehhez Felhő ma már pótolhatatlan platformot biztosít. A tanulásról ma már tudjuk, hogy nem egy passzív, befogadó folyamat, hanem sokkal inkább egy konstruktív, alkotó tevékenység. A passzív információkeresős stratégia csak minimálisan él az aktív tanulási stratégiákkal, így az egyéni tudásépítésben játszott szerepe is egy nagyságrenddel alulmúlja az aktív hozzáállásét. Minél aktívabban veszünk részt az információk létrejöttében, annál mélyebb struktúrákban építjük fel a tudáshálónkat, és annál nagyobb nyomot hagyunk a Felhőben. Ez lényegében annyit jelent, hogy a keresős-olvasós stratégiánál megvalósítható egy magasabb hatásfokú tanulási módszer: az egyéni nézőpont közösségi megosztása.

Pont ezt érzem én is, hogy pl. ezzel a bloggal, és a más, nem internet-közösségi aktivitásommal egészen más szintre emelkedik az a tanulási/fejlődési folyamat, ami az „élek” élményét adja számomra. Úgy, ahogyan korábban soha!

Mozaikmódszer

Korábban átéltem, most pedig a fiaimon látom, milyen hatással van, illetve nincsen rájuk az iskolai oktatás. Egyetértek azzal a szemlélettel, amiről Elliot Aronson magyarországi látogatása kapcsán beszélt, és írt a FigyelőNet.

A mozaikmódszer lényege, hogy a tanulók az órán csoportokban dolgoznak. Egy-egy témakört felosztanak részekre, amit egy-egy ilyen kiscsoport dolgoz fel. A kiscsoportokba bekerül többféle bőrszínű, vallású, szociális hátterű, tehetségű gyerek, akik egymásra vannak utalva a feladat kidolgozásában. A csoportok által megoldott, feldolgozott feladatokból, témakörökből mozaikként áll össze az egész tananyag. Aronson szerint ugyanúgy, mint egy kosárlabdacsapatnál, rá vannak kényszerítve a csoport tagjai arra, hogy együttműködjenek egymással, hogy a legjobbat hozzák ki egymásból. Bár a verseny nem hal el teljesen e módszerrel a diákok között, de a hangsúly áttevődik az együttműködésre. ”A sikerhez együtt kellett dolgozniuk, meg kellett hallgatniuk egymást. A diákok kooperációja ahhoz vezetett, hogy végül megtanulták elfogadni egymást. A tanulmányi eredményeik javultak, jól érezték magukat az iskolában. Nemcsak teljes integrációt tapasztaltunk, hanem a tinédzserek empátiára való készsége is nőtt” – összegezte tapasztalatait a tudós.

Magyarországon van már néhány iskola (elsősorban az alternatív iskolák, de mások is), ahol a kooperatív tanulás már bevett gyakorlat. Egy ilyen intézmény vezetője a Tolerancianapon arra hívta fel a figyelmet, hogy a szülőkkel való együttműködés sokszor nagyon nehéz, mert a számukra szokatlan oktatási módszer ellenérzéseket válthat ki bennük. Nehéz megemészteniük, hogy „nincs rendes vázlat”, „más osztállyal szemben még sehol sem tartanak”, és „ha csak dumálnak az órán, hogyan veszik majd fel őket az egyetemre?”. „A szülők mindig problémásak” – mondta a hallgatóság körében derültséget okozva Aronson, aki a szülők és a tanárok közötti kommunikáció javítását tanácsolta. Tapasztalatai szerint – szögezte le – idővel a kooperatív módszerrel tanuló osztályok jobb eredményeket érnek el, mint a hagyományos rendszerben tanulók. Ez pedig előbb-utóbb meggyőzi a szülőket is. Tehát igenis változhatnak a dolgok” – mondta, elismerve, hogy ezek a folyamatok lassan, „frusztrálóan lassan” haladnak előre.

Úgy látom, az élet igazából nem nagy egyéni produkciók és győzelmek sorozatát várja el tőlünk, inkább mindennapi együttműködést. És paradox módon - persze haladó szinten - pont így lehet akár nagy eredményeket is elérni.

Jobb később, mint soha.

Dr. Máris for president

Egészség-politikai „továbbképzés” kezdőknek:

Buta kosaras gyerekek és anyukáik

Érdekes körlevelet kaptunk néhány napja a gyerekek sportegyesületének vezetőjétől. A múlt hétvégi mérkőzésről szóló, szokásos beszámolója végén elégedetlenségének adott hangot a serdülő korosztály eredménytelensége miatt. Tudni érdemes, hogy a gyerekek edzését korábban két, mára már csak egy szerb edző irányítja, akik hazájukban nemrég még az élvonalban játszottak. Iszonyúan tudnak küzdeni, ezt volt szerencsém a saját szememmel látni a felnőtt meccseken. A gyerekeket többször is úgy értékelték, hogy „Kár, hogy Szentendrén csak nagyon buta gyerekek járnak kosárlabdázni!” - ezt idézte tőlük az elnök az e-mailben.

A sommás kijelentés mögött az áll, hogy a fiúk a meccseken, éles szituációban nem alkalmazzák az adott helyzetekre megtanult és begyakorolt összjátékot, így nem tudnak élni a lehetőségekkel, és ezért veszítenek akkor is, amikor egyébként nem kellene.

Érdekes válaszlevél érkezett egy anyukától, akinél „kiverte a biztosítékot a dörgedelem”. Röviden: 1, mi mások vagyunk, mint a szerbek, ezt vegyék tudomásul az edzők 2, a gyerekek otthon bizony el vannak kényeztetve, ami nem „bűn” 3, a sport csak akkor jó, ha nem párosul stresszel 4, a gyerekeknek nem életcélja a kosárlabda, csak hobbi (unaloműzés).

Valamiért a Pink Floyd egyik száma jutott eszembe, aki ismeri vagy megnézi, talán érteni fogja, miért.