Monthly Archive for január, 2013

Válás és újjászületés szeminárium (részletfizetési lehetőséggel)

„Arra jutottam itt, hogy hogy hogy a válás az nem csak, tehát amit itt megtanultunk, az nem csak arra vonatkozik, hogy mondjuk az ember a házastársától vagy a szerelmétől válik el, hanem általában az elengedés meg a letevése a dolgoknak.”  (idézet a videóban visszajelző résztvevőtől)

„Ma Magyarországon már több mint a házasságok fele válással végződik. Ha az élettársi kapcsolatban élők szakításait is ide soroljuk, akkor emberek tömegét érinti az elszakadási fájdalom. A különböző kutatások szerint a válás legalább akkora megrázkódtatás, mint amit egy szeretett hozzátartozónk halála ró ránk. Sőt, bizonyos szempontból nehezebb is, mivel olyasvalakit kell elgyászolnunk, aki él.” (részlet a Nyitott Akadémia promójából)

(Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, hogy semmi problémám nincs az elvált emberekkel és a pszichológusokkal sem, általában. Az alábbi írás inkább egy bizonyos fajta hozzáállásról szól, egy konkrét eset apropóján.)

Válás és újjászületés tréning! Singer Magdolna mentálhigiénés szakember, gyász-specialista és társa zseniálisan oldja meg új célpiacának becserkészését: egy frappáns húzással mindjárt a címben hazudik egy kegyeset: a válás személyes döntését követő fájdalmat átkereszteli a halálesetet követő fájdalomra, a gyászra! És ugye, a halál a világ legtermészetesebb dolga, mindenki meghal, így személyes felelősség nem terhelheti a gyászolót a helyzetéért. És ettől még az a számára is nyilvánvaló abszurditás sem tartja vissza, hogy olyasvalakit kell (?) elgyászolnunk, aki él!

Külön figyelmet érdemel a címbéli újjászületés szó. A kifejezés nyilvánvalóan természetfeletti magasságokba emeli a tréning vágyott eredményét. Érdemes tudni, hogy a nyugati kutúrában immár 2000 éve az újjászületés egy foglalt fogalom: az ember a megtérésekor születik újjá. Ez minden keresztény életében egy egyszeri esemény, egy személyes döntés Jézus Krisztus személyes megváltásának elfogadásáról. Ekkor Isten az embert gyermekévé fogadja, aki ezzel a döntésével visszavonhatatlanul elnyeri az üdvösséget.

Az újjászületés fogalmát „kölcsönvéve”, az egyébként szintén elvált mentálhigiénés szakemberek a keresztény hit legfontosabb fogalmát ferdítik el, amikor a válásra készítik fel a hozzájuk tanácsért fordulókat, ami teljesen ellentétes a Biblia tanításával: a válás tilalmával. A két hölgy véleményével szemben a Biblia azt írja, hogy a házasság során a férfi és a nő egy testté válik, és így a halált leszámítva nem választhatók szét egymástól. Ilyen értelemben a válás nem egy előbb-utóbb múló rosszullét, hanem inkább egy testrész amputációjához hasonlítható.

Nem egyedi eset, hogy korunk pszichológusa, mint a lelki ügyekben tekintélyt képviselő szakember, a jó és a rossz közötti különbséget mossa el, amikor például házasságban élő embereket egymás elhagyására bíztatja. Mindezek után már csak egy különös jelenségre szeretném felhívni a téma iránt érdeklődők figyelmét, és ezzel körbe is fog érni a fenti gondolatmenet. Nézzenek utána a pszichológia alapító atyáinak (pl. Sigmund Freud, Carl Gustav Jung, Alfred Adler, Abraham Maslow, Carl Rogers, Albert Ellis) életrajzaiban az okkult tanok iránti elkötelezettségüknek! Ezt megismerve talán már nem is csodálkozunk annyira, amikor nevezettek késői tanítványai a kereszténység több évezredes fogalmainak elferdítésével adnak tüneti félrekezelést a hozzájuk fordulók legmélyebb fájdalmaira, akár részletfizetési lehetőséggel…

Kiegészítés: tegnap óta kaptam vitapartnereimtől két szakirodalmi idézetet a témánkkal kapcsolatban:

„Verena Kast - neves svájci pszichoterapeuta - a gyász fogalmát kiterjesztette különböző váláshelyzetekre is. Azoknak az embereknek az elválási folyamatára, akiket nem a halál választ el egymástól. Véleménye szerint minden válás gyászmunkát követel; és mint veszteség, az önérzetünkben korlátoz bennünket, tehát valahogyan fel kell dolgoznunk.
Nem minden veszteséget kell persze hosszan és hevesen gyászolnunk, de minden tudatosan megélt válás hasonló módon zajlik le: először védekezünk az elválás gondolata ellen, és megpróbálunk nem tudomást venni róla. Ha ez már nem sikerül, olyan érzésekkel reagálunk, amelyekkel a veszteséget fejezzük ki: bánat, düh, aggodalom, önvád. Ha szabadjára engedjük az érzéseinket, és átadjuk magunkat nekik, ez azt eredményezi, hogy emlékeinkben újra átéljük mindazt, amit elveszítettünk. Ugyanakkor, ha bizonytalanul is, megjelenik lelki szemeink előtt a félelemmel várt jövő körvonalai. Ezután az „emlékezet-munka” után jutunk abba a helyzetbe, hogy tekintetünket ismét a jövőre irányíthatjuk, a veszteséget elfogadjuk, és megpróbáljuk beilleszteni további életünkbe mindazt, amit a megszakadt kapcsolat jelentett számunkra, és ami a válás ellenére továbbra is él, és hat ránk, ha akarjuk, ha nem.”

Dr. Pilling János: Gyász. Medicina Kiadó 2003. A normál gyász lélektani folyamata fejezet 27. oldal. „A gyász a veszteség által kiváltott reakciók, magatartási formák együttese. Életünk során mindnyájan átélhetünk kisebb-nagyobb veszteségeket (partnerkapcsolat megszakadása, költözködés, munkanélküliség, nyugdíjba vonulás, esetleg amputáció, stb.), amelyek gyászreakciót váltanak ki.”

Kiemeltem vastag betűvel a fenti szövegből a veszteség szavakat. Azt állítom, hogy a válás fogalmának a kapcsolat elvesztésévé, szimplán veszteséggé való verbális lefokozása hiba a szakemberek részéről. Ugyanis megengedi a felelősség hárítását, sőt felmentést igér akkor, amikor inkább felelősség felvállalásáról kellene beszélni.

Nyilván jó szándékkal, az együttérzés és a másik ember elfogadása jegyében történik mindez. És valóban: az ember, akár a kliens, akár a szakember személyének elítélése hiba lenne. Viszont szerintem az is hiba lenne, ha ezt a „válásból veszteség” lényegű csúsztatást általános érvénnyel magukévá tennénk.

Remény a leépülésben (3)

Az előző bejegyzésben láttuk a fejlődés-elmélet ellen szóló érveket. (Ha nem olvastad az előző két részt, akkor kattints ide az előzményekért!) Még mindig csak feltételes üzemmódban vagyunk, amikor azt látjuk, hogy a világ és benne az ember nem egy fejlődési, hanem egy leépülési folyamatban vesznek részt. Megígérem, a vége jó lesz, de szükség van a mentális kitartásra!

Vegyük számba először is az általános leépülés következményeit: 1, az élővilág pusztulása már egy általánosan felismert folyamat 2, a tudománynak nincsenek megoldásai a kor legégetőbb problémáira 3, a társadalmak vagy a diktatúra, vagy az anarchia felé tartanak 4, az embert pedig az átlagosan 70-80, nagyon maximum 120 évnyi élete végén a biztos halál várja. Van-e még valami rossz hír? Mert ha igen, akkor most essünk túl rajta!

Nem, ennyi szerintem elég lesz ahhoz, hogy nyitottá váljunk egy olyan üzenet befogadására, amelyet az előzmények átgondolása nélkül csak elengednénk a fülünk mellett.

A folyamatosan leépülő világunknak kell legyen egy oka, amely - mint ok - egy értelemben túl kell mutasson rajta. Kell legyen egy felelőse ennek a szomorúnak látszó valóságnak, a leépülés és az elmúlás szigorú természeti törvényének való alávetettségünknek. És ha van felelős, akkor az talán meg is oldhatná a fent említett, a rendszeren saját szintjén negoldhatatlan problémákat is!

Van egy folytatásos történetként megírt üzenet, amelyet a történelem folyamán, sok évszázadon keresztül írtak. Az üzenetbe, a leírtak tartalmának igazolására sok előrejelzést is belefoglaltak. Ezek közül egyesek hamar, mások az írók halálát követően hamarosan, megint mások évszázadokkal vagy évezredekkel később váltak valóra. Persze olyanok is vannak, amelyek még nem váltak valóra, de tévedést a mai napig nem tudtak rájuk bizonyítani.

Ebben a különleges üzenetben az van leírva, hogy a tökéletlen világunknak valóban van egy felelőse, akin számon lehet kérni az egészet. Ha a történelmi bizonyítékok miatt, egy megelőlegezett bizalommal elkezdjük tanulmányozni, akkor azt is láthatjuk, hogy az üzenetben további állítások is vannak, és ezek egy része nagyon pozitív ígéreteket tartalmaz. Egyrészt az üzenetet küldő személy, a felelős vállalja a teljes felelősséget, másrészt van egy terve a dolgok megjavítására. A jó hír pedig az, hogy ha már a bajokért övé a teljes felelősség, a dolgok rendbetételének feladatát is teljes mértékben magára vállalja.

Még jobb hír, hogy a dolgok teljes helyreállításának teendőit a felelős már el is végezte. És ezt egy talán váratlan módon tette meg: nem a leépülő valóságot „szerelte meg” mondjuk stagnálóvá vagy fejlődővé, hanem egy kimenekítési programot hirdetett belőle. Ebbe a programba bárki jelentkezhet, és szerencsére nincsen előzetes kvalifikációhoz kötve, azaz semmilyen feltételt nem kell teljesíteniük a csatlakozóknak. Bocsánat, egy feltételt igen, de ez a helyzet ismeretében nem tűnik túl soknak: fel kell ismerni és el kell fogadni a segítő kezet.

A menekítés a szigorúan monoton leépülő világ ismert keretein, annak természeti törvényein túlmutat. Ezen a ponton emlékeztetnem kell a kedves olvasót arra, hogy a réges régen megírt teljes üzenetnek részei voltak olyan előrejelzések, amelyek évszázadokkal későbbi megvalósulásának esélyei külön-külön is végtelenül csekélyek voltak. Ezekből pedig többezernek a megvalósulása, önmagában ezeknek a tényeknek a sorozata a teljes üzenet tekintélyét minden más fellelhető információ fölé emeli. Okot ad arra, hogy az előzetesen és feltételesen megelőlegezett bizalmat még egy kicsit fenntartsuk.

Ugyanis a problémákért felelős személyt Istennek, az ő teljes üzenetet Bibliának hívják. Ha másért nem, legalább azért érdemes foglalkozni velük, mert nem a fejlődéselmélet nap mint nap tapasztalható tévedésén, hanem a világ számunkra megváltoztathatatlan, leépülő valóságán alapul, és egy azon kívüli megoldást ajánl fel. Aki megpróbálta „rendbetenni” akárcsak a saját életét, de már letett erről a lehetetlen küldetésről, annak érdekes lehet!

Ajánlott irodalom: A legújabb kutatások szerint…

A fejlődés képtelensége (2)

Másodszor foglalkozzunk egy kicsit azzal is, hogy mi lehet a bizonyítéka a fejlődéselméletnek, és mi minden következik belőle. Miért van az, hogy a kultúránkba ennyire mélyen és szükségszerűen bele van ivódva ez a gondolat?

A fejlődés először is egy abszolut pozitív fogalom. Az, hogy valami egy folyamat végén jobb lesz, mint volt, az nem csak a dolognak ad értelmet, hanem igazolja magát a folyamatot is, amiben az a valami benne van, amiben részt vesz. És fordítva, ha valami idővel rosszabb lesz, mint volt, az értéktelenedik, és vagy meg kell javítani a folyamatot, amiben létezik, vagy le kell mondani magáról arról a valamiről is.

Fordítsuk le ezt érthetőbbre! Ha egy vállalkozás fejlődik, azaz egyre növekvő eredményt hoz, akkor érdemes további erőforrásokat bevonni, másoknak is beszállni az üzletbe, van jövője. Ha azonban visszaesik a bevétele, zuhanni kezd a tőzsdei árfolyama, menekülnek belőle a részvényesek. Esetleg lecserélik a menedzsmentet, de ha nem sikerül rövid időn belül eredményeket elérni, bedöntik a céget. Stagnálás nincs. Milyen logikus szabályt lehet ebből felállítani? A fejlődési folyamat az élet jellemzője, a leépülés viszont a halál előfutára. Ki tudná ezt cáfolni? Senki.

Éppen ezért mindenben, ami fontos, meg kell találnunk a fejlődést mint meghatározó folyamatot, mert ugye minden, ami életrevaló, azaz jó, az fejlődik. Fejlődnie kell az élővilágnak, és tessék: itt az evolúció-elmélet. Fejlődnie kell az emberi tudománynak, és tényleg: egyre többet tudunk a körülöttünk lévő világból. Fejlődnie kell a társadalomnak, és szerencsére egyre több a világban a demokrácia és a szabadság. És persze fejlődik maga az ember is, tessék csak megnézni: egyre hosszabb életet élünk, egyre nő a Föld népessége, egyre jobb eredményeket érnek el a a sportolók stb. És amiért ez mindennél fontosabb, az a lényeg: ha fejlődik a világ és benne az ember is, akkor abból az következik, hogy világ és az ember is JÓ!

Egy dolog semmiképpen sem történhet meg: sosem érheti cáfolat a fejlődés-elméletet. Mert a leépülés ténye, beismerése azt jelentené, hogy a világ és benne az ember nem jó, és nem jó irányba halad, azaz folyamatosan veszít az értékéből. És ami értéktelenedik, annak hamarosan vége lesz, azaz értelmét vesztíti, egyesek szerint már el is veszítette! Azt a jelenséget pedig, amibe ez a folyamat torkollik, úgy hívják, hogy halál!

Ezért körömszakadtáig ragaszkodni kell a fejlődés-elmélethez, annak életbentartásához, hogy a magunkról alkotott értékítéletünk pozitív maradhasson. Minden és mindenki, ami és aki ezt kétségbe vonja, az ellenség, destruktív elem, rendellenesség, amit idejében ki kell javítani, vagy el kell pusztítani, ki kell metszeni az egészséges testből! A pozitív gondolkodás mantrájával ellentétes hang nem szólhat, mert a negatív hírek a fenti logika alapján halálfélelmet ébresztenének.

Hogy egy kicsit szabadon gondolkodhassunk, egy rövid időre függesszük fel a halálfélelem miatti pánikot, és bármi legyen is az, nézzünk szembe a valósággal! Az élővilág leépülőben van, ugyanis a sokfélesége folyamatosan csökken. A tudomány eredményei a Földön tapasztalt problémákat nem tudják megoldani, sőt újakat okoznak, egyre inkább kicsúsznak a folyamatok a kezeink közül. Ha egy kicsit jobban megnézzük a társadalmi fejlődés jelenségeit, láthatjuk, hogy nem is annyira a szabadság felé, hanem inkább annak fokról-fokra történő feladása irányába haladunk, a biztonság és a kényelem ígéretéért cserébe. Az ember számára az öregedés folyamata végén ott van a halál, és ebben az sem vígasztal, hogy az utódaim - valamennyivel - túlélnek engem.

Mi van tehát akkor, ha a kultúránk, és mi magunk is egy bazi nagy átverés aldozatai vagyunk: nem is igaz a fejlődés-elmélet, és minden jel éppen az ellenkezőjére utal?

Folytatás következik!

Fejlődés vagy leépülés? (1)

A fejlődés egy alacsonyabb rendezettségi fokról való felemelkedést jelent, a leépülés pedig egy magasabb szintről való ereszkedést. Milyen jó, hogy a világon minden fejlődésben van. Fejlődik az élővilág, a társadalom. Fejlődik az ember is az élete folyamán, és ezt még a halála sem cáfolja, hiszen az utódaiban tovább élhet és tovább fejlődhet minden. Ez így szép, de igaz-e?

„Maguktól, spontán módon csak azok a folyamatok zajlanak le, amelyek entrópianövekedéssel járnak.” - ez a termodinamika 2. főtételének általános megfogalmazása. Ez egyszerűbben azt jelenti, hogy spontán módon minden a rendezettől a rendezetlenség felé halad. A fizika tudománya tehát azt mondja, hogy a világban zajló folyamatok mind a leépülés felé tartanak. Mi következik ebből?

Az, hogy az atomok spontán módon nem rendeződnek össze egyre bonyolultabb molekulákká. Ellenkezőleg, a bonyolultabb molekulák idővel szétesnek, leépülnek. A szerves anyagok hő leadása mellett bomlásnak indulnak. Tudjuk, hogy ezt a jelenséget mutatja nagyban a világegyetem is: tágul, azaz az alacsonyabb energiaszintre törekedve a rendezetlenség felé halad.

De akkor hogyan jöhetett létre a szervetlen anyagból szerves anyag? Hogyan jöhetett létre az élettelen világban élő szervezet? Az élő szervezetek hogyan léphettek egyre magasabb fejlettségi szintre? Hogy jött létre a fehérje, hogyan lett a papucsállatka, hogyan alakultak ki az egyszerűbb majd bonyolultabb növények, az egyszerűbb majd bonyolultabb állatok? És hogyan fejlődhetett ki a fizika törvényeire fittyet hányva a legbonyolultabb, már személyességgel is bíró „állat”, az ember?

Az élő szervezet a spontán mutációk során nem válik magasabb rendezettségűvé, hanem csak információt veszíthet! A szülőktől származó DNS spirálokban az összetartozó szakaszok egymás hibáit kijavíthatják, de összességében - elvileg és a legjobb esetben is - csak megtarthatnák a már korábban elért színvonalat. A génállományunk minősége valójában egyre csak romlik: a Science magazin szerint, generációnként átlagosan 120 új hiba jelentkezik rajta.

Gondoljuk csak meg, generációról generációra az ember egészsége javuló, vagy romló tendenciát mutat? A tudomány minden erőfeszítése ellenére a fejlett világ népessége csökken. Egyes betegségeket sikerült visszaszorítani, de korábban nem ismert, más népbetegségek jelentkeztek, amelyeket nem tud gyógyítani az orvostudomány. Nem akarok senkit sem megbántani, de amikor a párok egyre növekvő hányada már nem tud természetes úton gyereket nemzeni, akkor hihetjük-e, hogy az emberi faj a megmaradás, sőt a fejlődés, útját járja?

Ha az ember leépül, akkor az ő kultúrája mit csinál? Az emberek által felhalmozott sok tudásnak mi az értelme? A történelem során a társadalmak valóban egy fejlődési pályát jártak be, és járnak be még ma is?

Mi lenne a jól felépített világunkkal, ha tényleg megdőlne a fejlődésbe vetett hitünk? Elfogadható lenne-e számunkra egy olyan világ, amelyik minden tekintetben leépülőben van?  És pláne elfogadhatóak lennénk-e mi, emberek a saját magunk számára, ha be kellene ismernünk, hogy mi magunk is, az életünk első napjától az utolsóig, generációról generációra csak folyamatosan „visszafejlődünk”? Mert a logika szabálya szerint a temodinamika 2. főtétele és a fejlődés vagy evolúció, mint egymást kizáró elméletek közül az egyiknek buknia kell! És a kettő közül az elsőt már minden kétséget kizáróan bizonyították, mig a második viszont nem tudott túllépni a feltételezés szintjén…

Azt hiszem, a leépülés törvényét csak abban az esetben fogadhatjuk el, ha magyarázatot találunk arra, hogy honnan lett a leépülni képes „kezdeti” összetettség. És arra, hogy a fizika és a természet törvényeire fittyet hányva hogyan alakult ki a fehérje, a papucsállatka, a növények, az állatok és a mindezeknél magasabb fejlettségű, személyességgel is rendelkező ember! És csak akkor, ha a fejlődés, mint az élet értelme helyett egy másik célt találunk magunknak, értelmes embereknek!

Tovább a második részre!

Építeni vicces!

2013-tól megváltoznak az építés adminisztrációs eljárásai. De most még inkább ne foglalkozzunk ezzel! Az építőiparról vagy jót, vagy semmit! Tehát jöjjön két vidám videó a furdancs.blog.hu-ról:

Saját élmény: sajnos erről nem készült fotó vagy videó, de a házunk építése során egy mini homlokzati teherfelvonó platójára ültetve juttattam fel anyósomat a felső szintre. Nem nézett ki sokkal jobban, mint a fenti „körhinta”, de szerencsére nem történt baleset…