Monthly Archive for június, 2013

Szelídvízország

„Aki nem ismeri a történelmet, az arra a sorsra juthat, hogy újból átélje azt”

Az európai integráció szükségességét történelmi okokkal szokták magyarázni (legtöbbször a béke biztosítékaként tűntetve fel az Úniót). Én most egy jól dokumentált magyar történelmi példán keresztül szeretném cáfolni ezt a hiedelmet.

Az alábbi írásnak különleges aktualitást ad a nemrég levonult, minden korábbinál magasabb dunai árhullám, a földtörvény közelgő zárószavazása, és az EU illetve az USA közötti szabadkereskedelmi tárgyalások megindulása.

Nem is gondoltam volna, hogy az alföldi organikus tájgazdálkodás már a törökvész idején megsérült. A tönkremenetel már akkor elkezdődött, és a később meghozott, sorozatosan rossz politikai döntések vezettek el a mai állapotokhoz. Kiindulásul csak jegyezzük meg, hogy nyaranta pontosan annyi víz hiányzik az Alföldről, mint amennyi az áradások során lemegy a gátak között. De az Alföld mezőgazdaságának vizsgálata a végére önmagánál sokkal-sokkal messzebb fog vezetni, mint gondolnánk, ezt megígérem!

Az áradások természetes és mesterséges fokokon keresztül jutottak ki az ártérre évszázadok, vagy inkább évezredeken át. A víztöbbletet az erdők: a talaj és a növényzet raktározták el magukba, ez segített átvészelni a szárazságot. Nem elsősorban a szántóföldi növénytermesztés, hanem a dús füvű legelőkre alapozott állattartás, a dzsungelgyümölcsösök termése és a halászat biztosították a faluközösségek megélhetését. Ez az idilli helyzet az utolsó néhány évszázad alatt formálódott át a mai, fenntarthatatlan állapotáig.

1, A XVIII. századra alakult ki a Vadvízország. A török háborúk hadicselekményei miatt sok helyen elmaradt a fokok karbantartása, vagy maga a lakosság árasztotta el azt hasonló célokból. A háborús várépítésekhez a fát erdőirtásokból fedezik. Ezek a beavatkozások azonban még gyoran maguktól helyreálltak volna. Azonban…

2, A török kiűzése után, a habsburg uralom idején az osztrák hadsereg élelmezésére a déli területeket jelölték ki. A szállítás északi irányba a folyókon, hajóvontatással történt. A folyamatos útvonal kialakítására a fokokat eltömték. A magyar földesurak az osztrák üzlet érdekében minél több faluközösségi területet alakítottak át szántóvá, beszűkítve vagy megszűntetve a korábbi ártéri gazdálkodás lehetőségeit. Az erdők helyét szántók vették át, melyeknek sokkal kisebb, szinte zéró a vízmegtartó képessége, a víz viszont rendszeresen megérkezett…

3, A Tisza átfogó szabályozása 1846-ban Szechenyi István javaslatára kezdődött meg, és az 1930-as évekre fejeződött be. A folyó vonalának kiegyenesítése miatt a hossza 2/3-ára csökkent, a víz esése 3,7-ről 6cm/km-re nőtt, ennek eredményeként a víz lejutása ma 2-2,5 X rövidebb ideig tart, mint a szabályozás előtt. Az árvízvédelmi töltésekkel megakadályozzuk a folyó rendszeres öntöző hatását, illetve a víz folyóba való visszaáramlást, ami viszont tartósuló belvizes állapotokat okoz. Ennek eredményeképpen az Alföldön mára uralkodóvá vált a nagytáblás, iparosított, szántóföldi művelés.

4, A folyók a hordalékukat kénytelenek a gátak között lerakni. A hegyvidéki erdőirtások, illetve az egyre szélsőségesebbé váló időjárás miatt a folyók áradáskori vízszintje évről évre egyre magasabb. A folyószabályozás 4,4 millió hekrárt tett  belvízveszélyessé, ami éppen meghaladja a 4,3 millió hektáros árvízmentesített terület nagyságát is…

5, A kialakult helyzetet ma a környezetvédelem mellett leginkább a területalapú támogatások betonozzák be, mely a legtöbb kifizetést adó szántó művelési ágat ösztönzi (erdő helyett a termőterület 80%-a mára szántó besorolású). A rendszer pazarlóan drága, kockázatos, illetve megfosztja a gazdálkodókat az egyéb haszonvételektől is, mint pl. a termőréteg természetes (műtrágya nélküli) megújulása, vagy a halgazdálkodás. De már az öntözés költségeit a mezőgazdaság képtelen kitermelni. A műtrágyázás költségei csak 2010 és 2011 között, a 10,5%-os mennyiségi növekedés mellett 40%-kal növekedtek!

A megoldás nem a mesterséges Vásárhelyi Terv tározóépítései (VTT). Hanem a mélyártereknek a folyó életébe való újbóli bekapcsolás lenne, hosszú távra kiváltva ezzel a műtrágyázás, az öntözés és az árvízvédelem megfizethetetlen és egyre csak növekvő költségeit. Persze a szántók visszaszorulnának a magasabban fekvő területekre, ezt azonban bőven ellensúlyozhatnák a legeltető állattartás és a gyümölcsészet, a nádgazdálkodás vagy a halászat megjelenésének új megélhetési alapjai. Plusz drasztikusan lecsökkentve az árvíz és belvíz, valamint az aszály fenyegetését és az általuk okozott károkat.

Széchenyi célja (is) a „térség felzárkóztatása” volt a folyószabályozásokkal. Másfél évszázaddal később azt látjuk, hogy a célja nem teljesült. Közpénzből ugyan a belvízre és az árvízre sokat költünk, de az aszályra nincs válaszunk. A mai, területalapú támogatások szinte csak egy szűk kört gazdagítanak, akik a szántóikról talán nem is elsősorban terményeket, hanem területalapú és úniós támogatásokat „takarítanak be”. Ameddig és ahogy támogatják, de utána…?

A táj kizsákmányolásának hasznából az ott élők nem részesülnek, az Alföld elnéptelenedőben van. A termőföld külföldi kézre jutása még a területarányos támogatásokat is egyre növekvő arányban fogja 2014. május 1-től kiszivattyúzni az országból. Pedig a megoldás egyrészt a helyben élők földhözjuttatása, a nagybirtokokkal szemben a kisbirtokok létrehozása, és a támogatáspolitika gyökeres megváltoztatása lenne, nem mellékesen a természettel összhangban történő, végre fenntartható gazdálkodás javára.

forrás: Szelídvízország, további ajánlott oldalak: ILD Projekt és Az élő Tiszáért

Továbbgondolás

Nehéz nem észrevenni, hogy a probléma hogyan kezdődött. A Habsburg birodalom egy nemzetek közötti munkamegosztást hozott létre. A Magyar Alföld lett az uralkodó birodalomnak is az éléskamrája. A „nemzetközivé vált” gabonaüzlet hirtelen szántóterület-igény növekedést eredményezett Magyarországon, ez folyamszabályozásokhoz vezetett, az pedig egy fenntarthatatlan mezőgazdasági modell megszilárdulásához. Ami már a saját alrendszerén, a mezőgazdaságon túl is károkat okoz.

És most nézzünk egy kicsit magasabbról a dologra! A globalizált világgazdaság nem ugyanezt teszi-e világviszonylatban, mint amit a Habsburg birodalom tett korábban a mezőgazdaság „kiszervezésével”? Csak éppen sokkal nagyobb léptékben! A nemzetközi munkamegosztás kikényszerítése olyan deformálódásokat okoz a helyi gazdaságok évszázadok óta létező, organikus rendszerein, amelyek fenntarthatatlanoknak bizonyulnak. Ezek a negatív jelenségek az elején a (választó-) polgárok számára nem, vagy csak nehezen érzékelhetők. A választott politikusok pedig néhányéves kormányzati ciklusokban gondolkodnak, miközben döntéseik évtizedek, sőt évszázadok alatt fejtik ki, fogják kifejteni hatásukat.

Látni kell, hogy a globalizálódó világ marketingje csak a nemzetközi munkamegosztás áldásos hatásaival promózza magát, a károkozásairól nem beszél! Egyre nagyobb léptékben és egyre olcsóbban termelnek, legalábbis rövid távon. Nyilván célszerű volt az osztrákok számára is annak idején a jó termésátlagú Magyarországról importálni a jó minőségű, olcsó gabonát, a magyaroknak pedig jó üzlet volt exportálni azt.

A nemzetállamon kívülről származó extra, fizetőképes kereslet deformálta a magyar mezőgazdaság szerkezetét. Ennek kiszolgálására a politika közvetlenül beavatkozott a természeti környezetbe is, aminek a mai állapota egyre fenntarthatatlanabb, a jövője katasztrófális.

Az Európai Únió sorra veszi tagjai közé az arra „felkészült” tagállamokat. Sőt, éppen szabadkereskedelmi egyezményt akar kötni az USA-val. Ahogyan a Habsburg Birodalomnak a magyar piac és az adók, úgy az Európai Úniónak is elsősorban a belépő új tagállamok szabadon lerohanható erőforrásai és védtelen piacai kellenek. A „kvalifikáló” tagállamok teendőit a nemzeti jogszabályalkotásuk számára központilag előírják, a gazdaságukat pedig az egészségtelen struktúrákat létrehozó, központi elvonások és támogatások rendszerével formálják ki és tartják fenn - amíg a pillanatnyi érdekük úgy diktálja. Utána a központ majd megváltoztatja szabályozást, vagy a multicég egyszerűen továbbáll…

Vegyük észre, hogy a független (tradicionális) nemzetállamok egymás mellett élése, a közöttük meglévő védővámok rendszere bár összességében egy alacsonyabb szinten tartotta a gazdasági termelést, de évezredeken keresztül fenntartható gadasági rendszert eredményezett. Azonban már néhány ország nemzetközi munkamegosztása is, amilyen a Habsburg Birodalom és Magyarország kettőse volt, az utókor számára csődközeli állapotokhoz vezetett.

Mennyivel nagyobb deformációkat fognak majd okozni a kontinensnyi méretű, sőt, kontinenseken átívelő egyesült államok, úniók, szabadkereskedelmi övezetek a nemzetállamok, illetve a választópolgárok életében?

Ha elég magasról nézünk rá napjaink nagy külpolitikai folyamataira, a földszerzés várhatóan holnapi, magyar parlament általi liberalizációja csak egy köztes esemény, csak egy stáció hazánk erőltetett globalizációs menetelésében. Kik és mikor fogják ezt észrevenni?

Meg lehet-e még szelidíteni ezt a folyamatot?

Utóirat: Földtörvény megszavazva, Ángyán kilépve

Ajánlott irodalom: Amiről nem szívesen beszélnek Németországban - A húsipari maffia

A földtörvényről

Napokon belül szavazhatnak az új földtörvényről a Magyar Parlamentben. A tőke szabad áramlása egy európai úniós alapelv, ami miatt tagállamként a külföldiek termőföldvásárlását lehetővé kell tenni. Lehet ezt még egy darabig bizonyos feltételekkel nehezíteni, húzni-halasztani, de az euroatlanti szövetségi rendszerben ez megkerülhetetlen.

És ezen a ponton rá kell térnünk a magyar mezőgazdaság jövőjének kérdésére. Tudni kell, hogy csak (kevés) idő kérdése, hogy az EU és az USA egyetlen szabadkereskedelmi övezetként fog funkcionálni. Az erről szóló tárgyalások megkezdését a most folyó G8 csúcstalálkozón már bejelentették. Ez az egyezmény, amikor megköttetik, nagyobb jelentőséggel lesz a világgazdaságra, mint az összes többi hasonló globális kereskedelmi egyezmény együttesen.

Az USA évek óta ostromolja az EU piacát a génmódosított terményeivel és vetőmagjaival. A GMO EU általi elvi elutasításán a rést éppen a szabadkereskedelmet akadályozó szabályozók politikai tarthatalansága ütötte. Úgy tűnik, a politika ki van szolgáltatva a gazdasági érdekeknek. Szabadkereskedelmi megállapodás esetén még kevésbé tudnak majd érvényre jutni a gazdaság rövidtávú érdekeivel ellentétes, hosszútávú érdekei az embereknek.

Nekem van egy más természetű nagy félelmem is a föld idegen tulajdonba kerülése lehetőségével kapcsolatban. És ez nem is a külfödli magánszemélyek elvileg korlátozott földszerzése. Hanem az, hogy a bankok, és pláne az IMF, valamint az ESM számára nincsen határa a földszerzésnek. A nemzetközi szerződések sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a nemzeti vagyonra nézve, mint a külföldi magán- vagy jogi személyek. Lássuk miért:

Az IMF 1982-ben, törvényerejű rendeletben kihiretett Alapokmánya 9. cikke az IMF számára Magyarországon többek között a következő kedvezményeket biztosítja. Az IMF korlátlan vásárlási joga az országban - termőföldre is! Az IMF mentessége a nemzeti hatóságok, bíróságok eljárásai alól Magyarország területén, ő viszont bárkivel szemben kezdeményezhet eljárást a magyar bíróságon. Az IMF irattárai teljes mértékben sérthetetlenek, illetve az IMF semmiféle adatszolgáltatásra nem kötelezhető bármely magyar hivatal vagy hatóság részéről. Az IMF minden vagyona és követelése mentes bármily nemű korlátozástól, rendszabályok, ellenőrzések és bármilyen természetű moratórium alól Magyarországon. Az IMF valamennyi kormányzója, ügyvezetője, helyettesei, bizottsági tagjai, képviselői, tanácsadói, tisztségviselői és valamennyi alkalmazottja is mentesül mindenféle jogi eljárás alól Magyarországon. Az IMF valamennyi vagyona, jövedelmei, követelései és ügyletei teljes mértékben adómentességet, vámmentességet és illetékmentességet élveznek Magyarországon. (A fenti linkre kattintva ellenőrizhetőek ezek az állítások.)

Az ESM 2012-ben ratifikált nemzetközi szerződése jogállás, kiváltságok, sérthetetlenség 6. fejezet 32. cikkely 2-4 pontok és 35. fejezet 1 pont: Az ESM rendszer teljes jogképeséggel rendelkezik, hogy: - megszerezzen és rendelkezzen ingó és ingatlan vagyontárgyak felett - szerződéseket kössön - megjelenjen a bíróság előtt - olyan megállapodásokat kössön, melyek szükségesek és garantálják, hogy jogállását, kiváltságait és sebezhetetlenségét elismerjék és betartassák. Az ESM, annak vagyona, finanszírozási eszközei, bárhol is találhatóak és bárki által is működtetettek teljes mentességet élveznek bármiféle bírósági eljárás alól, kivéve akkor, ha az ESM kifejezetten lemond erről a jogáról. Az ESM vagyona, finanszírozási eszközei bárhol és bárki által is működtetettek sebezhetetlenséget élveznek bármilyen házkutatás, lefoglalás, elkobzás, kisajátítás, vagy bármely más végrehajtói, birói, közigazgatási és jogalkotói intézkedés alól. Az ESM érdekében az elnökök, igazgatók, helyettesek, ügyvezetők és a személyzet más tagjai mentességet élveznek a bírósági eljárások alól, ezzel tiszteletben tartva az általuk végzett cselekményeket. A mentesség vonatkozik az általuk kibocsátott papírokra, dokumentumokra is.

Az IMF felé már most, az ESM felé majd (talán) csak az euroövezeti tagságunk esetén leszünk visszafizethetetlenül eladósodva. A fenti kiváltságok mellett a hitelezőink jóindulatára vagyunk szorulva, ami az álmoskönyv szerint nem jó dolog. A hiteleknek hívott minél nagyobb befektetések, és az azok mögötti, minél erősebb biztosítékok rendszere mára szorosan behálózott minket. Jogalkotásunk nem szabad, hiszen idegen érdekeknek kell megfeleljenek az új törvényeink is. Ellenkező esetben a korábban elfogadott, nemzetközi joganyag vonatkozásában „kötelezettségeket szegünk”.

Nem kétséges, hogy most, a földtörvény kapcsán nem elég „csak” magáról a földtörvényről beszélni. Itt egy nemzetközi szerződésekkel operáló gyarmatosító szándékkal állunk szemben, amelynek egyes elemei külön-külön aligha értékelhetők. A már korábbi rendszerbe kell harmonizáltan beilleszteni minden új jogszabályunkat, beleértve a mostani földtörvényt is. Ezért Magyarország globalizálódott világunkban elfoglalt, egyre kiszolgáltatottabb helyzetét rendszerszinten kell vizsgálni, és nem annak részleteiről, hanem a fenntartásáról dönteni.

A magyarok értékrendje?

Egy 2009-es tudományos kutatás szerint Nagy Britanniában, Hollandiában, Námetországban, Svájcban, Ausztriában, Svádországban és Finnországban hisznek abban, hogy mindenkinek van esélye boldogulni, hogy mindenki maga alakítja a sorsát, baznak önmagukban és a jövőben, a kemény munkát fontosnak tartják, sokra értékelik a tudást, bíznak egymásban és az intézményeikben.

Ugyanezen tudományos kutatás szerint Magyarországon, Bulgáriában, Moldáviában, Ukrajnában és Oroszországban nem hiszik, hogy munkával lehet sokra jutni, nem becsülik a tanulást, egymásban és az intézményeikben sem bíznak, és úgy gondolják, jó kapcsolatok, jó családi háttér nélkül nehéz előre jutni, nem bíznak magukban és a jövőjükben, nem gondolják, hogy az ember a sorsát önmaga alakítja.

AZtán azt is megtudjuk, hogy az első csoportban bőven 40.000 dollár felett van az egy főre jutó GDP, a másodikban jóval 20.000 dollár alatt.

Pedig a magyarok 75%-a elítéli az adókerülést, helyteleníti, ha valaki hazudik, hogy állami támogatáshoz jusson, rosszalja, ha valaki leszázalékoltatja magát, pedig tudna dolgozni, 75% azt gondolja, hogy a törvényeknek mindig engedelmeskedni kell, 70% szeretne sikereket elérni és elnyerni mások megbecsülését, hiszi, hogy a sikerhez kemény munka kell, hisz abban, hogy érdemes, megéri tanulni, számára fontos a kreativitás, a leleményesség, 52% elítéli a hálapénzt, és 57%-unk szerint segítenünk kell a bajbajutott embertársainkon. Ami alapján a magyarok törvénytisztelő, leleményes, tanulást megbecsülő és munkaszerető emberek.

Azonban 100 magyarból 75 szerint rákényszerül az ember, hogy pár szabályt áthágjon, 70 véli úgy, hogy időnként muszáj megsérteni a törvényeket, alig 50 gondolja, hogy mindenki maga felelős a maga sorsáért, 50 szerint nem igaz, hoyg aki keményen dolgozik, az előbb-utóbb eléri, amit akar, 80 azt gondolja, hogy nem mindenkinek van egyenlő esélye az életben, 82 szerint Megyarországon nem lehet becsületesen meggazdagodni, 86 szerint rendben van, ha mindenki csak a saját előrejutásával törődik, és a többség azt gondolja, érdemes csúszópénzt adni.

A magyar társadalom többsége nem bízik a politikai elitben, az üzleti szférában, a médiában és a jogrendszerben, és egymásban sem. Egy talált pénztárcáról a többség úgy nyilatkozott, hogy ő visszaadná, de a többiek megtartanák. Azzal szemben, amire tanítjuk a gyerekeinket, azt látjuk, hogy csak az boldogul, aki átlép néhány szabályon, lúzer, aki tisztességes, úgyis csak ellopják az adónkat, korrupt az egész ország, itt nem lehet becsületesen meggazdagodni, itt nem működik semmi normálisan, egyedül semmit sem tudsz tenni a korrupt intézmények ellen. Önképzavar? Önáltatás? Puszta bizalmatlanság? (és végül egy link a megoldáshoz)”

Nem szeretném relativizálni a törvénysértést, és nem szeretnék sem trianonra, sem a kommunista elnyomás évtizedeire hivatkozni mentegetőzésül. Viszont öncélból csoportosítottnak érzékelem a videóban felsorolt országokat, és manipulatívnak a statisztikákhoz tartozó megfogalmazásokat. Ha már az egy főre eső GDP-adat értékmérőként került bemutatásra: az első csoport országai haszonélvezői annak a „gyarmatosításnak”, ami a második csoport, pláne ebből az EU-tagállamok jelenkori gazdasági helyzetéért és szűkös gazdasági kilátásaiért felelős.

Sőt, visszautasítom azt a szemléletet is, hogy egyes országok értékmérője a gazdasági eredményeik, vagy az államigazgatásuk tisztaságának foka lenne. Minden nemzet önmagában megkérdőjelezhetetlen értéket képvisel. A benne élő emberek a tetteiktől függetlenül értékesek, akiket sértenek ezek a manipulatívan megfogalmazott általánosítások.

HAHA, hahaha

Nem tudom, tart-e még a „diákforradalom” a hallgatói szerződés intézményével szemben. Kicsit úgy látszik, még igen, hisz a népszabi faggatja róla az illetékes Klinghammer Istvánt. Valahogyan a szemem elé került a Pézsma nevű blog 10+1 érve, amiért bukni fog a röghöz kötés. Kommentelő stílusban összeszedtem az én 10+1 cáfolatomat a jónevű blog (általam megértett) állításaira vonatkozóan:

„A Pézsma előbb belinkelt a cikkében a hallgatói szerződés intézményét a röghöz kötés szóra cseréli, ez demagógia-szagú. Tehát visszatérve az eredeti kifejezéshez, a cikkben pontokba szedve leírtakkal ellentétben hallgatói szerződés

1, szerintem nem sérti a nevezett jogokat, csak kötelezettségeket tesz azok mellé,

2, nem korlátozza a szabad mozgást, viszont biztosítékot tesz a „kedvezményes kölcsön” fisszafizetési kötelezettsége mögé,

3, máshogy fogalmaznék: mielőtt (akár végleg) külföldre menne a diplomájával a hallgató, térüljön meg a magyar adófizetők felé a hallgató tudásába tett befektetése,

4, ebben a pontban a Pézsma a hallgatói szerződések mellett érvel…

5, nem kötelező a felsőoktatásban tandíj nélkül részt venni, csak akkor tandíjat kell fizetni, „sajnos” a rendszerváltás óta nincsen ingyenebéd,

6, az EU-s kifizetések is nemzeti befizetéseken alapulnak. Ha a kitelepültek hazautalásait (2,4mrd/2011-es év) akarjuk értékelni, meg kell nézni az országból kimenekített pénzeket is (242 milliárd dollár), ezen a téren Magyarország egy főre vetítve dobogós a világranglistán (talán éppen a HAHÁ-hoz hasonlóan gondolkodó magyar emberek miatt – bocs!)

7, a felsőoktatásnak nem a „nehezebb körülmények közé születettek”, hanem a szorgalmas és értelmes emberek lehetőséghez juttatása a célja. Az esélyegyenlőség épp a kommunizmusban volt túlhangsúlyozva, de az nem működött. A „nehezebb körülmények közé születetteknek” épp a hallgatói szerződés ad lehetőséget, fenntartható módon kedvezményes kölcsön formájában,

8, na itt a lényeg: az állampolgárok befizetett adójáról van szó! Éppen ezért nem csak a hozzáférés, de a felhasználás megtérülése is fontos, ez az én legfontosabb érvem éppen a hallgatói szerződések mellett!

9, Az, hogy adott esetben a hallgai szerződésben rá róttak teljesítésétől a hallgató el tud menekülni (pl. külföldre), nem jelenti azt, hogy nincs értelme magának a szerződésnek sem, sőt: éppen ezért biztosítékok is kellenek mögé. Egyébként a Pézsma logikájával a bűntető törvénykönyvnek sincs akkor értelme, mert el lehet menekülni az igazságszolgáltatástól?

10, valóban, pártfüggetlen a hallgatói szerződés bevezetésének szükségessége, és morális az alapja: a kölcsön visszafizetésének, talán az EU-tól sem idegen évezredes „hagyománya”.

+1, az „elhibázott gazdaságpolitika” mint a „spórolás” oka talán jól hangzik. Ugyanakkor örülök annak, hogy az ország újabb IMF-hitelfelvétel nélkül végre kikerült az EU túlzottdeficit-ejárása alól. A cikk rossz kormányzásról beszél, de ezeket elfelejti elismerni, és azt is, hogy 2008 óta egy nem kis világválságot élünk meg, ami még nem is múlt el. A Pézsmával ellentétben a fidesz indulatos szidalmazása helyett inkább maradnék a hallgatói szerződések kérdésénél. Azt hiszem, ez a botrány nem érdeke a kormánynak, hisz népszerűséget veszít vele. Mégis a hallgatói szerződés intézményének meg kell maradnia, mert végre a kölcsönös előnyök keresésének hozzáállásával ismerteti meg a diákságot is. Elengedése a kormány részéről a hűtlen kezelés tényállását merítené ki, amit a magam részéről, befizetőként nem szeretnék.”

Állam és egyház

Ez egy nagyon tanulságos cikk a címbéli kérdésről, egy katolikus vallástörténész válaszaival.

Úgy tűnik, Magyarországon az egyház és a politika együttműködése hatékony és sikeres. Sőt, kéz a kézben az állammal, az egyház az oktatásban és a közéletben is egyre dominánsabban kíván jelen lenni.

- Sokakban kérdések merültek fel XVI. Benedek pápa váratlan lemondása kapcsán. Akár a pedofilbotrányokra, akár a belső hatalmi harcra gondol az utca embere, sok a sejtelem, a találgatás. Utólag meg lehet-e tudni valamit a lemondás hátteréről, vagy mindez örök titok marad?
- Természetesen annak konkrét okait, miért mondott le a pápa, és miért éppen most, fölösleges találgatni. Tényszerűen léteznek pedofilbotrányok, amelyek még messzemenően nem értek véget. Látszik, hogy ezek az euroatlanti világban megrendítették az embereket, elsősorban az USA-ban, Németországban. A Vatikánban a pénzügyi botrányok az egyház központi csúcsvezetését érték el.
Ezek tényleg gazdasági, pénzügyi problémák, amelyek azt mutatják, az egyház is bizonyos értelemben egyfajta multinacionális nagyvállalkozásként működik, és amilyen botrányok vannak a világban, a gazdaságban, a nagy multinacionális vállalatoknál, ugyanolyan botrányok robbantak most ki a Vatikánban. A probléma az, hogy az egyház alapvetően erkölcsi normatív szabályrendszereket állít fel, és ezeket egyetemesnek és kötelező erejűnek kínálja szinte az egész emberiség számára. Most pedig valami hihetetlen mély szakadék kezd kialakulni az egyház erkölcsi normatív rendszere, valamint a hétköznapi valós gyakorlat és élet között.

- Mi a véleménye arról, ahogyan a szexuális botrányokat kezelték az egyházon belül? Nem kellett volna határozottabb erkölcsi szankciókat alkalmazni a botránykeltőkkel szemben?
- Végeredményben az egyház ezt rendkívül rosszul kezelte és kommunikálta. Ebből jól látszik, hogy a világ óriási sebességgel rohan el az egyház mellett, amely hihetetlenül nehézkes, mozdulatlan, vagy csak nagyon nehezen mozduló, hatalmas, bürokratikus intézményi gépezet. Azonnali reakciót követelő, felgyorsult, modern technikai világunkban ez a rendszer egyszerűen működésképtelen.

- Elképzelhetőnek tartja, hogy az új pápa ezen a működési struktúrán változtasson, s így jobban alkalmazkodjék az egyház a kor kihívásaihoz?
- E kérdésnél látni kell azt is, hogy ez a rendszer nagyon sokaknak megfelel. Itt gyakorlatilag elválik az egyháznak mint egyfajta eszmeiséget képviselő közösségnek az igénye és működése, illetve az egyháznak mint bürokratikus intézményrendszernek az érdeke és működési mechanizmusa. Magyarán szólva, a klérus és a hívek között egyre nagyobb lesz a távolság. Ami azt jelenti, hogy a hívek mást várnának, mást szeretnének, mást remélnének, ellenben az intézményrendszer az, amely önmagában megtartja a klerikusokat – függetlenül attól, hogy a saját egyéni életvitelükben meg tudnak-e valamit mutatni, meg tudnak-e valamiféle eszmeiséget testesíteni, vagy sem. Ez az intézményrendszer, így, gyakorlatilag lefagyott. A most megválasztott pápa Ferenc névválasztása azt sugallja, hogy ő egy belső, spirituális megújulásban reménykedik, az egyházi intézményrendszer és struktúra mintegy változatlan megtartásával. Megítélésem szerint ennek sikeressége, legalábbis az európai, észak-amerikai elkereszténytelenedő világban, eléggé kétséges.

- Úgy tűnik, Magyarországon az egyház és a politika együttműködése hatékony és sikeres. Sőt, kéz a kézben az állammal, az egyház az oktatásban és a közéletben is egyre dominánsabban kíván jelen lenni. Amit az egyház szerepének idejétmúltságáról, hanyatlásáról mondott, mintha Magyarországon másképp volna.
- Magyarországon abszurd helyzet alakult ki. Gyakorlatilag az egyház sokkal erősebbnek és a társadalom irányában markánsabb és erőteljesebb befolyást gyakorló intézménynek tűnik fel, mint amilyen valójában. Itt rejlik az óriási tévedés. Ez ugyanis csak egy nagyon megtévesztő illúzió, ami annak köszönhető, hogy a katolikus egyház – és idesorolnám a református egyházat is – nagyon erősen tehetetlen. Sodródnak ezzel az egész magyar társadalmi-politikai ámokfutással. Az állam egyszerűen a politika eszközévé tette az egyházat, mert a mostani magyar politikai rendszernek nincsen ideológiája. A kereszténységet használja politikai ideológiaként, hogy elkendőzze a hatalom- és haszonszerzésben kimerülő ideológiai ürességét. Itt a kereszténységről szólva főképpen a katolikus és református egyházakra gondolok, hisz a többi egyház tulajdonképpen csak potyautas ezen a vonaton, esetleg pótkocsi. Ezzel az eszköziesítéssel a politika lényegében kiüresíti a kereszténységet mint vallási rendszert, hitrendszert, erkölcsi értékrendszert, és meggyűlölteti azt a társadalommal. Az egyház sodródik, mert csupán eszköz, és képtelen ellenállni annak, amit a politika művel vele. Teljesen magatehetetlen.

- Világszerte érzékelhető, hogy komoly erkölcsi válságba kerültek a társadalmak. Ki más lehetne egy ilyen helyzetben a politika „jobbkeze”, mint egy lassan kétezer éve létező erkölcsi hatalom, az egyház. A másik oldalról nézve: az egyház, miután a tanításait nem tudja a szeretet eszközével „belesimogatni” az emberek gondolkodásába, szövetkezik a politikával, hisz számára is kapóra jön a segítség: „felülről” kap muníciót ahhoz, hogy az embereket befolyásolja. Így kölcsönös függés alakulhatott ki az állam és egyház között, amelynek Magyarországon évezredes hagyománya van.
- Valóban, Magyarországon ez nem annyira újszerű. A katolikus egyház esetében mondhatjuk, itt mindig is egy bizánci–balkáni típusú egyház volt. Lényegében a középkor folyamán ez majd minden nyugati és kelet-közép-európai országban meghonosodott: a trón és az oltár szövetségével. Csakhogy ezt az újkortól kezdődően Nyugat-Európa többnyire levetkőzte, Kelet-Közép-Európa kevésbé. Amikor Magyarország három részre szakadt, akkor a Habsburgok fenntartották ezt a rendszert, majd amikor berendezkedtek a visszahódított magyar királyi területekre, továbbéltették, egészen az első világháborúig. Lényegében két alkalom volt a modern magyar történelemben, amikor ez a szövetség kicsit megrendült: az egyik a Tanácsköztársaság időszaka, a másik a Rákosi-korszak. De a Rákosi-korszak az előzőhöz képest sokkal ellentmondásosabb volt, mert ott egyfelől kialakult egy hatalmi küzdelem a katolikus egyházzal, történetesen Mindszenty bíborossal, ugyanakkor volt egy folyamatos megegyezési és bedarálási kísérlet is, amely kezdettől fogva jól működött a protestáns egyházaknál, s végül a katolikus egyház esetében is sikerrel járt. A Kádár-rendszer egyértelműen a bizánci típusú rendszert vitte tovább: kiegyezni az egyházzal, és az egyházat eszközként használni a politika számára.

- Tehát a rendszerváltás után az egyházak már egy történelmileg „kitaposott” úton kaphattak még nagyobb lehetőségeket a társadalomban betöltött szerepeik gyakorlásához? A történelmi egyházak részéről ma is tudatos szándék állhat a politikával való ilyen szoros szövetség mögött, vagy ez egyfajta sodródás?
- Azért nevezném sodródásnak, mert a mégiscsak meghatározó katolikus egyháznak nincs semmiféle „modern” stratégiája. Ő a Horthy-korszakot vagy a XIX. századi Habsburg-világot akarja tulajdonképpen visszaállítani, és nem a társadalmat akarja valójában evangelizálni. Ez azt jelenti, hogy a társadalomra akar rákényszeríteni egy kész rendszert. Egy olyan kész rendszert, amely már messzemenően idejét múlta. Visszatérve az erkölcsi problémákra, kérdem: vannak-e ma Magyarországon az egyházak részéről felmutatható erkölcsi életpéldák? Nincsenek. Többnyire az erdélyi Böjte Csaba ferences atyát tolják az előtérbe. Ugyanakkor a magyar társadalom azt tapasztalja, hogy miközben az erkölcsről szónokolnak, még a csapból is ez folyik – volt idő, amikor a 2010-es választások előtt az erkölcsi válság volt a „sláger” –, lényegében egy olyan magyar vallási elit alakult ki, akik között nagyon kevés a követendő példa, az olyan ember, akinek az életében a tanítás és az életvezetés összhangban van egymással. Különösen igaz ez a magyar elitre nézve (itt elit alatt a politikai elitet kell érteni). Egy hatalmas, materiális, amorális, gátlástalan érdekérvényesítés zajlik. A probléma az, hogy amikor ezt a fajta kereszténységet ráadásul a nemzet nevében terjesztik és gyakorolják, akkor ez valami eszméletlen visszatetszést kelt az egyik oldalról, a másik oldalon pedig kialakítja azt a szolgalelkű gondolkodásmódot és mentális rendszert, miszerint teljesen mindegy, mit csinálnak, hogyan élnek a fenti rétegek, a lényeg az, hogy nekünk megmondják, mit és hogyan kell csinálni. Minket irányítanak. Onnantól kezdve a bázis lényegében mentálisan tudatosan elvonatkozat attól, hogy nincs összhang a szavak és a tettek között. Ez egy teljesen tudathasadásos állapotot hoz létre.

- Mi a véleménye arról, hogy az Alkotmánybíróság az elmúlt hónapban megsemmisítette a 2011. év utolsó napján elfogadott egyházügyi törvény néhány paragrafusát? Ha jól tudom, ez a törvény tartalmán mit sem változtatott. Ön szerint ezzel sikerült-e kiköszörülni a csorbát, amit a vallásügyi törvény okozott a vallásszabadság sérelmén? Több száz egyházat megfosztottak egyházi rangjuktól, és most csakis azokat, akik ez ellen tiltakoztak az Alkotmánybíróságnál, bevették az egyházak körébe.
- Ezzel az alkotmánybírósági döntéssel szerintem semmit nem lehet megoldani. Alapvetően a helyzet még bonyolultabbá fog válni, mivel teljesen átláthatatlan és kezelhetetlen a helyzet. Sajnálom azokat a jogászokat, akiknek semmilyen vallási és teológiai műveltségük nincsen, és gyakorlatilag egy olyan helyzetben kell jogszabályokat foltozgatniuk, amely helyzetet nem is ismernek. Az egészből az fog következni végül, hogy mindentől függetlenül itt teljesen a politikai voluntarizmus lesz a meghatározó. Tehát az egyházügyi törvény egy dologra jó: nyilvánvalóvá teszi, hogy itt a teljes önkény uralkodik. A „kőbe vésett” Alaptörvény negyedik módosítása után, azt hiszem, ezt már nem kell különösebben magyarázni.

- Ezzel most csak látszatintézkedést hoztak? Ön szerint alapjában véve a koncepcióval és a mentális megközelítéssel van az alapvető probléma?
- A politikának igen tisztes távolságot kellene tartania attól, amit vallási mezőnek, vallási szférának nevezünk. Hogyha meglenne ez a távolság, akkor tulajdonképpen nem alakulhatott volna ki egy átláthatatlan jogi helyzet, amit alapvetően az határoz meg, hogy a törvénynek Magyarországon egyszerűen nincsen értéke és becsülete. Nyilvánvalóvá vált, hogy itt a törvény csak formaság, amit a törvényhozó sem tart be. Lassan-lassan a társadalomban le fog szűrődni az a meggyőződés, hogy ezeket a törvényeket nem kell komolyan venni, úgyis meg fogják azokat változtatni belátható időn belül. És ezért mindenki ki fogja alakítani közösségileg és egyénileg is a saját maga életstratégiáját. Lassan-lassan Magyarországon ki fog alakulni egy teljesen törvényen kívüli állapot. Mindenki a saját elgondolása, életvitele, értékrendje mentén fog élni. Saját maga dönti el, hogy mi a jó, és mi a rossz.

- Ön mit gondol, a magyar egyházaknak mekkora a felelősségük abban, hogy ezt az egyházügyi törvényt elfogadták, hogy így fogadták el? A kiváltságos egyházak most ezt a privilégiumot élvezik. Erkölcsileg hogyan értékelhető, hogy elfogadják az egyházi kiváltságot, míg más egyházak csak egyesületként működhetnek, vagy úgy sem?
- Szerintem az egyházaknak óriási a felelősségük. Ezzel gyakorlatilag nyilvánvalóvá teszik, hogy nekik sincs semmiféle erkölcsi értékrendjük, és alapvetően őket is a nagyon banális, triviális dolgok, társadalmi presztízsük, érdekbeli pozíciók vezetik. Erről szól a történet: minél kevesebb az egyház, annál kisebb a konkurencia és nagyobb a mozgástér. Ez megerősíti az egyházakat abban, hogy nem kell változtatniuk, nem kell kínálniuk semmit, elég rákényszeríteni a saját elképzeléseiket a társadalomra, teljesen függetlenül attól, hogy az vevő-e rá, vagy sem. Lényegében az egyház és a társadalom között elvágják, zsigerből ellehetetlenítik a párbeszéd lehetőségét.

- Kérdés, hogy az emberek mennyire érzékelik ennek a helyzetnek a visszásságát? Azt, hogy egyes egyházak privilégiumokat élveznek, mások egyesületi keretek közé vannak szorítva, mert az állam eldöntötte, ki lehet egyház, ki lehet egyesület. Van egyáltalán, aki elgondolkodik ezen?
- Alapállásból az emberek és a magyar társadalom többsége nem gondolkodik. A társadalmat, úgy ahogy van, ez az egész nem érdekli. A magyar társadalom nagyon jelentős részéről elmondható, egyszerűen fát lehet vágni és bocskorszíjat lehet hasogatni a hátán. Ez egy jobbágy mentalitású társadalom. Hogyha valakinek a gyerekét kötelezően hittanra kell küldenie, akkor elküldi. Számára teljesen mindegy, hogy mi történik. Azt kell látni ugyanis, hogy a magyar gyerekek túlnyomó része egyfajta „labda” a szülők és az iskola között. A szülő az iskola térfelére passzolja át a nevelés kérdését, az iskola meg azt mondja, ez a szülő feladata. Gyakorlatilag a gyerekek jelentős része így ott marad a senki földjén. Ebben a környezetben az egyházak számára a hittanóra egyfajta nem remélt hittérítési lehetőségként is jelentkezhet. Más kérdés, hogy egy esetlegesen kialakuló kettős vagy többes nevelés milyen bonyodalmakat okoz majd, különösen a családokban. Egyébként az igazi probléma nem is annyira a gyermekek, hanem a hittantanárok szintjén jelentkezhet, akik szembesülnek majd azokkal a gyerekekkel, akik beülnek ugyan a hittanórára, de az őket egyáltalán nem fogja érdekelni. Ez az első és az ötödik osztályban még elmegy, de a kilencedik osztályban majd kösse fel a gatyáját az a hittantanár, akinek a tárgyi tudása is enyhén szólva hiányos.

- Mi a véleménye az egyesületi státuszba kényszerített ún. bizniszegyházakról.
- Ha tényleg lennének ilyen bizniszegyházak, tele lenne a magyar bíróság efféle ügyekkel. Egyelőre azonban csak azt látja az ember, hogy csupán a református és a katolikus egyház környékén vannak bírósági ügyek. Ebben a tekintetben a reformátusok még mindig jobban állnak, mert ők hatékonyan meg tudják akadályozni, hogy ügyeik bírósági fázisba jussanak. Ez egyértelműen azt bizonyítja, hogyha egy alapvetően semleges, szabad vallási mezőben kellene a különböző egyházaknak a saját konkurenciaharcukat megvívni, akkor ez lényegében versenyképtelenséget mutatna fel a most stabilnak tűnő egyházrendszerek részéről.

- A „biznisz” bélyeg tehát bármelyik egyházat megilletheti?
- Szerintem minden olyan egyházat, ahol pénzzel dolgoznak (adományokat gyűjtenek, pénzért kínálnak szolgáltatásokat), igen. Én nem ismerek olyan egyházat, amely kizárólag a tagok önzetlen, ingyen munkájából működne.

- A bizniszegyház fogalmát azokra alakította ki a kormány, akik nem vallási tevékenységekre, hanem gazdasági vállalkozásokra alakultak. De mi a véleménye arról, hogy az egyházakat komoly anyagi kedvezményekkel támogatja az állam? Az elmúlt hetekben még az is felmerült a kormány részéről, hogy az egyházak adósságainak nagyobb részét az állam átvállalná.
- Hát igen. Itt van a hatalmas biznisz. Hiszen a politika, mivel nincsen ideológiája, az egyházakra rója ki azt a feladatot, hogy a társadalmat ellenőrizze, befolyásolja és kordában tartsa, hatalom- és tekintélytiszteletre nevelje. Ennek fejében gyakorlatilag le vannak osztva a feladatok. Pontosan meg van határozva, mi az egyházak munkaköre a politikai rendszerben, és ennek teljesítése fejében megkapják a fizetésüket.
Ne feledjük el, hogy a balkáni–bizánci rendszernek egy nagyon érdekes, sajátságos vonása, hogy a dolgokat szóban intézik el. Ez lényegében kialakítja azt az eléggé jól működő rendszert, hogy elég csak szólni egymásnak, és mindenki tudja, mi a feladata.

- Az állam részéről gyakran hangoztatott igény az egyházakkal való partneri kapcsolat. Az Alaptörvény negyedik módosításában ez a paragrafus is szerepel: „a vallási tevékenységet végző szervezetek egyházként való elismerésének feltételeként… a közösségi célok érdekében történő együttműködésre való alkalmasságot írhat elő.”
- Igen, ez az „együttműködésre való alkalmasság” sok mindent elárul a hatalom szándékairól. Ezzel szemben az első időkben a keresztény közösségek függetlenek voltak mind anyagilag, mind ideológiailag az államtól, de nem a társadalomtól. Constantinus után a helyzet megváltozott. Nagyon hosszú ideig az egyház és a társadalom egyfajta együttmozgásban létezett. Most az történik, hogy az egyházak mind szorosabbra vonják kapcsolataikat az állammal, viszont egyre inkább elszakadnak a társadalomtól. Amit most Magyarországon meg akarnak valósítani, az egy teljesen idejétmúlt állapot. S ha összeomlik majd – márpedig össze fog –, akkor az egyház ebből iszonyú nagy veszteséggel fog kikerülni. És mindez magának a társadalomnak sem lesz jó!

A teljes cikk elolvasható a magazin 25. számában.

Napi pár óra munka - hát ez nem jött be Keynesnek

John Maynard Keynes nem csak zseniális közgazdász és befektető volt, de mint ahogyan az elmúlt évtizedek igazolják, látnok is. Megjósolta ugyanis - még 1930-ban -, hogy a jövő technológiai munkanélküliséggel fenyeget, melynek során a gépekkel könnyen helyettesíthető képzetlen társadalmi rétegek tartósan állás nélkül maradnak. Ebben igaza volt Keynesnek, abban ugyanakkor tévedett, hogy a jelen kor munkavállalóinak elegendő lesz sokkal kevesebbet dolgozniuk.” Pénzügyi Szemle Online Blog

Azt hiszem, mára már könnyebben belátható, hogy a humán tudományok közül az egyik legnagyobb csalódás a közgazdaságtan. Úgy értem: embereknek nagy az arcuk, sokat tévednek, és aztán továbbra is nagy az arcuk. Kigondolnak jólhangzó elméleteket, alkalmazzák azokat, majd megbuknak, és a végén, továbbra is büszkén hisznek abban, hogy a nagybetűs Megoldás az ő „bölcseségükből” fog kipattanni. Hogy jó irányba haladnak, csak tökéletesíteni kell az elméleteket.

Pedig ha egy kicsit objektíven néznék a dolgokat, rájöhetnének, hogy egyszerűen az alapfeltevéseik nem felelnek meg a valóságnak. Az ember alapvetően nem jó (finoman fogalmaztam!), és a világunkra az általános feljődés alapelve csak szimplán nem igazolható (lásd: entrópia törvénye). Ha ezekkel a neves közgazdász tisztában lett volna, nem jósolt volna olyanokat, hogy a fejlődés okán az emberiség egyszer megteremti a maga számára a Földön a jólétet.