Tegnap az uszodában mutattak nekem egy gyengén összetákolt papírperselyt a fiaim. - Nézd apa, ide kell dobni a pénzt a szegényeknek, és dobj te is. Megnéztem. Elég csúnyán, tollal rá volt írva a tetején kivágott dobozra valami olyasmi, hogy: „a szegényeknek dobj be ide néhány fém-, vagy papírpénzt”. És Peti be is dobott két forintot a sajátjából, valaki más meg egy huszast.
- Fiúk, én nem dobok. - De apa, miért? Hiszen a szegényeknek lesz. - Most nem! - De legalább mondd meg, hogy miért nem! - Majd megmondom, de nem most, hanem hazafelé az autóban - válaszoltam, mert a szűk öltözőben kezdett egyre kínosabbá válni a jelenet.
A kocsi felé menet egyre izgatottabbá váltak a gyerekek; láttam, hogy itt precíz és korrekt válaszra lesz szükség, különben beégek, mint zsugori. Elmondtam, hogy a persely megjelenése nekem egy kicsit gyanús volt, és lehet, hogy valaki el fogja lopni a jó szándékkal adott pénzt. De persze ettől még lehet dobni bele. Mindenki maga eldöntheti, hogy neki megbízható-e, nekem nem. Úgy tűnt, hogy a válasz megfelelő volt, láthatóan megnyugodtak tőle.
Délután azonban odajöttek hozzám, és elővették a hátuk mögül az ominózus dobozt, amit ők tettek oda, hogy így némi extra jövedelemhez jussanak.
Ravasz vagy, nem tudtak veled kibabrálni a csalafinta lurkók! Pedig még a beugratás is megvolt, mint az itt a piros-hol a piros játéknál…