Zolesz blogja

Tegnap megnéztünk egy amatőr fimet Tolvaly Ferencről, aki 800km-t gyalogolt Santiago de Composteláig. Utána volt a moziban egy rövid beszélgetés egy fiatal párral, akik az esküvőjüket követő második napon indultak, és nem egészen két hete érkeztek vissza Szentendrére. A Szent Jakab-út - mely mellesleg az UNESO világörökség része is - az egyik legfontosabb keresztény zarándokút. Melyet azonban napjainkban egyáltalán nem csak magukat kifejezetten vallásosnak tartó emberek járnak végig, hanem azok is, akik keresnek valamit, keresik önmagukat, keresik különféle kérdéseikre a válaszokat. Magam ezt az utat magányos műfajnak képzelem, de többen kettesben, vagy nagyobb társaságban járják végig.

A beszámolók alapján ez nem egy rendkívüli sport vagy túlélő teljesítmény, egészséges ember szinte életkortól függetlenül teljesíteni tudja. Számomra az volt az „újdonság” a dologban, hogy az úttal kapcsolatosan a gyaloglás monotonitása mennyire folyamatos és meghatározó élményük volt, ami egy más tudatállapotba helyezte át őket. És hogy ez mennyire más állapot, mint amit magunknak úgy egyébként elképzelünk: legyen a nyaralásunk, a munkánk, az életünk, a párkapcsolatunk minél változatosabb, izgalmasabb, ugyanis akkor nem fogjuk azokat megunni, belefásulni stb., ellenben élvezni fogjuk azokat, ami a boldogságunk záloga.

Nagyonis el tudom képzelni, hogy egy ilyen út lehetőséget adhat bárki számára a magával és az életével való igazi szembenézésre. Olyan szempontokból is, melyeket egyébként nem észlelt, vagy szándékosan nem is akart velük szembenézni. De attól azok még létező kérdések, csak elnyomva, valahol mélyen. Talán jó lenne egyszer egy hosszabb szünetet tartani, és elindulni nekem is.