Fenntartva az újragondolás jogát.
Egy nagyon tanulságos videót osztottak meg a Facebookon arról a permanens problémáról, amelyben telt a legtöbbünk tinédzserkora: Miért nem kezdeményez a férfiak 99 százaléka?
És egy érdekes cikk arról, hogy valóban akkor fognak beléd szeretni nők, ha rájuk erőszakolod magadat? Az engedélykérés a gyengeség jele? Van-e értéke annak, ha a férfi meghagyja a nő szabad döntéshez fűződő lehetőségét/jogát?
Nagyon is aktuális közéleti témát feszeget Szabados Ádám az erkölcs politikai és spirituális dimenzióinak vizsgálata során. Lássuk, miért is fejletlenebb őszerinte - és Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus kutatására hivatkozva - a liberális erkölcsiség, mint a konzervatív!
Haidt szerint a moralitás baloldali/liberális koordinátái elégtelenek az emberi erkölcs gyökereinek megértéséhez. Ők ugyanis a moralitást gyakran egyetlen egyszerű kérdésre redukálják: okoz-e valakinek sérelmet, vagy sem? Ha nem akkor a cselekedet morális, ha igen, akkor semmi sem igazolhatja. Ezzel a felfogással szemben Haidt könyvének fő tézise az, hogy az emberi társadalmakban a moralitásnak nem egy, hanem összesen hat koordinátája van.
A baloldali liberális társadalomkép legföbb koordinátája a törődés/bántás. Pusztán ebből levezethetők az emberi jogok védelmével kapcsolatos legvitatottabb állásfoglalásaik például a migrációval, az áldozathibáztatással, a homoszexuálisokkal, vagy éppen az állammal kapcsolatos liberális vélemények. Ezt még kiegészítik az igazságosság/méltánytalanság és a szabadság/elnyomás tegelyekkel, mely három együttesen alkotják a baloldali moralitás alapját.
A konzervatívok erkölcse a három említett liberális érték mellett még további hármat is tartalmaz, ezek a lojalitás/hűtlenség, a tekintély/tiszletetlenség és a szentség/tisztátalanság pillérei. Ezek a csoporthoz tartozásból következnek, amilyen csoportok például a haza és a család, illetve a vallási közösség is. Tehát a magukat konzervatívnak nevezők a három liberális értéket befogadva, de azokat további hárommal kiegészítve, tehát együttesen hat pillérre alapozva értelmezik az erkölcs fogalmát.
Három következtetés a könyvból: 1) A fentiek szerint a konzervatív erkölcs nemhogy szűkebb, hanem pont sokkal szélesebb erkölcsi platformon áll. Éppen ezért a konzervatívok könnyebben megértik a liberális aggályokat, mint fordítva. 2) A konzervatívok értik a törődés, a méltányosság és a szabadság fontosságát, de vannak más szempontjaik is, amelyek adott esetben felülírják a liberálisokkal közösen vallott értékeket. Ez fordítva nem igaz, a liberálisok számára nehezen érthető, és többnyire elfogadhatatlan a konzervatív erkölcsi vízió másik három vonulata. 3) A konzervatívok csak saját morális víziójuk „kifosztása árán” tudnál magukat belekényszeríteni a jóval szűkebb liberális moralitsába, ha akarnák.
A belinkelt írás végén a lelkész blogger saját véleménye következik, amely (tömörítve) így szól: mi keresztények nem vagyunk sem liberálisok, sem konzervatívok, Isten tekintélye és szentsége, valamint az ő népéhez való viszonyulás az alapja az erkölcsnek. Nem játsszuk ki ezeket egymással, mert mindnek bibliai alapja van. A Szentírás számunkra a támpont, Krisztus igazsága tesz minket Isten előtt elfogadhatóvá. Majd hozzáteszi: erkölcsi alapállásunkat biztosan nem lehet leszűkíteni a liberális vízióra. Jézus miatt fontos ugyanis nekünk a tekintély, a hűség és a szentség dimenziója is, amelyek tartalmát és viszonyítási pontjait ő, az Úr definiálja a számunkra.
Véleményem szerint a kutatása tapasztalataiból téves következtetéseket vont le Haidt, aki azt állítja, hogy kétszer annyi darabszámú erkölcsi pillér magasabb erkölcsi színvonalat eredményez. Ezt a történelem példái cáfolják: a legegyszerűbb emberi (szabadság-) jogok csorbításától a népirtásokig előrehaladóan a legnagyobb pusztításokat az isten-haza-család jelszavakkal operáló, konzervatív hatalmi szervezetek hajtották végre. Természetéből adódóan a tekintélyelvű, feltétlen lojalitást követelő államhatalom - legtöbbször egyházi támogatással - a szabadság fokozatos csorbításán keresztül a diktatúra felé haladt. Hiszen az egymásnak ellentmondó „konzervatív” értékeket kényük-kedvük szerint ki is játszották egymással, és a hatalomért folytatott küzdelemben „a cél szentesíti az eszközt” elve egyre inkább átvette a józan megfontolások helyét. Ilyenek voltak a „trón és oltár szövetsége” különböző megnyilvánulásai szerte a világban a történelem folyamán, és ebbe az irányba óhajtanak haladni a legutóbbi években nyugaton megjelent illiberális elhajlások is.
Más módon, de Szabados Ádám is legalább részben téves irányba rugaszkodott el a liberális morál alsóbbrendűségi itéletének bibliai alátámasztásánál. Ugyanis a Biblia, mint morális hivatkozási alap kizárólag a hívő keresztények esetében alkalmazható, azonban nem terjeszthető ki még íratlan elvárásként sem a (szekuláris) társadalom többi részére. Ha úgy tetszik, lehet így prédikálni a gyülekezet előtt, de kifejezetten fel kellene menteni a nem hívő többségi társadalmat a biblikus alapokon álló elvárások alól. Ezt a különbségtételt a liberális morál (le)értékelése során hangsúlyozni kellene. Ugyanis nem lehet mutatni olyan hivatkozásokat a Bibliában, amelyekre Krisztus törvényeinek a nem hívőkön, pláne az egész társadalmon való, bármilyen emberi számonkérhetőségét alapozhatnánk, ellentéteset azonban igen.
De még a hívők előtt is célszerűnek tartanám a liberális morál (liberális társadalom) feletti itélkezésnek még a látszatát is elkerülni, ugyanis a Biblia tanításának talán legfontosabb intézménye az emberi szabad akarat. A hívők két legfontosabb feladata, az evangélium hirdetése és a tanítványozás, nem beszélve a megtérésről a nagyobb szabadság mellett történhet meg könnyebben. Ehhez a legalkalmasabb társadalmi berendezkedés a legkevesebb (szubjektíven értelmezhető, egymással kijátszható) szabályt támasztó liberális demokrácia. Zárszónak pedig egy talán meglepő állítás: a Bibliának nincsen a korunkra nézve társadalmi tanítása vagy ilyen léptékű programja. Olyasmit csak az egyházi tanítóhivatal fejlesztett ki az egyház másfél-két évezredes története folyamán - a kard mellett a konzervatív morállal, mint társadalmi léptékű manipulációval megtámogatva a gyakorlatban…
Húsvétkor egy facebookos csoportban kiírtam egy „pályázatot” arra a kérdésre, hogy igazolható-e a Bibliából az antiszemitizmusnak bármely változata. Az apropót egy viszonylag friss kutatásról szóló jelentés adta, mely az I. Világháborútól a holokausztig vizsgálta néhány magyarlakta településen (Óbuda, Veszprém, Kassa, Dunaszerdahely) az egyházak és a zsidó közösség viszonyát. Volt pár elszánt próbálkozó, akiknek a próbálkozásait precízen cáfoltam. Persze idővel jelezték, hogy bár fenntartják azon álláspontjukat, hogy igazuk van, de „nincs kedvük” folytatni velem az egyébént kulturáltan folyó vitát 
A dolog akkor válik még érdekesebbé, amikor kicsit utánanézünk, hogy honnan is származik ez a bevallott és be nem vallott, de időről időre meg-megmutatkozó keresztény antiszemitizmus.
Nagy Konstantin római császár 313-as milánói ediktuma – az egyház vezetőivel folytatott tárgyalások eredményeképpen – legalizálta a korábban üldözött keresztény vallást. A frissen létrejött “trón és oltár szövetsége” nem tétlenkedett: 325-ben a Nikaiaban (Nicea) zsinatot tartottak, ez volt a keresztény egyház püspökeinek első egyetemes tanácskozása – a római császárral közösen. A zsinat egyik, máig ható eredménye a Húsvét és a Pészah ünnepeinek időbeni különválasztása volt. Nézzünk ennek indoklásából néhány jellemző mondatot:
“Kijelentettük, hogy kölönösképpen méltatlan a legszentebb ünnep esetében követni a zsidók szokását (dátum-számítását), akik beszennyezték a kezeiket a legfélelmetesebb bűnnel, és az elméjük megvakult. (…) Semmi közös dolgunk nem kellene, hogy legyen a zsidókkal, mert a Megváltó más utat mutatott nekünk, a mi istentiszteletünk egy igazabb és alkalmasabb rendszert követ (a hét napjainak sorrendjét), következésképpen egyhangúlag ezt fogadjuk el, remélve, legkedvesebb testvéreink, hogy ezzel különválasztjuk magunkat a zsidók gyűlöletes társaságától. (…) Kötelességünk, hogy semi közösségünk ne legyen az Úr gyilkosaival.” (kiragadások tőlem, forrás: Fordham - the Jesuit University of New York)
Úgy látszik, hogy a keresztény egyház vezetői már az első századokban legyőzendő ellenséget láttak a zsidókban, akiket minden lehetséges módon ki akartak rekeszteni az egyházból. Ez a hozzáállásuk teológiai alapokra helyeződött, majd igen hamar “törvényerőre emelkedett”. Láthatjuk a történelemben, hogy a kereszténynek modott Európa sok évszázadon keresztül mennyire ragaszkodott ehhez a hagyományához. A zsidók üldöztetésén csak a felvilágosodást követő emancipáció enyhített valamennyit, hogy aztán - az egyházi támogatású – állami antiszemitizmus a holokausztba torkolljon.
A történelmi keresztény egyházak és a zsidó közösség viszonyát az I. Világháborútól a holokausztig tartó, óbudai, veszprémi, kassai és dunaszerdahelyi példákkal bemutató TÖRTÉNELMI szemléletű kutatás eredménye a fenti indító bejegyzésem alatti hivatkozásról elérhető. Vajon érdemes lenne-e végre megvizsgálni az egyházi antiszemitizmus kialakulásának a kezdeteit is? Megfelel-e az egyház zsidókkal kapcsolatos, évezredes történelem-alakító TEOLÓGIÁJA a Bibliának, vagy esetleg szöges ellentétben áll azzal (is)?
Könnyen lehet, hogy a menekültek továbbra is nagy számban fognak Európába érkezni, és felmerül majd a kérdés, hogy mit kezdjen velük az államigazgatás. Jó lenne, ha szegények végre nem politikusok játékszerei lennének. Hanem először is megállítanák és regisztrálnák az összeset az első határon. Majd világos és korrekt eljárások végén, az európai társadalom hosszútávú biztonsági szempontjainak a messzemenő figyelembevétele mellett kerülnének ideiglenes vagy végleges befogadásra. Illetve határozott kiutasításra a radiklási iszlámra fogékony emberek. Valahogy úgy, ahogyan azt Arnold G. Fruchtenbaum, aki maga is szüleivel sok európai országon keresztül vándorolva, végül az USA-ban menedékjogot kapó zsidó ember leírta.
Érdekes, hogy aki kritikusan tekint a muzulmán migránsokra, az szinte minden esetben a kereszténységet védelmező pozícióból teszi ezt. Aki viszont szimpatizál velük, az legtöbbször kritikusan tekint az óvatosabb állásponton lévő keresztényekre. Általános jelenségnek tűnik szekértáborok kialakulása, egyik vallásnak a másik ellenében való vizsgálata, értékelése. Én ehelyett azt javasolnám, hogy ne egymáshoz viszonyítva, hanem külön-külön vizsgáljuk a jelenségeket, és az alkalmazott mérce az azoktól független, vallássemleges liberális demokrácia legyen! Legalábbis Európában, ahol léteznek egyetemes emberi jogok, nemek közötti és törvény előtti egyenlőség, vallás- és szólásszabadság stb. Ezek az Európai Úniót alkotó államokban immár kötelezően alkalmazandó társadalomszervezési alapelvek. Úgy értem, hogy törvénnyel szemben áll, ha úgy tetszik törvénytelenséget követ el, aki ezekkel szemben szervezkedik, ellentétes közösségi célokat fogalmaz meg. Tehát hogyan is viszonyulnak a liberális demokrácia értékeihez a különböző vallások?
A magát kereszténynek nevező egyház az elsőgenerációs apostolok írott hagyományait többé-kevésbé követve, a Krisztus utáni első századokban alakította ki teológiai és szervezeti alapjait. Ezek az egyházszakadások mellett / ellenére a reformációig szinte semmit sem változtak. Vallási megújulási mozgalmak persze voltak, de a teológia bizonyos mértékű változásai mellett a történelmi keresztény egyházak mozgalmi jellege és hatalmi-politikai ambíciói megmaradtak. Az egyház és az állam szétválasztását a felvilágosodás hozta el, és ma azt látjuk, hogy a nyugati demokráciák alkotmányai és törvényei mind ennek szellemében vannak megalkotva. A liberális törvényeket a történelmi keresztény egyházak tudomásul veszik, ami összhangban is van az Újszövetséggel. Lepődjünk meg, de hitem szerint a bibliai értelemben vett emberi szabad akarat megéléséhez a megvalósult rendszerek közül a liberális demokrácia biztosítja a legmegfelelőbb kereteket.
A muzulmán többségű országok gyakorlata - a korabeli keresztényekhez hasonlóan - szintén az állam és az egyház szövetsége, az államegyház volt. Van itt azonban két nem elhanyagolható körülmény: egyrészt ez a gyakorlat nem sokat változott a kezdetektől egészen napjainkig, amit az iszlám különböző irányzatai mind helyeselnek. Másrészt, és szerintem ez a legfontosabb, a vallási tanoknak alárendelt társadalszervezés modellje teljes összhangban van az ő vallási hagyományaikkal, a Koránnal. Egyesek azt állítják, hogy az iszlámban „még le nem zajlott” szekularizációs, megújulási folyamat éppen az elmúlt években kezdődhetett el. Ezzel kapcsolatban két dolgot javaslok megfontolni: az egyik az, hogy ilyesmivel egyelőre jelentősebb muzulmán vallási irányzat nem állt a nyilvánosság elé (szóljon, aki tud ilyenről!), másrészt ez szerintem ellentétes is lenne a Korán széles körben hitelesnek elfogadott tanításával.
Mindig sejtettem, hogy a tetoválásoknak üzenetük van. De hogy a börtönökben szigorú szabályrendszert tartatnak be egymással a rabok, azt nem gondoltam volna. Börtöntetoválások Oroszországból.
Nehéz belenyugodni abba, hogy nem tudjuk, honnan van és mi az értelme az életünknek, illetve egyáltalán honnan (vagy kitől) szerezhetünk valódi (azaz nem téves) információkat ezekre az alapkérdésekre. Ennyit bevezetőnek, és jöjjenek az ellenérvek egy nyilvánosan megrendezett vitából:
„(1) Ha létezne Isten, azaz lenne egy mindenható, mindentudó és jóságos lény, nem engedné meg az emberek szenvedését. A szenvedés halálhoz vezet, vagy olyan élethez, amelyben kétségessé válik, hogy jó volt-e egyáltalán megszületni. Valószínűtlen, hogy minden rossz mögött van valami jó. A túlvilág léte a hétköznapi és természettudományos ismeretek alapján nem állítható. Egy olyan Isten léte, aki direkt elzárja a túlvilágot az ember elől, nem valószínű.
(2) Ha volna Isten, akkor ésszerűen elvárható volna tőle, hogy az emberek tudomására hozza létét. Sok ember van, aki nem hisz; olyan is, aki vizsgálta a kérdést, s arra jutott, hogy Isten nem létezik; és olyan is, aki szeretne hinni, de nem tud. A kérdést nem oldja meg a teológusok azon válasza, hogy azért nem teszi teljesen nyilvánvalóvá létét, hogy az embereknek választási szabadságot adjon, mert sok ember számára a választás lehetősége nem is adott. Más szóval: ez a szabadság megéri-e azt az árat, hogy az ember elessen a kérdés végső céljától? Ha Isten szabadságot akart nekünk adni, azt úgy is megtehette volna, hogy létezése evidencia. Hiszen az embereknek akkor is módjában áll, hogy válasszanak: az alkoholizmus káros voltáról mindenki tud, mégis egy bizonyos számú ember alkoholista lesz.
(3) Nézzük meg az univerzum objektumait: azt láthatjuk, hogy a komplex objektumok nagyobb része nem teremtés útján jött létre. Valószínűbb tehát, hogy az univerzum sem teremtés útján jött létre. Ami a világban létrejött, azt testtel rendelkező lény hozta létre. Az univerzum létrejöttében nem vehetett részt egy hagyományos értelemben vett Isten, aki testetlen lény.”
És innen kezdve inkább magam írok ezekre az ellenérvekre válaszokat. Viszont a fenti kérdéseket éppen az elhangzásukkal ellentétes sorrendben veszem elő, mert szerintem úgy követhetőbb az ellenérvek cáfolata:
(3) Az univerzumban megfigyelhetünk egy általános alapszabályt, amit én az általános leépülés szabályának nevezek, a tudomány pedig a thermodinamika II. főtételének. Eszerint minden, ami fizikailag létezik, az egy összetettebb állapot felől a szétesettebb felé, a magasabb energiaszinttől az alacsonyabb felé halad. Ilyenek a lehűlés, a korrózió vagy az élőlények öregedésének a folyamatai is. Ha ezt végtelen időtávban szemléljük, akkor a világnak lesz majd egy vége, és ha lesz vége, akkor kellett lennie egy kezdetének is. De mi volt a kezdete előtt? Semmi, hiszen gondolatmenetünkben még a világ kezdete előtt vagyunk. A semmiből semmi sem lesz. Mi viszont most nyilvánvalóan vagyunk, és egy világot látunk magunk körül, így ezeket valaminek vagy valakinek létre kellett hoznia. Sőt, mivel a világban a leépülés nyilvánvaló, ezért a létrehozásakor egy magas összetettséggel (energiaszinttel) kellett ezt megtenni, úgy is modhatnánk, hogy tervezetten. Ami vagy aki ezt a „semmiből valaminek” a létrehozását (=teremtés) elvégezte, azt most nevezzük Istennek. A kevesebb önmagától nem lehet több, az egyszerűbb nem hozhat létre összetettséget, a személytelen nem válhat személyessé stb. Így a teremtő Istennek logikusan időben és térben végtelennek, korlátlan hatalmúnak és személyesnek, plusz a sokféleséget is tartalmazónak kell lennie. Egy ilyen Isten léte a fenti logika alapján evidencia.
(2) A fent leírt teremtő Istennek két lehetősége van a teremtményeire nézve: vagy kommunikál velük, vagy nem. Az első esetben eldönti, mit oszt meg azokkal, a véges befogadóképességüket is figyelembe véve. A második estben a teremtmények maximum keresgélhetik Istent, de az esélyük a végtelenben a róla szóló igazság megtalálására, éppen a végességük miatt gyakorlatilag nulla. Ez utóbbi lehetőséget - éppen a reménytelensége miatt, pozitív hozzáállással - vessük el! Nézzük meg, hogy ha kommunikál az Isten a teremtményei, így az ember felé, akkor hogyan érhető tetten ez a kommunikáció? Az biztos, hogy valami természetfelettit kell keressünk, hiszen ami természetes, az nem biztos, hogy a természetfelettitől származik. A világ legelterjedtebb könyve a Biblia, és állítólag Isten ihlette, aki ismeri a múltat és a jövőt is. Mi viszont csak a múltat ismerjük, így ha a jövő le lenne írva benne, mégpedig pontosan és hiba nélkül, akkor azt vitán felül természetfelettinek fogadhatnánk el. És tessék, a Biblia pont ezt a módszert alkalmazza a maga hitelesítésére! Három és félezer éve kezdték el írni, kétezer éve lezárták: körülbelül hatezer a jövőre (a múltbeli és a jövőbeni történelemre) vonatkozó, előre leírt jövendölést (=próféciát) tartalmaz. Ha ezek beteljesültek az ismert múltban, és pláne hiba nélkül, akkor ez a minden valószínűséget maghaladó tartalom isteni kommunikációra utal. Pláne, ha benne ugyanígy, ellenőrizhetően le van írva az Isten földi megjelenése is, aki élőszóval szólt az emberhez. Ez megfelel annak a hiteles kommunikációnak, amit reméltünk és kerestünk. Már csak el kellene olvasni és meg kellene érteni!
Az isteni kommunikációval kapcsolatban leírt kifogás, miszerint nem jut el mindenkihez, és így az embereknek nincs „esélyegyenlőségük” a végső cél elérésére, a Biblia üzenetében megválaszolásra kerül. A megoldás az említett a) emberi szabad akarat és b) az isteni mindent előre tudás (eleve elrendelés), illetve c) az ígéret, miszerint minden ember erre a végső célra van elhívva, hármas szempontrendszer együttes figyelembevételével válaszolható meg. Isten előre mindent tud, még az emberek szabad akaratának jövőbeni döntéseit is, így azokhoz, akik a szabad akaratukból hajlandóak elfogadni az Ő jó akaratát, azokhoz eljut a mindenkor érvényes megváltó üzenet. Azokhoz viszont, akik ezt a specifikus üzenetet nem fogadnák el, nem biztos, hogy eljut egyáltalán. Nem könnyű megérteni, de ez Isten igazságossága, az emberi szabad akarat tiszteletbentartásával. És igen, csinálhatta volna másképp is, lehet nála reklamálni…
(1) A szenvedés kérdése szintén a Bibliából érthető meg. Így az előző kettő ellenérvre írt válaszomat legalább hipotetikusen el kell fogani a folytatás logikai követéséhez. A szenvedésnek szoros kapcsolata van végső cél isteni felkínálása, illetve a szabad akarat meghagyása együttes megvalósításának. Az ember szabad akaratában a maga megoldását keresné, és ragaszkodna ahhoz a végsőkig. Pláne, ha abban sikereket érhetne el. De nem tud, hiszen a végső cél (örök élet Istennel) a halál vitathatatlan ténye mellett, ilyen módon nem elérhető. Az emberi szenvedés és a halál megmutatja, hogy külső segítségre van szükségünk, mégpedig egy olyan forrásból, amely a természet törvényei, például a halál felett áll. Mert pont ez alól szeretnénk szabadulást. Hiszem, hogy minden ember, legkésőbb a halálos ágyáig minen segítséget, motivációt megkap ahhoz, hogy elfogadja ezt a rajta kívüli, isteni segítséget. Miközben az egész életében folyamatosan, és még a halálos ágyán is szabad akarata van elutasítani. Aki a megismerés ellenére nem keresi, és a haláláig nem fogadja el ezt a „megváltást”, az az örök jó helyett az örök rosszra megy, amit pokolnak hív a Biblia. Hiszem, hogy a fizikai halállal véget érő szenvedés a leghatékonyabb módja annak, hogy az ember felismerje, nincs ereje megoldani a legnagyobb problémáját, és hogy elfogadja az egyetlen lehetséges külső segítséget, Istenét.
- o -
Megjegyzés: a fenti filmet nem az auschwitzi témája, hanem az alapkérdése miatt hoztam ide. Ugyanis minden ember ilyen kérdésekkel találja szembe magát legkésőbb a halálakor (de jobb, ha minél előbb). Az Istennel való ismerkedésnek abszolut megfelelő kiindulási pontja az, ha a vádlottak padjára állítjuk Őt. Hiszem, hogy minden Istennek címzett káromkodásnak is ez a gyökere. Nem a káromkodást akarom itt megigazítani, de innen érdemes elindulni. Ha nem tudná megvédeni magát, nem lenne alkalmas Isten. Ő ugyanis örül annak, ha a vád mellett a védelmet is meghallgatva hozunk igazságos, személyes „ítéletet” Őróla.
Ajánlott irodalom: Isten elrejtette arcát
Egy 2009-es tudományos kutatás szerint Nagy Britanniában, Hollandiában, Námetországban, Svájcban, Ausztriában, Svádországban és Finnországban hisznek abban, hogy mindenkinek van esélye boldogulni, hogy mindenki maga alakítja a sorsát, baznak önmagukban és a jövőben, a kemény munkát fontosnak tartják, sokra értékelik a tudást, bíznak egymásban és az intézményeikben.
Ugyanezen tudományos kutatás szerint Magyarországon, Bulgáriában, Moldáviában, Ukrajnában és Oroszországban nem hiszik, hogy munkával lehet sokra jutni, nem becsülik a tanulást, egymásban és az intézményeikben sem bíznak, és úgy gondolják, jó kapcsolatok, jó családi háttér nélkül nehéz előre jutni, nem bíznak magukban és a jövőjükben, nem gondolják, hogy az ember a sorsát önmaga alakítja.
AZtán azt is megtudjuk, hogy az első csoportban bőven 40.000 dollár felett van az egy főre jutó GDP, a másodikban jóval 20.000 dollár alatt.
Pedig a magyarok 75%-a elítéli az adókerülést, helyteleníti, ha valaki hazudik, hogy állami támogatáshoz jusson, rosszalja, ha valaki leszázalékoltatja magát, pedig tudna dolgozni, 75% azt gondolja, hogy a törvényeknek mindig engedelmeskedni kell, 70% szeretne sikereket elérni és elnyerni mások megbecsülését, hiszi, hogy a sikerhez kemény munka kell, hisz abban, hogy érdemes, megéri tanulni, számára fontos a kreativitás, a leleményesség, 52% elítéli a hálapénzt, és 57%-unk szerint segítenünk kell a bajbajutott embertársainkon. Ami alapján a magyarok törvénytisztelő, leleményes, tanulást megbecsülő és munkaszerető emberek.
Azonban 100 magyarból 75 szerint rákényszerül az ember, hogy pár szabályt áthágjon, 70 véli úgy, hogy időnként muszáj megsérteni a törvényeket, alig 50 gondolja, hogy mindenki maga felelős a maga sorsáért, 50 szerint nem igaz, hoyg aki keményen dolgozik, az előbb-utóbb eléri, amit akar, 80 azt gondolja, hogy nem mindenkinek van egyenlő esélye az életben, 82 szerint Megyarországon nem lehet becsületesen meggazdagodni, 86 szerint rendben van, ha mindenki csak a saját előrejutásával törődik, és a többség azt gondolja, érdemes csúszópénzt adni.
A magyar társadalom többsége nem bízik a politikai elitben, az üzleti szférában, a médiában és a jogrendszerben, és egymásban sem. Egy talált pénztárcáról a többség úgy nyilatkozott, hogy ő visszaadná, de a többiek megtartanák. Azzal szemben, amire tanítjuk a gyerekeinket, azt látjuk, hogy csak az boldogul, aki átlép néhány szabályon, lúzer, aki tisztességes, úgyis csak ellopják az adónkat, korrupt az egész ország, itt nem lehet becsületesen meggazdagodni, itt nem működik semmi normálisan, egyedül semmit sem tudsz tenni a korrupt intézmények ellen. Önképzavar? Önáltatás? Puszta bizalmatlanság? (és végül egy link a megoldáshoz)”
Nem szeretném relativizálni a törvénysértést, és nem szeretnék sem trianonra, sem a kommunista elnyomás évtizedeire hivatkozni mentegetőzésül. Viszont öncélból csoportosítottnak érzékelem a videóban felsorolt országokat, és manipulatívnak a statisztikákhoz tartozó megfogalmazásokat. Ha már az egy főre eső GDP-adat értékmérőként került bemutatásra: az első csoport országai haszonélvezői annak a „gyarmatosításnak”, ami a második csoport, pláne ebből az EU-tagállamok jelenkori gazdasági helyzetéért és szűkös gazdasági kilátásaiért felelős.
Sőt, visszautasítom azt a szemléletet is, hogy egyes országok értékmérője a gazdasági eredményeik, vagy az államigazgatásuk tisztaságának foka lenne. Minden nemzet önmagában megkérdőjelezhetetlen értéket képvisel. A benne élő emberek a tetteiktől függetlenül értékesek, akiket sértenek ezek a manipulatívan megfogalmazott általánosítások.
A trénerek arra bíztatják a házasokat is, hogy tanulják meg egymás dolgait tolerálni, állapodjanak meg kölcsönösen apróbb kompromiszumokban. És ez majd aztán idővel megteszi a hatását, a dolgok javulni fognak, és talán hosszú távon elviselhetőbbé válik az életük. A válás aránya tartósan 50% felett van.
A társadalomban is ez lenne a cél: „Élni és élni hagyni!” A politikában a fékek és ellensúlyok rendszere biztosítja a demokrácia működőképességét. A kormánynak kell az erős ellenzék, hogy féken tartsa a diktatórikus hajlamokat. Erre tőkéletesen példa hazánk vagy az EU is, nem?
Mi lenne, ha mondjuk egy zenekarban is így menne ez? Az egyik tag klasszikust játszik, a másik rappelni kezd, a harmadik ritmustalanul veri az üstöt, a negyedik meg ordít, mint a vadszamár. Megoldás számukra a kompromisszum? Aligha lenne hallgatható a koncertjük.
Ahogy az elvárás a 100%-os összhang a zenében, úgy nem lehet, hogy máshol is erre kellene törekednünk, az össze nem férhető dolgok összedolgozása helyett? Lehet, hogy a legsikeresebb nemzetek, birodalmak évezredeken keresztül nem demokrácián, hanem egyszemélyi uralkodó által vezetett társadalmi rendszerek voltak - ellenzék nélkül? És talán a házasoknak is el kellene gondolkozniuk azon, hogy a nem túl sikeres kompromisszumos törekvéseiknél célravezetőbb és kellemesebb lehetne-e az összhang?
Az előző bejegyzésemben nem túl hízelgő módon emlékeztem meg a relaxációról és a meditációról is. Joggal merülhet fel a kérdés: mi a probléma ezekkel az elterjedt, „szoft” technikákkal? Miért baj, ha emberek hatékonyan ellazulva, magukkal törődve, a saját bensőjük felé fordulva kikapcsolódnak, megnyugszanak? Rohanó világunkban miért ne lenne hasznos egy kis ellazulás, vagy akár egy nyugodtabb életvitel kialakítása ezzekkel a módszerekkel?
Közelítsük meg a kérdést egy másik szemszögből! Sokunkban vannak feszültségek, amelyekkel megtanultunk együttélni: jó önuralom esetén ez alig látszik meg, másoknak gyakran rezeg önkéntelenül is a lábuk, de rosszabb esetben a feszültség akár betegségekhez is vezethet. Mi történik akkor, ha az ember megtanul egy-két egyszerű, de hatékony technikát arra vonatkozóan, hogy ezek a problémák megszűnjenek? Ha rendszeresen gyakorol, egészen visszaszoríthatja a belső feszültsége tüneteit. Egy idő után kezdi jól érezni magát, amit lassan észrevesz rajta a környezete, sőt egyfajta javulásnak indulhat az életminősége is.
Óvatosan megkérdezem, az alapproblémával, ami emberünkben a feszültséget létrehozta, mi történt? Esetleg annyi, hogy felismerte azt, majd a tünetek elmúltával talán elkezdte hinni is, hogy maga az alapprobléma is elmúlt. Miközben csak a tagadás nyert uralmat egy időre a gondolkodásunkban, amely közben a valósággal akár teljesen ellentétes is lehet. Egy személyes tragédia, most ne menjünk bele abba, hogy mi minden lehet az, megoldatlanul a tudatalattiba, vagy a tudattalanba lett száműzve, akár évtizedekre. De ezzel a dolog el is van intézve?
Azt hiszem, ez nem ilyen egyszerű. A stressz, a feszültségek, az akár megfogalmaz(hat)atlan „negatív” érzelmek igenis hasznosak az ember számára, hiszen figyelmeztetik arra, hogy valami nincs rendben, valamire igazi megoldást kell találnia. És igazi megoldás híján ezek a szorongások akár komoly szenvedést is okozhatnak, ami bizony kellemetlen. Mégis azt mondom, ahogy a fájdalomcsillapító gyógyszerekre sem célszerű rászokni, úgy a stresszkezelésre sem a tüneteknek, azaz a szorongásnak a csillapítása kellene legyen a megoldás, mert a dolog visszafelé is elsülhet. Inkább az igazi alapproblémával magával kellene tisztába jönni, szembefordulni, és megkeresni rá a valódi, 100%-os, azaz százszázalékos megoldását. Úgy, mint ahogyan a fuldokló kapkod monomániásan a friss levegő után, eltántoríthatatlanul.
Megjegyzés: A Biblia Szövetség nemet mond a relaxációra
Legutóbbi hozzászólások
RSSLhorvath
Lhorvath
Lenbali
Atyaég!
Atyaég!, Gábor
lenbali