Zolesz blogja

Orosz Katalintól hallottam, hogy a fogantatástól a harmadik életévig exponenciálisan csökkenő befolyása van a szülők hatásának a gyermeki személyiség kialakulására. Ezt követően jelentős (negatív) hatást már csak nagy traumával okozhatnak, tehát a sínjén van a gyerek.

Szülői öntömjénezés vagy önmarcangolás helyett inkább azt kérdezem, hogy miért van ez így? Azt hiszem, a világ jelenségei célszerűen vannak összerakva, itt meg ez annyira nem látszik. A gyerekek születésekor a család még épphogy kialakulóban van, egzisztenciális és lelki-érzelmi szempontból egyaránt. Ha kicsit körülnézünk, az első gyermek harmadik éves korára a párok talán több, mint fele különvált. Hagyjuk most egy kicsit a szirupos megközelítést: sokakat készületlenül ér, és óriási trauma számukra az első gyerek érkezése, ami előhozza az ősöktől örökölt problémákat, és az ilyen-olyan szülői mintákat is. Szóval miért pont ekkor vagyunk a legnagyobb hatással a védtelen gyermekünkre, és miért nem később, amikor már talán felkészültebbek vagyunk?

A régi korok emberének élete az őskorban, az ókorban de talán még a középkorban is nagyom más volt. Nagyobb családokban éltek, kevesebbet „lelkiztek”, viszont többet kellett dolgozniuk a megélhetésükhöz. Egyszerűbb életre kellett felkészülni, mindenki tette a vezető által meghatározott dolgát, önmegvalósításról szó sem lehetett. Cserébe viszont a nagy család közössége támogatást nyújtott az élet dolgaiban, az idősebbek mintát adtak és konkrét segítséget nyújtottak, amikor és ahogyan kellett. Azt képzelem, hogy régen az általánosan egyszerű társadalmi elvárásokra elég jól felkészítették a gyerekek, akiket a családtagok és rokonok törődése meg is védett, ha valami komolyabb nehézség adódott. És ez így, adott hatásfokkal, elfogadhatóan működött.

Ezzel szemben az elmúlt fél évszázad során nagyot változtak a körülmények: általánossá vált a városi életmód még vidéken is. A nők a feminista mozgalmak hatására egyenrangúak lettek a férfiakkal, esetenként még egyenrangúbbak is. Mindenben az újat keressük, a lehető leghamarabb leválunk szüleinkről, akik ugyanezt tették annak idején a sajátjaikkal. Kényelemben élünk, és óriási a belső elvárásunk a maximális önmegvalósításra. Információáradatban úszunk, de fogalmunk sincs róla, mi igaz és mi hamis. Illetve mindenkinek mindenkor megvan a maga szubejktív igazsága, olyan, amilyen. Ha egyáltalán megengedik nekik, hatalmas elvárások közé születnek a mai gyerekek, olyan szülőkhöz, akik a felmenőik mintái és segítsége nélkül várják, majd neveltetik bölcsödében, óvodában és iskolában a gyereküket olyanná, amit látunk. Kezeletlen traumákat és a személyes törődés hiányát sejtem a kisgyerekeken, meg a nagyobbakon, és a felnőtteken is. Jobban fel kellene készülni erre minden szülőnek!