Zolesz blogja

Talán már tizenöt éve is volt, hogy részt vettem egy többnapos tréningen, amire ma is jól emlékszem még. Dr. Kőrösi Mária tartotta a BME-n, a címe valami ilyesmi volt: Tárgyalástechnika a mérnöki menedzsmentben. Bevallom, akkor azért mentem oda, mert meg akartam tudni, hogyan járhatok túl mások eszén, győzhetem le majd őket az üzletben, és lehetek sikeresebb náluk.

Több program mellett volt egy izgalmas pontszerző játék is. Megmondta a tanárnő, hogy a résztvevőknek lesz egy sorrendje a végén. Minden megengedett, lehetett becsületesen és egymást becsapva is játszani. A versenyt nagy elszánással kezdtem, mindenképpen nyerni akartam. Ennek érdekében átvertem a többieket, és velük összehasonlításban elég jó eredményt értem el.

Az eredményhirdetés után megvizsgáltuk, mi lett volna, ha a „szabadverseny” helyett korrekten együttműködtünk volna. Kiderült, hogy összességében több pontunk gyűlt volna össze úgy, mint amennyit így együttesen megszereztünk. Persze akkor le kellett volna mondani a siker egyéni maximalizálásáról. Emlékszem, nagyon meglepett ez a dolog, és egy életre megjegyeztem a tanulságot.

Azért írtam le ezeket, mert visszagondolva az elmúlt éveimre, azt kell mondjam, egyetlen munkahelyemen sem működött célszerűen a „munkaközösség”. Először is az új belépőket kb. nem fogadták sehogy sem, pláne nem adták át azt a tudást, amivel sikereket érhettünk volna el az új pozíciójukban. Nem tudta a vezetőség a verseny mellett érdekelté tenni a dolgozókat az együttműködésben, csak a mindennapi túlélés vagy a jólneveltség mértékéig. Sőt, a vezetők és a beosztottak között nemhogy bizalmi, de semmilyen emberi kapcsolat nem volt, csak a feladat delegálása és a számonkérés. A multinacionális cégeknél lehetőleg ezek is elektronikusan. (Volt olyan munkahelyem is, ahol már a legelején egyértelműen jelezték, itt előrelépési lehetőség nincsen a vezetői pozíciók felé.) Ha mindezek ellenére vitték valamire az alkalmazottak, az csak az egyéni képességeiknek, a kitartásuknak és talpraesettségüknek volt köszönhető. (Vagy esetleg másvalaminek, amit viszont nem vernek nagy dobra.)

Az ilyen hozzáállás mellett nem csoda, ha a rengeteg befektetett munka, stressz és leamortizálódottság ellenére itt tartunk. Olyan munkahelyen kellene mindenkinek dolgozni, ahol támogatás és együttműködés van, és az első perctől adott a siker lehetősége, mert csak így lehet fejlődni és eredményeket elérni. Többet, mint külön-külön és reményvesztetten.