Zolesz blogja

A Bormio melletti hegyekben síeltünk hat napot, mint évek óta minden március végén. Készültem rá, nem csak a sífelszerelésem felfrissítésével, hanem apai elszánással is, a fiaim irányában. Csak a nyári és a téli utazásaink során kerülök hosszabb ideig ennyire ilyen közel hozzájuk, még éjszaka is csupán karnyújtásnyira.

Az autóban odafelé a Nagyobbik kedvesen azt mondta nekem: Apa, te olyan vagy, mint Villám McQueen (V8-as motor, 750 LE, csúcssebesség: 322 km/h, gyorsulás 0-100km/h-ra 4,5 mp alatt)! Azonnal megfogadtam, hogy megfelelek a dícséretnek, és „olyan” leszek, mint a Verdák főszereplője, ha egy kicsit másként is. Legfőképpen jó szívvel oda akartam szánni nekik ezt a hetet, úgy igazán, hogy kapjanak valamit végre tőlem is.

Ami sikerült belőle: lemondtam a saját tempómról a pályán; arra és addig mentem, amerre és amíg ők akartak. (Megjegyzem, a sebesség terén már a középső is kezdi utolérni a felnőtteket.) Egyébként arra próbáltam rávezetni őket, hogy a konfliktusaikat nekik kell megállapodásokkal megoldaniuk egymással, és nem nekem igazságot tenni. Ami viszont félrecsúszott, az az esetenkénti önzetlen ajándékozásuk utólagos szülői/nagyszülői megjutalmazása volt, ugyanis az emiatt számító ajándékozásba ment át.

Egy összeszokott senior társasággal voltunk, akik idén is élménydúsabbá tették a hetet és az estéket. Többek mellett velünk volt pár napot Tuss Réka, aki 2006-ban torinói a téli olimpián képviselte a magyar női sísportot (ő természetesen nem senior), a Detre fivérek, akik számos sportsikerük mellett az egyetlen magyar olimpiai (bronz-) érmet adták a magyar vitorlássportnak, 1980-ban. Magamat is beleértve sokat tanultunk Tuss Miklóstól és a pláne a fiúk Nagypapájától is. A síeléshez pedig az energiát Nagymama kosztja biztosította, bőségesen.