Zolesz blogja

Istvánkával ma délután lementünk Petiért az edzése végére, és amíg vártuk, kimentünk a mólóra a vitorlások közé. Ahogyan lelkesedett és forgolódott a szélén, volt egy megérzésem, hogy bele fog esni a vízbe. De semmit sem tettem vagy mondtam neki, csak a közelében maradtam. Közben egy szörfös épp partot ért, elkezdtem vele beszélgetni és néztem, ahogyan a szuper felszerelését kissé bénán vonszolja kifelé, miközben visszautasította a felajánlott segítségemet. Egyszer csak egy csobbanást hallok a hátam mögül, és megfordulva látom, hogy a kisfiam forogva kezd elmerülni a vízben. Gyorsan ruhástul utána ugrottam és amilyen magasra csak tudtam, kiemeltem a a köpni-nyelni nem tudó kisgyereket. Nagy nehezen megértette a szörfös, hogy így nem fogok tudni kimászni, és kifejezett kérésemre végre elvette tőlem Istvánkát, így aztán mindketten kijutottunk a vízből.

Mindebből csak annyit gondolok megjegyezni, hogy érdemes hallgatnunk a hirtelen megérzéseinkre és szárazon tartani a puskaport.

Afterpost: egyébként olyan gyorsan történt a dolog, hogy még komolyabban meg sem ijedt, csak annyit mondott a törölközőben állva, hogy nem szándékosan ugrott be, és hogy vicces az egész. Biztosan emlékezni fog rá még sokáig. Egyszer egész kiskoromban én is beleestem egy gumimatracról a Balatonba, és elmerültem, mint a nyeletlen balta. Tisztán emlékszem az egészre, és még arra is, hogy pár másodperccel előtte már „tudtam”, hogy ez lesz a vége a vadulásnak.