Zolesz blogja

Tegnap este hivatalos voltam a sanghaji magyarok farsangi jelmezbáljára, itt. Megismerkedtem a konzulátus dolgozóival és családtagjaival, néhány üzletemberrel, tanácsadóval, magyar és kínai diákokkal. Ez utóbbit egy-két esetben nehéz volt eldönteni, hogy éppen inkább magyarnak vagy kínaiank számít-e az illető, bőrszíntől függetlenül. Akinek kínai családja van, és ott is akar élni, az a fehér bőre ellenére szerintem kínainak számít. Aki pedig nem akar visszaköltözni Kínába Magyarországról, az inkább magyar, még ha mindkét szülője kínai is.

A fiatalok diákként azért tanulnak kínaiul, mert látják a világgazdasági trendeket, és azt mondják, ma ázsiában történnek a nagy dolgok. És igen, itt évek óta kétszámjegyű növekedés van, az építőipar pedig 20% felett nő. Mondjuk van is jópár építkezés, és nem csak a világkiállításra gondolok. Bár az sem semmi önmagában. Sorban épülnek a toronyházak, ami otthoni szemmel igencsak szokatlan.

Érdekes látni, hogy családok életvitelszerűen berendezkednek arra, hogy nem tudják, pár év múlva melyik országbn fognak élni. Ez nem csak más kultúrák megismerését jelenti, hanem egy más életmódot is, a végleges letelepedés nélkülit. Azt mondják, a külszlgálatnak négy fázisa van: az elsőben minden tetszik, a másodikban jönnek a problémák, a harmadikban szinte elviselhetetlen az egész, és a negyedikben jön a beletörődés és az elfogadás.