Zolesz blogja

Egészen érdekes tanulmány-sorozatot találtam Mészáros László közgazdász, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola stratégiai igazgatójától az indexen. A számomra legfontosabb megállapítások az egyes fejezetekből:

A válság első leépülési fázisa a túlfogyasztás által életre hívott többletkapacitások és látszatjavak leépülése miatt következett be. A második fázis a megalapozatlanul túlfogyasztó gazdasági rendszer fenntarthatatlanságával való szembesülés miatt fog bekövetkezni. Ez lesz a „válságtornádó” támadásának második, fájdalmasabbik szakasza. Az első szakasz közben és után még lehetett remélni, hogy a folyamat megfordítható, a hatása mérsékelhető. A második szakaszt viszont a teljes reményvesztés fogja jellemezni. Olyan tevékenységek, kapacitások, munkahelyek is áldozatul fognak esni a leépülésnek, amelyek egy új világgazdasági struktúrában életképesek lennének, ha túlélnék a nehéz napokat. 20-30 % körüli életszínvonal romlás, államcsődök, tüntetések, lázadások várhatóak még a gazdaságilag fejlett országokban is a második összeomlási fázis során. A világgazdaság várhatóan 2009. folyamán belép a válság második összeomlási fázisába.

A pénzbőség és az arra alapozott túlfogyasztó rendszer helyreállítása merő illúzió. Korábban a bizalmi válság miatt mára már szétesett pénzügyi rendszer termelte ki magából a látszatpénzt, most meg a kormányok próbálkoznak meg a gazdaságba pumpálásával. A likviditásbővítő próbálkozásokhoz nincs elég költségvetési forrás, a fogyasztás élénkítése az egyszeri intézkedésekkel meg csak átmenetileg lehetséges. Mind a likviditásbővítés, mind a fogyasztásélénkítés növeli a költségvetési hiányt, ami viszont gyengíti a nemzeti valutát. Ráadásul a költségvetési hiány növelése a jövő generációk vállára teszi a mai problémák megoldásának terhét, ami a társadalmi méltányosság szempontjából elég nehezen vállalható döntés. A kölcsönök visszafizetése miatt meg kell emelni az adókat, ami évekre, évtizedekre visszaveti a versenyképességet.

Az új világgazdasági struktúra vagy irányítottan, összefogás révén („egy mindenkiért – mindenki egyért”), vagy spontán, az önös érdekek és hatalmi vektorok eredőjeként („mindenki önmagáért – a többiek ellen”) alakul ki. Az „egy mindenkiért – mindenki egyért” szcenárióval a jelentős életminőség-romlással járó átalakulási szakasz átlagban kb. három évre lenne rövidíthető, a „mindenki önmagáért – a többiek ellen” változatnál évtizedes válságra kell felkészülni, amelynek a következményei akár tragikusak is lehetnek, hiszen az elégedetlen, lázadó tömegek feszültségeinek levezetésére a történelemben már többször is a fegyveres konfliktus bizonyult a leghatásosabb eszköznek.

A jövő stabil gazdasági-társadalmi berendezkedésének csak az lehet az alapja, hogy a gazdaság termelési folyamatainak és az emberi társadalom önszerveződésének hasonló alapelvek szerint kell megvalósulnia. A világgazdaság ma globális, míg a politikai hatalmat nemzetállamok gyakorolják. Vagy a politikai rendszert kell nemzetközivé tenni, vagy a vállalatokat kell ismét nemzeti keretek közé szorítani! Egyik sem tűnik egyszerűnek.

A világ problémájának ilyen egyszerű megfogalmazását találónak hiszem. A közelmúlt EU parlamenti választás össz-európai eredménye(-i) akár jelenthetik e két stratégiai megközelítés  hosszú harcának a kezdetét is (a hagyományos jobb- és baloldal szembenállása után). Szerény és nem mértékadó véleményem szerint a nemzetállamok megerősítése lehet kedvesebb a szívünknek, sőt, lehet hogy rövidesen ebbe az irányba fog elindulni a fejlett világ. De végül a nagy rendszerek többségének, tehát már nem csak a gazdaságnak a nemzetközivé válása lesz a végső megoldás, pl. az igazán erős Európai Únió.

Érdemes elolvasni az egész tanulmány-sorozatot: egy kettő három négy!