Zolesz blogja

Mostanában ezen töprengek, néha éjszakákon át. Jelenleg van mit dolgoznom, ami nagy dolog, viszont - hosszú távon - egyre kevésbé hiszek benne. És van elképzelésem arra, hogy minek van jövője, amire viszont nem marad elég időm. Jó kérdés, hogy miért. És olvasom Doransky írását, akinek rövid összegzését nagyon igaznak tartom (néha sikerül megvalósítanom):

A fejemben egy utópisztikus munkafolyamat él. Az ember szervezéssel kezdi a napot, összerakja, hogy mit tud aznap csinálni, naponta kétszer fogad új inputokat - emailben, telefonon, stb. -, egyébként ha megvan, hogy mit kell csinálni, akkor feloldódik abban, amit csinál és lelkiismeretfurdalás nélkül lerázza a felesleget. Mindezt lassan, puha tempóban, feszültség nélkül. Ha nem jött össze, akkor holnap. Egy gond van, az ideális munkafolyamat áldozatokkal jár, önmagában komoly feszültséggel. Nemekkel, bunkóságnak tűnő passzivitással, stb. olyan eseményeken, amik éppen nincsenek fókuszban és kiemelt teljesítményt azokon a pontokon, amik valóban fontosak.

Afterpost: ugyanez a téma, kicsit bővebben: a feladatok valójában irányok, amik felé mehetünk, és nem kötelező dolgok, amilyennek szeretik magukat mutatni. Lényegében a folyamatosan beeső, apró problémák felzabálják a figyelmünket, miközben nem tudunk a fontos problémákra fókuszálni. Amikor egy bizonyos feladatot csinálunk és a többit nem, akkor más irányba indulunk el és minél többet megyünk más irányba, annál jobban kontextusát veszti a többi dolog, amit otthagytunk. A legtöbb feladat, ha nem végezzük el, rövid időn belül - egy-két hónap - értelmét veszti. Ebből pedig nekem az jött le, hogy nem azzal kell törődnünk, hogy mi tűnik az adott pillanatban fontosnak, hanem, hogy hova tartunk.