„Amikor azt látjuk, hogy egy felnőtt nő a „tökéletes IGAZI” eljövetelét várja, igényében felsejlik a gondtalan, felhőtlen és problémamantes „önmagától működés” vágya. A sokat emlegetett herceg idealizált férfiképének persze nem sok köze van a valósághoz - még realista gondolkodású nők esetében is inkább egy romantikus filmhősre emlékeztet. A párkapcsolati fantáziák egy részében tehát jelen vannak akisgyermekkor nyugalmának és a teljes elfogadottság állapotának vágyátmegjelenítő tudattalan érzelmi motivációk - ezek olyannyira erősek is lehetnek, hogy „az ideális, a tökéletes” mindennapos elvárássá válik a partnerrel szemben.
De valyon miért kell keresni az idealizált kép tökéletes, valódi megfelelőjét? Bár a fentiek egy reményekkel eltelve várakozó nőalakot idéznek, a valóságban ez a kép inkább nárcisztikus érzelmekkel jellemezhető - s a pusztán saját elvárásaikat szem előtt tartó személyiségek sokszor csalódnak. Az élet ugyanis nem váltja be a reményeket, csak azon törekvéseket, melyekben ott rejlik a realitás, vagyis a hajlandóság a saját érzelmi igények „áthangolására.”
Tari Annamária pszichológus cikkében tehát ír egy erős emberi vágyról a nyugalom és a teljes elfogadottság iránt, amelyet a kisgyermekkorhoz köt, és tudattalan fantáziának minősíti, mely reményeket az élet nem váltja be. Egyfelől igaza van a pszichológusnőnek, ember fia valóban nem tudja betölteni a nő legmélyebb vágyait (de a nő sem a férfiét). Mégsem merném ezt a reményt irreális, áthangolásra szoruló,tudattalan fantáziálásnak minősíteni.
Az emberek egy nem jelentéktelen része az élete során valamikor felismeri magában ezt a vágyat, és - talán a szakmai képzetlensége okán, de - nem tagadja le, és nem is adja fel a reményt. A kitartóan keresők állítólag meg is találják a tökéletes IGAZIT - no nem a tökéletes partnerben, ilyen valóban nincsen, - hanem Istenben. Talán meg kellene kérdezni őket, hátha tényleg…?
0 Responses to “Feladni a reményt?”