Zolesz blogja

Meglepően foglalt állást a kanadai legfelsőbb bíróság: „E testület meggyőződése szerint a cselekmény és a cselekvő gyakran nem választható el egymástól, azaz lehetetlen azt mondani, hogy elítéljük a bűnt, de szeretjük a bűnöst, mivel a cselekedet gyűlölete eleve elválaszthatatlan az elkövető személy vagy csoport gyűlöletétől.” Persze a homoszexualitásról van szó, de most nem ez az érdekes.

A hiúság talán része is a kultúránknak: nem csak a konkrét kritikát nem bírjuk elviselni, de már akkor megsértődünk, ha valaki a mienkkel ellentétes nézeteket hangoztat. Például ha azt mondják, hogy a bloggerek magamutogató, exhibicionista személyek, sőt buták is, akkor én azonnal megsértődöm, mert én is írok blogot (sőt már kettőt is). Pedig egyrészt nem személy szerint nekem szánták a kritikát, másrészt lehet, hogy tényleg magamutogató és exhibicionista vagyok, nem beszélve a butaságomról!

És attól függetlenül, ha esetleg magamutogató, exhibicionista és buta lennék, még mindig igényt tartanék arra, hogy szeressenek az emberek, sőt én magam is szeretni fogom magamat, miközben a hibáimat nem. Mert a hiba vagy a bűn nem azonos az elkövetőjével: egyrészt bárki szabadon megváltoztathatja a korábbi, téves nézeteit és hozhat komoly döntést, hogy többé nem ért egyet azokkal, másrészt minden bűnre van bocsánat. Harmadrészt, ha ezt nem is tenné meg, nem lenne érdemes a szeretetre egy rosszalkodó (bűnös) gyerek vagy felnőtt?

Ember és bűne nem vehető egy kalap alá, és még a kanadai legfőbb bíró számára is nyitva áll a lehetőség új felismerésre jutni! És persze ettől még hozzon csak szigorú ítéleteket a vonatkozó törvények alapján, különben hová lenne a világ?!