Zolesz blogja

A fenti címmel olvastam cikket a mindennapi pszichológiában. Írója filozófikusan megállapítja:

„Arra vágyunk, hogy a létünk teljes, rögzített, szilárd lét legyen, olyan, mint egy dolog léte. De a világban elért pozíciónk, a társadalmi szerepünk, vagy a környezetünktől kapott elismerés végül mindig rögzíthetetlennek bizonyul, ezért nem vált meg a szorongástól.”

Azt hiszem, ez a problémafelvetés abszolut pontos, a lényeget ragadja meg. Ki tudna vitatkozni azzal, hogy az ember szeretne szilárd, rögzített létet, lefordítom: abszolut biztonságot és elfogadottságot? Azonban ha akár csak a halálra, mint a mindannyiunkra váró eseményre gondolunk, ez lehetetlennek tűnik.

Tovább olvasva, az író felsorol néhányat a filozófia, a vallások és pszichológia megállapításaiból - de a felvetett alapkérdésre megoldással egyáltalán nem bíztat. Hacsak el nem fogadjuk megoldásnak azt, hogy inkább látszatkérdésekkel foglalkozunk, egy helyben forgolódva és el nem emelkedve magának a problémának a szintjéről.

Hogy a cikk írója filozófusként és tanárként mennyit tud az általa érintett kérdéskörről, azt nem tudhatom. A kereszténység válaszáról azonban eléggé sematikus és téves ismeretei vannak, ha kategórikusan elutasított testi és megengedett lelki vágyakban, aszketikus ideákban, a lélek ellenőrzésére kifejlesztett bonyolult intézményrendszerben (papi funkciók) gondolkodik (dőlt betűs kifejezések átvéve). A látszat mondjuk megfelel ennek a képnek, ha az egyház(-ak) működéséből indulunk ki, de attól még ez csak a látszat.

A kereszténység messze nem egy lelki ellenőrző intézményrendszert jelent, ahol a papokra, mint a lélek szakértőire lenne szükség, hogy segítsenek ellenállni az embernek az őt sötét erőként fenyegető testi vágyaknak. Ez a próbálkozás egészen egyszerűen kudarcra lenne (van) ítélve, hiszen senki sem képes megfelelni az erkölcsi tökéletességnek. Hagyjuk is ezt a gondolatmenetet, mert sehová sem vezet.

A hiedelmekkel ellentétben a Biblia teljes szabadságot ad az embernek a világban való boldogulásra, sőt a nem boldogulásra is. Mutat egy gyakorlati életprogramot, amely valóban működik. Azonban ennek nemteljesítésétől függetlenül, azaz feltétel nélkül ad választ az ember elfogadottság és biztonság iránti vágyára. Úgy, hogy az „újjászületett” hívő számára, feltétel nélkül garantálja azt az „örök életet”. Aki még nem akadt ki (vagy le), annak elmagyarázom ezeket a fogalmakat.

Az újjászületett hívő nem az, aki hisz Istenben, jár misére és esetleg még papok is foglalkoznak vele. Az ilyet inkább vallásos embernek hívnám. Hanem az, aki beismeri a tökéletlenségét (értsd: a bűneit), és ezekre nem a saját maga szintjén keres egy megoldást mondjuk azzal, hogy megpróbál „megjavulni”. Tudjuk, hogy bármilyen kicsi vagy nagy problémát megoldani csak önmagánál magasabb szinten lehet. A pszichológia, a személyiség-fejlődés alternatív módszerei, vagy a vallási szertartások mind emberi produkciók, így a probléma saját szintjéről valók. Éppen ezért nem adhatnak választ.

Mi van a probléma saját szintje felett? Egy biztos: nem maga az ember és az ő megoldásai. Az ókortól egészen a felvilágosodás / humanizmus koráig mindenki hitt a természetfeletti létezésében. A különböző vallások ezt a szintet célozták meg, próbálták befolyásolni. Viszont ha ma körülnézünk, azt látjuk, hogy ismét fokozódó figyelem irányul erre. A természetfeletti felé vágyódnak az emberek, végső soron keresik a teljességet, az elvehetetlen biztonságot és elfogadottságot: a természeti felett álló örök életet. Ami az újjászületett hívőnek elvehetetlenül, viszavonhatatlanul meg van ígérve. Hiszed, vagy csak jó lenne hinni…?