Zolesz blogja

Gondolkodásra serkentő írása van a véleményvezérnek a fenti témáról. Mondjuk engem nem annyira a kérdés aktuálpolitikai része, sokkal inkább egy ott idézett állítás érdekel: a nagy pénzügyi válságban kiderült: a magántulajdon felelőtlenségéért végső soron az államnak és rajta keresztül az állampolgároknak kell fizetniük.

Várható-e, hogy a nagy pénzügyi válság elmúlik? Aki ezt a blogot olvassa, tudja, mi erről a véleményem. Életszerű-e, hogy a magántulajdon tágabb értelemben vett felelősséggel működjön? Aki látta már belülről üzleti vállalkozás vezetőinek döntéshozatali mechanizmusát, pláne vész esetén, az tudja a választ erre a kérdésre is. Jobb, ha minél előbb leszámolunk az illúzióinkkal. Valakinek fizetnie kell helyettük.

Milyen az állam fizetőképessége? Jó állapotában egyes, elszigetelten jelentkező és „kezelhető” méretű problémákat hatékonyan tud kezelni. Mint például Magyarország esetében nemrég a vörösiszap-ömlés során, vagy talán ide sorolhatjuk az USA Mexikói-öböl olajkataszrófájánál tett intézkedéseket is (nem összehasonlítva a kettőt). Annyit azért mindkettőről megállapíthatun, hogy a beavatkozáshoz rendelkezésre álltak az eszközök, és igen, elsősorban az adófizetők pénze (amit aztán majd több-kevesebb sikerrel behajtanak a károkozón).

De mi van akkor, ha az adott ország lehetőségeit jóval meghaladó probléma merül fel? Nem, ez nem lehetetlen! Sőt, számtalanszor megtörtént már a történelemben, akár csak háborúk idején, vagy igazán nagy „természeti” katasztrófáknál, hogy az állam tehetetlen volt. Legutóbb Pakisztánban, a világ hatodik legnépesebb országában volt hatalmas árvíz, mely átírhatja az ország jövőjét. Ilyenkor mire van lehetősége az államnak, és mennyi adóbevételre számíthat az állampolgáraitól? De a szabály igaz ez esetben is: az állampolgárok fizetnek, csak nem pénzzel…

Ipari termelés, fenti szóhasználattal magántulajdon okozta klímaválzozást élünk át, gazdasági világválsággal tetézve, olajhozam-csúcs idején. Nem tudom, mikor, hol és mekkora problémák során fog szertefoszolni az állam mindent megoldó mítosza. Azt viszont egyre inkább hiszem, hogy az jár jobban, aki hamarabb a saját kezébe veszi a sorsát, és hosszú távon nem számít túl sok segítségre.