Meddig szövi a hálóját a pók?

Molnár Géza FFEK-ban közölt háromrészes tanulmánya (első, második és harmadik) azzal a szimpatikus mondattal indít, hogy az energiaválság, s mindaz, ami hozzá kapcsolódik, nem jelentik a „világ végét”. De akkor mit jelentenek? Összefoglalom, mert nagyon hosszú az írása.

Az elmúlt húsz évben a korábbi TSZ-ek, melléküzemágak, háztáji gazdaságok világa elpusztult, és nem született belőle új rend. De milyen is volt ez a világ? A TSZ elvileg egy mezőgazdasági üzem volt, ám az élelemtermelés a háztáji gazdálkodások rendszerére épült, ez mondhatni önellátó volt. A jövedelmet pedig nem a TSZ földje, hanem annak melléküzemága adta. Ebből értelemszerűen szakadás következett be. A vidéki Magyarország kettészakadt: az agglomerációk elvárosiasodtak, a másik fele, az igazi vidék pedig végérényesen leszakadt és segélyre szorul. Ma még úgy látszik, a kettészakadt ország egyik fele emelkedik, míg a másik süllyed. Megtarthatja-e a felemelkedő rész a süllyedőt?

A háztáji gazdaságok az élelemről egyre inkább átálltak az élelmiszeripari alapanyag termelésére. Ez két kitörési lehetőség felé vezethetett volna. Egyrészt a háztáji gazdaságok farmszerűvé válása felé, másrészt a falvakból való elköltözés anyagi alapjainak megteremtéséhez, és ezzel a falvak elnéptelenedéséhez. Az emberek nem bíztak a jövőben, és a háztájiból szerzett jövedelmen kitaníttatták a gyerekeiket, hogy a városba menekülhessenek. Úgy gondolták, a felemelkedő városok bérrabszolgasága jobb és biztonságosabb megélhetést nyújt majd, mint a viszonylag nagy kockázattal járó és nagy élőmunkaigényű, ráadásul szünet nélküli erőfeszítéssel járó élelemtermelés. Az iparszerű technológiák jobban szolgálják a befektetett tőke megtérülését. A politikai elit pedig egyszerűen kiárusította az idegeneknek az ország élelmiszeriparát, és beengedte ennek nemzetközi elosztó rendszerét, a nagy áruházláncokat.

A „háztáji”, a korábbi kisparaszti gazdálkodás továbbélő modellje csak akkor élhet tovább, ha a gazdák a piacokon (kisüzemi pékségek, tej-, zöldség és egyéb feldolgozók) értékesíthetik a termékeiket. A pénz itt még csereeszköz, ugyanis amit a gazdálkodás létrehoz, az egészséges élelmet, máshonnan nem lehet beszerezni. Amikor a kisüzemek helyét átveszik a kenyér-, tej- és konzervgyárak, a közvetlen kapcsolat megszűnik, és többé nem forr össze, ami valaha egy volt. Az élelmiszeripar olcsóbban tudja létrehozni az élelmszernek látszó cikkeket, a lassú minőségromlás nem okoz közvetlenül érzékelhető gondot. Már nem érdemes megtermelni az élelmiszert, olcsóbb megvenni azt a boltban, amihez pénzre van szükség. A pénz a korábbi csereeszköz-szerepéből céllá válik, a háztáji gazdaság pedig - jobb esetben - farmgazdasággá. A kertek helyét átveszi az egyneműsített mezőgazdaság: a kíméletlen vegyszerhasználat totális háborúja az élet ellen. Azonban az iparszerű technológiák mellett a termőföld nem tud megújulni. Az EU-ban a föld lepusztulása 17-szer gyorsabb ütemű, mint a megújulása, és ez a szorzó exponenciálisan növekszik, amivel párhuzamosan csökken az élelmiszernek látszó árucikkek tápértéke (erről részletesebben itt).

A rendszerszintű összeomlás bizonyos jelei már felbukkantak, azonban egyelőre csak az adott terület ismerői előtt mutatkoznak meg. Általában mindenki látja, hogy a saját szakmájában nem mennek jól a dolgok, de nagy általánosságban még minden rendben van, hiszem a világ működik körülöttünk. Bár gondok vannak az egészségügyben, az oktatásban stb., de van (egyre drágább) áram, gáz, étel, ital, (egyre romló) közlekedés, távközlés, közbiztonság. Sőt, néhány részterületen (internet, informatika, energiatermelés, egyes tudományágak) ugrásszerű fejlődés tapasztalható. Az emberek többsége ilyen helyzetben már csak az elméje épségének megóvása érdekében is, a válság részleges és időleges volta mellett tör lándzsát. Az ember önvédelme megköveteli a jövő megkérdőjelezhetetlenségét. A rendszer tartalékait és tehetetlenségét ez a hit teremti meg. Az érvek azonban inkább lélektani jellegűek, és igazából nem érintik a folyamatokat.

A háztáji gazdálkodás életközösségei összeomlanak, mely azonban az ember számára a külsö energiák befektetése miatt érzékelhetetlen, illetve csak közvetetten érzékelhető. A háztáji élelemtermeléséhez képest - a vegyszerhasználatot nem számítva - tizenhatszoros energiára van szükség ugyanannyi élelmiszeripari alapanyag előállításához. Az élelemtermelés megszűnése és az erre alkalmas vidéki lakosság kihalása a városi Magyarország végét is jelentik. Hogy ezt a városokban még nem érzékelik, az egyedül annak köszönhető, hogy az élelmiszeripar és az áruházláncok egyelőre ellátják, ha nem is egészséges élelemmel, de annak funkcionális ekvivalensével a lakosságot. A termőtalaj felélésével azonban, a termelés szintentartásához egyre gyorsuló ütemben növekvő energiára van szükség. Akkor, amikor az élelemtermelés feltételeit és energiaszükségletét biztosító - mindenek előtt a rendszer kulcselemét képező, mással nem is helyettesíthető - olajkészleteink hihetetlen mértékben fogynak.

Hogy a rendszerszintű összeomlást szemléltessük, képzeljünk el egy hálót, amelyben a szemek időnként elpattannak, de a karbantartó egység azonnal ott terem, és helyrehozza a hibát, vagy új szemekkel helyettesíti a kiesett csomópontokat. Amíg a helytreállítás követni tudja a bomlást, az egyensúly - a helyi zavaroktól eltekintve - rendszerszinten egyensúlyban marad. Amikor azonban a bomlás üteme meghaladja a helyettesítés vagy karbantartás ütemét, az összeomlás rendszerszintűvé válik. Ennek a lényege nem a mértéke, hanem a következnye, hogy a hálóban az egyensúly többé nem állhat helyre. A fent leírtak alapján a billenési ponton már túljutottunk, azonban egyelőre van egy olyan általános helyettesítőnk, amely még alkalmas arra, hogy a létfeltételeinket jelentő csomópontokat fenntartsa. Ez az egyetemes helyettesítő a kőolaj, melyre egyre nagyobb mértékben volna szükségünk. Azonban úgy tűnik, a kitermelés nem fokozható.

Látni kell, ez nem valamiféle energiaválság. Nem arról van szó, milyen üzemanyagot töltünk az autóinkba, mivel világítunk, mivel fűtünk. Az a kérdés, mivel pótoljuk a felfeslő háló egyre gyorsabban széteső csomópontjait. Az olajcsúcs és az ezt követően jelentkező oljahiány nem energetikai kérdés. Abban a pillanatban, amikor valamely területen a hálót nem sikerül befoltozni, a világunk szét fog esni. Nem apránként, hanem többé-kevésbé egyidejűleg. Ha a rendszer tehetetlenségéből adódó időt, és a tartalékok nyújtotta lehetőségeket nem a csomópontok más módszer szerinti helyreállítására illetve pótlására használjuk fel, ha továbbra is az áram, gáz, vízvezeték, élelmiszeripari termékek világát akarjuk megteremteni, végzetünk szükségszerű és elkerülhetetlen lesz.

Afterpost: a hálózatkutatás jeles művelője, Csermely Péter így ír erről: A komplex rendszerekkel foglalkozó tudományok, így az általam is művelt hálózatkutatás az elmúlt évtizedben bizonyították azt, hogy egy bonyolult rendszert nem lehet minden határon túl hibákkal terhelni. A rendszer egy ideig ellenáll, és látszólag nem történik semmi. Aztán sok esetben viharos sebességgel megadja magát. A lavinaszerű eseménysort katasztrófaként éljük át. Katasztrófák egész sora időzített bombaként ketyeg alattunk.

Afterpost 2: egy francia megoldás AMAP = Szövetség a Kistermelői Mezőgazdaság Fenntartásáért. Lényege: A fogyasztó elkötelezi magát, hogy hat hónapon keresztül minden héten eljön a kosaráért, a termelő pedig vállalja, hogy minden héten kitermel neki egy-egy kosárra való változatos zöldséget, a biogazdálkodás és a kistermelői gazdálkodás elveinek megfelelően. És persze rögzítjük benne az árat és a fizetés módját is.

Afterpost: a rossz termés - áremelkedés - külföldi behozatal: veddamagyart.info

0 Responses to “Meddig szövi a hálóját a pók?”


  1. No Comments
  1. 1 Szerintem ezt már csak kicsiben lehet megvalósítani… at Bonifert Zoltán blogja
  2. 2 Hogy legyen mit ennünk három év múlva is! at Bonifert Zoltán blogja
  3. 3 Biodiverzitás vs. multinacionális vállalatok at Bonifert Zoltán blogja

Leave a Reply