Csermely Péter szerint a világ egy nagy kutatólaboratóriummá vált. Elektronikus nyomaink miatt követhetővé vált a mozgásunk, döntéseink és az egész életünk. De ez nem minden. Az adatok elemzése megmutatja, hol ér véget a spontaneitás, és hol kezdődik a kiszámíthatóság. Elektronikus cuccainkkal sosemlátott mértékben van agyunk egymáséval összekötve (= a címbéli hatás). És akkor innen szó szerinti az idézet:
„Azok számára, akik lázadoznak e „szép új világ” ellen, van még egy jó hírem. Mindazok, akik ki tudnak bújni a techno-csürhe hatás alól, azaz azok, akik nem a tömeg után mennek, hanem a saját fejüket használják, sokkal megjósolhatatlanabbak maradnak, mint az átlag. A kreatív viselkedés a jóslásokat igen nehézzé teszi. Az originalitás (ahol már a viselkedés nemcsak új, hanem még csak nem is hasonlít semmi olyanra, mint amit addig bárki is kitalált) nem jósolható. Az integráns, letisztult egyéniség, aki képes az újra, aki vállalja a reális kockázatot, nem része a megjósolható trendnek. Az ilyen embernek van ennél még nagyobb előnye is. Új helyzet, válság esetén ő sokkal nagyobb eséllyel leli meg a kiutat. Advent idején ez az igazán elgondolkodtató jó hír, a személyes tanulsággal is bíró üzenet. Ma is születik olyan, aki másfele megy, aki új világot ad és mutat. Nézzünk tehát körül – és vegyük észre őt saját magunkban.”
Érdemes odafigyelni! Nem azt mondja, hogy akiknek jó kapcsolataik vannak, akik nagyon tájékozottak, akiknek sok diplomájuk van, vagy idegen nyelveken beszélnek (ó szüleim, ó nagyszüleim)! Nem, csak annyit írt: akik a saját fejüket használják!
Csermely Péter régi kedvencem, nemrég rátaláltam a blogjára is. Az objektivitás határai című írásában a logikával már nem kezelhető, soktényezős döntési helyzeteink megoldásáról az alábbiakat írja. (Megjegyzem, szerintem a reál tantárgyak feladványain kívül - kis túlzással - szinte minden helyzetünk „túl sok tényezős”.)
„A köznapi életben azonban nem áll rendelkezésünkre egy magunk után húzott szuperszámítógép. Ilyenkor lép a helyére a jobboldali agyféltekénk, amely az információtömeg egészét dolgozza fel képszerűen és a tudatalattink, amely sok ezer hasonló korábbi szituáció elemzésének eredményét küldi fel a tudatos énünkbe „ezt a megoldást szeretem” „ezt a megoldást nem szeretem” jellegű érzelmi impulzusok gyanánt. Az igazán jó üzletemberek az ilyen „szeretem/nem szeretem” jellegű döntéseikben tévedhetetlenek.”
Érdekes, hogy tévedhetetlennek nevezi - na jó, csak az igazán jó üzletemberek esetében - a tudattalan döntéseit! Miközben azt mondjuk gyerekeinknek: fiam/lányom, ne az érzelmeidre (jobb agyfélteke), hanem a józan eszedre (bal agyfélteke) hallgass! Most akkor Csermely Péternek és az érzelmeinknek, vagy magunknak és a józan eszünknek higgyünk?
Nézzük, milyen helyzetekben hozunk döntéseket például reggel! Felkeljek-e vagy maradjak még az ágyban? Mit reggelizzek a választékból és mennyit? Milyen ruhát vegyek fel? Három egyszerű példa arra, hogy döntéseink kizárólag érzelmi alapúak. Ugyanis minden pillanatban összehasonlítjuk, hogy az elvárt vagy előrevetített élményünknek megfelel-e az, amit az adott pillanatban ténylegesen érzünk. És ha megfelel, fenntartjuk az állapotot, ha nem, akkor változtatunk rajta. Akkor kelünk fel, amikor össz-érzetileg már jobb felkelni, mint ágyban maradni. Azt esszük a választékból, ami épp jól esne, és addig, amíg nem érezzük azt, hogy elértük a kívánt állapotot, azaz jóllaktunk. Benézünk a ruhatárunkba, és azt vesszük fel, amiben tetszeni fogunk magunknak, valamint azt vetítjük előre, hogy a várható időjárást is figyelembe véve jól fogjuk érezni benne magunkat. A legigényesebbek, ha elsőre nem érték el a kívánt hatást, még át is öltöznek. Szakadatlanul és nem tudatosan döntünk, még ha eközben néha hallunk is valamilyen kisérő belső hangot, párbeszédet.
De továbbmehetünk: azt mondjuk a másik embernek, illetve tesszük vele, amitől azt várjuk, hogy nekünk jobb érzésünk lesz, mint volt. Ha ez egybeesik a másik jó érzésével, az szerencse, de ez csak a második szempont. Illetve ha látszólag a másik jó érzése a legfontosabb, az akkor van, ha én majd az ő jó érzését tapasztalva érzem magam jobban. Illetve megfordítva, ha azt várjuk a másikkal való interakciótól, hogy utána rosszabb lesz nekünk, hát elkerüljük. Ennyire egyszerűen működünk.
Namostakkor Csermely Péternek, vagy a józan eszünknek higgyünk? Mint fentebb látható, mindkettőnek, mert egy és ugyanaz a két álláspont. A józan észre való hallgatás egyenlő az érzéseinknek való szolgai engedelmeskedéssel.
Tehát mitől függ, hogy megtesszük-e a következő pillanat lehetséges cselekedetét? Pontosan attól, hogy a korábbi tapasztalataink, statisztikánk alapján milyen érzésekre számítunk belőle kifolyólag! Ha jókra, akkor tenni fogunk érte. Ha viszont inkább a várható rossz élmények elkerülése a célunk, hát akkor talán már fel sem kelünk reggel, de az biztos, hogy nem is szólunk a másikhoz, lehetőleg elkerüljük őt. Tehát nem a jó- vagy rosszcselekedet, hanem cselekedet vagy a paszivitás a döntésünk alapvető tartalma! Akár azt is mondhatnánk, hogy minden viselkedés jó szándékú!
Molnár Géza FFEK-ban közölt háromrészes tanulmánya (első, második és harmadik) azzal a szimpatikus mondattal indít, hogy az energiaválság, s mindaz, ami hozzá kapcsolódik, nem jelentik a „világ végét”. De akkor mit jelentenek? Összefoglalom, mert nagyon hosszú az írása.
Az elmúlt húsz évben a korábbi TSZ-ek, melléküzemágak, háztáji gazdaságok világa elpusztult, és nem született belőle új rend. De milyen is volt ez a világ? A TSZ elvileg egy mezőgazdasági üzem volt, ám az élelemtermelés a háztáji gazdálkodások rendszerére épült, ez mondhatni önellátó volt. A jövedelmet pedig nem a TSZ földje, hanem annak melléküzemága adta. Ebből értelemszerűen szakadás következett be. A vidéki Magyarország kettészakadt: az agglomerációk elvárosiasodtak, a másik fele, az igazi vidék pedig végérényesen leszakadt és segélyre szorul. Ma még úgy látszik, a kettészakadt ország egyik fele emelkedik, míg a másik süllyed. Megtarthatja-e a felemelkedő rész a süllyedőt?
A háztáji gazdaságok az élelemről egyre inkább átálltak az élelmiszeripari alapanyag termelésére. Ez két kitörési lehetőség felé vezethetett volna. Egyrészt a háztáji gazdaságok farmszerűvé válása felé, másrészt a falvakból való elköltözés anyagi alapjainak megteremtéséhez, és ezzel a falvak elnéptelenedéséhez. Az emberek nem bíztak a jövőben, és a háztájiból szerzett jövedelmen kitaníttatták a gyerekeiket, hogy a városba menekülhessenek. Úgy gondolták, a felemelkedő városok bérrabszolgasága jobb és biztonságosabb megélhetést nyújt majd, mint a viszonylag nagy kockázattal járó és nagy élőmunkaigényű, ráadásul szünet nélküli erőfeszítéssel járó élelemtermelés. Az iparszerű technológiák jobban szolgálják a befektetett tőke megtérülését. A politikai elit pedig egyszerűen kiárusította az idegeneknek az ország élelmiszeriparát, és beengedte ennek nemzetközi elosztó rendszerét, a nagy áruházláncokat.
A „háztáji”, a korábbi kisparaszti gazdálkodás továbbélő modellje csak akkor élhet tovább, ha a gazdák a piacokon (kisüzemi pékségek, tej-, zöldség és egyéb feldolgozók) értékesíthetik a termékeiket. A pénz itt még csereeszköz, ugyanis amit a gazdálkodás létrehoz, az egészséges élelmet, máshonnan nem lehet beszerezni. Amikor a kisüzemek helyét átveszik a kenyér-, tej- és konzervgyárak, a közvetlen kapcsolat megszűnik, és többé nem forr össze, ami valaha egy volt. Az élelmiszeripar olcsóbban tudja létrehozni az élelmszernek látszó cikkeket, a lassú minőségromlás nem okoz közvetlenül érzékelhető gondot. Már nem érdemes megtermelni az élelmiszert, olcsóbb megvenni azt a boltban, amihez pénzre van szükség. A pénz a korábbi csereeszköz-szerepéből céllá válik, a háztáji gazdaság pedig - jobb esetben - farmgazdasággá. A kertek helyét átveszi az egyneműsített mezőgazdaság: a kíméletlen vegyszerhasználat totális háborúja az élet ellen. Azonban az iparszerű technológiák mellett a termőföld nem tud megújulni. Az EU-ban a föld lepusztulása 17-szer gyorsabb ütemű, mint a megújulása, és ez a szorzó exponenciálisan növekszik, amivel párhuzamosan csökken az élelmiszernek látszó árucikkek tápértéke (erről részletesebben itt).
A rendszerszintű összeomlás bizonyos jelei már felbukkantak, azonban egyelőre csak az adott terület ismerői előtt mutatkoznak meg. Általában mindenki látja, hogy a saját szakmájában nem mennek jól a dolgok, de nagy általánosságban még minden rendben van, hiszem a világ működik körülöttünk. Bár gondok vannak az egészségügyben, az oktatásban stb., de van (egyre drágább) áram, gáz, étel, ital, (egyre romló) közlekedés, távközlés, közbiztonság. Sőt, néhány részterületen (internet, informatika, energiatermelés, egyes tudományágak) ugrásszerű fejlődés tapasztalható. Az emberek többsége ilyen helyzetben már csak az elméje épségének megóvása érdekében is, a válság részleges és időleges volta mellett tör lándzsát. Az ember önvédelme megköveteli a jövő megkérdőjelezhetetlenségét. A rendszer tartalékait és tehetetlenségét ez a hit teremti meg. Az érvek azonban inkább lélektani jellegűek, és igazából nem érintik a folyamatokat.
A háztáji gazdálkodás életközösségei összeomlanak, mely azonban az ember számára a külsö energiák befektetése miatt érzékelhetetlen, illetve csak közvetetten érzékelhető. A háztáji élelemtermeléséhez képest - a vegyszerhasználatot nem számítva - tizenhatszoros energiára van szükség ugyanannyi élelmiszeripari alapanyag előállításához. Az élelemtermelés megszűnése és az erre alkalmas vidéki lakosság kihalása a városi Magyarország végét is jelentik. Hogy ezt a városokban még nem érzékelik, az egyedül annak köszönhető, hogy az élelmiszeripar és az áruházláncok egyelőre ellátják, ha nem is egészséges élelemmel, de annak funkcionális ekvivalensével a lakosságot. A termőtalaj felélésével azonban, a termelés szintentartásához egyre gyorsuló ütemben növekvő energiára van szükség. Akkor, amikor az élelemtermelés feltételeit és energiaszükségletét biztosító - mindenek előtt a rendszer kulcselemét képező, mással nem is helyettesíthető - olajkészleteink hihetetlen mértékben fogynak.
Hogy a rendszerszintű összeomlást szemléltessük, képzeljünk el egy hálót, amelyben a szemek időnként elpattannak, de a karbantartó egység azonnal ott terem, és helyrehozza a hibát, vagy új szemekkel helyettesíti a kiesett csomópontokat. Amíg a helytreállítás követni tudja a bomlást, az egyensúly - a helyi zavaroktól eltekintve - rendszerszinten egyensúlyban marad. Amikor azonban a bomlás üteme meghaladja a helyettesítés vagy karbantartás ütemét, az összeomlás rendszerszintűvé válik. Ennek a lényege nem a mértéke, hanem a következnye, hogy a hálóban az egyensúly többé nem állhat helyre. A fent leírtak alapján a billenési ponton már túljutottunk, azonban egyelőre van egy olyan általános helyettesítőnk, amely még alkalmas arra, hogy a létfeltételeinket jelentő csomópontokat fenntartsa. Ez az egyetemes helyettesítő a kőolaj, melyre egyre nagyobb mértékben volna szükségünk. Azonban úgy tűnik, a kitermelés nem fokozható.
Látni kell, ez nem valamiféle energiaválság. Nem arról van szó, milyen üzemanyagot töltünk az autóinkba, mivel világítunk, mivel fűtünk. Az a kérdés, mivel pótoljuk a felfeslő háló egyre gyorsabban széteső csomópontjait. Az olajcsúcs és az ezt követően jelentkező oljahiány nem energetikai kérdés. Abban a pillanatban, amikor valamely területen a hálót nem sikerül befoltozni, a világunk szét fog esni. Nem apránként, hanem többé-kevésbé egyidejűleg. Ha a rendszer tehetetlenségéből adódó időt, és a tartalékok nyújtotta lehetőségeket nem a csomópontok más módszer szerinti helyreállítására illetve pótlására használjuk fel, ha továbbra is az áram, gáz, vízvezeték, élelmiszeripari termékek világát akarjuk megteremteni, végzetünk szükségszerű és elkerülhetetlen lesz.
Afterpost: a hálózatkutatás jeles művelője, Csermely Péterígy ír erről: A komplex rendszerekkel foglalkozó tudományok, így az általam is művelt hálózatkutatás az elmúlt évtizedben bizonyították azt, hogy egy bonyolult rendszert nem lehet minden határon túl hibákkal terhelni. A rendszer egy ideig ellenáll, és látszólag nem történik semmi. Aztán sok esetben viharos sebességgel megadja magát. A lavinaszerű eseménysort katasztrófaként éljük át. Katasztrófák egész sora időzített bombaként ketyeg alattunk.
Afterpost 2: egy francia megoldás AMAP = Szövetség a Kistermelői Mezőgazdaság Fenntartásáért. Lényege: A fogyasztó elkötelezi magát, hogy hat hónapon keresztül minden héten eljön a kosaráért, a termelő pedig vállalja, hogy minden héten kitermel neki egy-egy kosárra való változatos zöldséget, a biogazdálkodás és a kistermelői gazdálkodás elveinek megfelelően. És persze rögzítjük benne az árat és a fizetés módját is.
Afterpost: a rossz termés - áremelkedés - külföldi behozatal: veddamagyart.info
Riport Csermely Péterrel, illetve két érdekes idézet tőle, a stresszel kapcsolatban:
Tehetséggondozóként tudom és tapasztalom, hogy bizonyos egyéniségeknél a stressz és a lépéskényszer igen érdekes egyedi megoldásokat egészen jó eséllyel ki tud pattintani. Ugyanakkor hálózatkutatóként biztos vagyok abban, hogy a hosszú távú, általános válaszok rendszerszemléletű átgondolásához nem kevés idő kell.
Öt éve kikapcsoltam a telefonjaimat, és minden kommunikációmat emailre tereltem. Visszanézve elmondhatom, hogy ez nagyon fontos eleme a nyugodt, elmélyült életnek, és ezen belül a tudományos munkának. A stresszt, a kapkodást ugyanis igen széles határok között nem a munkaterhelés, hanem az állandó fókuszváltás okozza. Igazi elmélyüléshez legalább 15-30 perc kell. Azaz néhány jól elhelyezett telefon akár egy egész napi munkát és nyugalmat tönkretehet.
Legutóbbi hozzászólások
RSSLhorvath
Lhorvath
Lenbali
Atyaég!
Atyaég!, Gábor
lenbali