A bankok, kiskereskedelmi multik, távközlési és energetikai cégek megadóztatása, a magánnyugdíjpénztárak vagyonának elkobzása, - talán mondhatom így -, sosem látott mértékű tőkeinjekciót jelent az országnak. Bármilyen címszóval is költik majd el, akár nagyrészt az államadósság csökkentésére is, ennek egy egyszeri, hatalmas lökést kell adnia a következő években. A Greenpeace megvizsgálta az Új Széchenyi Terv egyes fejezeteit, és az alábbi összefoglaló kritikát fogalmazta meg róla:
„Egy ország tíz éves gazdaságpolitikai stratégiája a mulasztás súlyos vétkét követi el, ha nem segíti minden eszközzel a legjobb foglalkoztatási lehetőségeket biztosító decentralizált, megújuló energiákra építő rendszert, a minőségi élelmiszereket előállító kistermelői gazdaságokat, az energiahatékonyságot és a többi, világszerte terjedőben lévő zöld modellt. Az Új Széchenyi Terv, ha rendelkezik is ilyen irányú ígéretekkel, az ezekkel ellentétes programpontjai, például az atomenergia újraélesztése, vagy az általános prioritások és világkép ellentétes vagy teljesen bizonytalan megnyilatkozásai legalábbis kétségessé teszik a fenntarthatóság felé való valódi elmozdulást.”
Rajtuk tartom a szememet, és ha a végleges verzióval nem bizonyítják be fél-egy éven belül a fentiek ellenkezőjét, nem is tudom, akár megvonom a támogatásomat tőlük!
Elkölteni azt a pénzt, amivel nem rendelkezünk, olyan dolgokra, amelyekre nincs igazán szükségünk, hogy múlékony hatást tegyünk azokra, akik valójában nem fontosak számunkra – ez az a hipnózis, ami a piacgazdaság mozgatórugója.
Bill Gates on energy: innovating to zero!
Bill Gates csak az energiára és az üvegházhatásra fókuszál, és 20-40 évre teszi a rendelkezésünkre álló időt.
Rachel Armstrong: Architecture that repairs itself 2009 Oct
Al Gore warns on latest climate trends 2009 May
Mark Bittman on what’s wrong with What we eat 2008 May
Molnár Géza FFEK-ban közölt háromrészes tanulmánya (első, második és harmadik) azzal a szimpatikus mondattal indít, hogy az energiaválság, s mindaz, ami hozzá kapcsolódik, nem jelentik a „világ végét”. De akkor mit jelentenek? Összefoglalom, mert nagyon hosszú az írása.
Az elmúlt húsz évben a korábbi TSZ-ek, melléküzemágak, háztáji gazdaságok világa elpusztult, és nem született belőle új rend. De milyen is volt ez a világ? A TSZ elvileg egy mezőgazdasági üzem volt, ám az élelemtermelés a háztáji gazdálkodások rendszerére épült, ez mondhatni önellátó volt. A jövedelmet pedig nem a TSZ földje, hanem annak melléküzemága adta. Ebből értelemszerűen szakadás következett be. A vidéki Magyarország kettészakadt: az agglomerációk elvárosiasodtak, a másik fele, az igazi vidék pedig végérényesen leszakadt és segélyre szorul. Ma még úgy látszik, a kettészakadt ország egyik fele emelkedik, míg a másik süllyed. Megtarthatja-e a felemelkedő rész a süllyedőt?
A háztáji gazdaságok az élelemről egyre inkább átálltak az élelmiszeripari alapanyag termelésére. Ez két kitörési lehetőség felé vezethetett volna. Egyrészt a háztáji gazdaságok farmszerűvé válása felé, másrészt a falvakból való elköltözés anyagi alapjainak megteremtéséhez, és ezzel a falvak elnéptelenedéséhez. Az emberek nem bíztak a jövőben, és a háztájiból szerzett jövedelmen kitaníttatták a gyerekeiket, hogy a városba menekülhessenek. Úgy gondolták, a felemelkedő városok bérrabszolgasága jobb és biztonságosabb megélhetést nyújt majd, mint a viszonylag nagy kockázattal járó és nagy élőmunkaigényű, ráadásul szünet nélküli erőfeszítéssel járó élelemtermelés. Az iparszerű technológiák jobban szolgálják a befektetett tőke megtérülését. A politikai elit pedig egyszerűen kiárusította az idegeneknek az ország élelmiszeriparát, és beengedte ennek nemzetközi elosztó rendszerét, a nagy áruházláncokat.
A „háztáji”, a korábbi kisparaszti gazdálkodás továbbélő modellje csak akkor élhet tovább, ha a gazdák a piacokon (kisüzemi pékségek, tej-, zöldség és egyéb feldolgozók) értékesíthetik a termékeiket. A pénz itt még csereeszköz, ugyanis amit a gazdálkodás létrehoz, az egészséges élelmet, máshonnan nem lehet beszerezni. Amikor a kisüzemek helyét átveszik a kenyér-, tej- és konzervgyárak, a közvetlen kapcsolat megszűnik, és többé nem forr össze, ami valaha egy volt. Az élelmiszeripar olcsóbban tudja létrehozni az élelmszernek látszó cikkeket, a lassú minőségromlás nem okoz közvetlenül érzékelhető gondot. Már nem érdemes megtermelni az élelmiszert, olcsóbb megvenni azt a boltban, amihez pénzre van szükség. A pénz a korábbi csereeszköz-szerepéből céllá válik, a háztáji gazdaság pedig - jobb esetben - farmgazdasággá. A kertek helyét átveszi az egyneműsített mezőgazdaság: a kíméletlen vegyszerhasználat totális háborúja az élet ellen. Azonban az iparszerű technológiák mellett a termőföld nem tud megújulni. Az EU-ban a föld lepusztulása 17-szer gyorsabb ütemű, mint a megújulása, és ez a szorzó exponenciálisan növekszik, amivel párhuzamosan csökken az élelmiszernek látszó árucikkek tápértéke (erről részletesebben itt).
A rendszerszintű összeomlás bizonyos jelei már felbukkantak, azonban egyelőre csak az adott terület ismerői előtt mutatkoznak meg. Általában mindenki látja, hogy a saját szakmájában nem mennek jól a dolgok, de nagy általánosságban még minden rendben van, hiszem a világ működik körülöttünk. Bár gondok vannak az egészségügyben, az oktatásban stb., de van (egyre drágább) áram, gáz, étel, ital, (egyre romló) közlekedés, távközlés, közbiztonság. Sőt, néhány részterületen (internet, informatika, energiatermelés, egyes tudományágak) ugrásszerű fejlődés tapasztalható. Az emberek többsége ilyen helyzetben már csak az elméje épségének megóvása érdekében is, a válság részleges és időleges volta mellett tör lándzsát. Az ember önvédelme megköveteli a jövő megkérdőjelezhetetlenségét. A rendszer tartalékait és tehetetlenségét ez a hit teremti meg. Az érvek azonban inkább lélektani jellegűek, és igazából nem érintik a folyamatokat.
A háztáji gazdálkodás életközösségei összeomlanak, mely azonban az ember számára a külsö energiák befektetése miatt érzékelhetetlen, illetve csak közvetetten érzékelhető. A háztáji élelemtermeléséhez képest - a vegyszerhasználatot nem számítva - tizenhatszoros energiára van szükség ugyanannyi élelmiszeripari alapanyag előállításához. Az élelemtermelés megszűnése és az erre alkalmas vidéki lakosság kihalása a városi Magyarország végét is jelentik. Hogy ezt a városokban még nem érzékelik, az egyedül annak köszönhető, hogy az élelmiszeripar és az áruházláncok egyelőre ellátják, ha nem is egészséges élelemmel, de annak funkcionális ekvivalensével a lakosságot. A termőtalaj felélésével azonban, a termelés szintentartásához egyre gyorsuló ütemben növekvő energiára van szükség. Akkor, amikor az élelemtermelés feltételeit és energiaszükségletét biztosító - mindenek előtt a rendszer kulcselemét képező, mással nem is helyettesíthető - olajkészleteink hihetetlen mértékben fogynak.
Hogy a rendszerszintű összeomlást szemléltessük, képzeljünk el egy hálót, amelyben a szemek időnként elpattannak, de a karbantartó egység azonnal ott terem, és helyrehozza a hibát, vagy új szemekkel helyettesíti a kiesett csomópontokat. Amíg a helytreállítás követni tudja a bomlást, az egyensúly - a helyi zavaroktól eltekintve - rendszerszinten egyensúlyban marad. Amikor azonban a bomlás üteme meghaladja a helyettesítés vagy karbantartás ütemét, az összeomlás rendszerszintűvé válik. Ennek a lényege nem a mértéke, hanem a következnye, hogy a hálóban az egyensúly többé nem állhat helyre. A fent leírtak alapján a billenési ponton már túljutottunk, azonban egyelőre van egy olyan általános helyettesítőnk, amely még alkalmas arra, hogy a létfeltételeinket jelentő csomópontokat fenntartsa. Ez az egyetemes helyettesítő a kőolaj, melyre egyre nagyobb mértékben volna szükségünk. Azonban úgy tűnik, a kitermelés nem fokozható.
Látni kell, ez nem valamiféle energiaválság. Nem arról van szó, milyen üzemanyagot töltünk az autóinkba, mivel világítunk, mivel fűtünk. Az a kérdés, mivel pótoljuk a felfeslő háló egyre gyorsabban széteső csomópontjait. Az olajcsúcs és az ezt követően jelentkező oljahiány nem energetikai kérdés. Abban a pillanatban, amikor valamely területen a hálót nem sikerül befoltozni, a világunk szét fog esni. Nem apránként, hanem többé-kevésbé egyidejűleg. Ha a rendszer tehetetlenségéből adódó időt, és a tartalékok nyújtotta lehetőségeket nem a csomópontok más módszer szerinti helyreállítására illetve pótlására használjuk fel, ha továbbra is az áram, gáz, vízvezeték, élelmiszeripari termékek világát akarjuk megteremteni, végzetünk szükségszerű és elkerülhetetlen lesz.
Afterpost: a hálózatkutatás jeles művelője, Csermely Péterígy ír erről: A komplex rendszerekkel foglalkozó tudományok, így az általam is művelt hálózatkutatás az elmúlt évtizedben bizonyították azt, hogy egy bonyolult rendszert nem lehet minden határon túl hibákkal terhelni. A rendszer egy ideig ellenáll, és látszólag nem történik semmi. Aztán sok esetben viharos sebességgel megadja magát. A lavinaszerű eseménysort katasztrófaként éljük át. Katasztrófák egész sora időzített bombaként ketyeg alattunk.
Afterpost 2: egy francia megoldás AMAP = Szövetség a Kistermelői Mezőgazdaság Fenntartásáért. Lényege: A fogyasztó elkötelezi magát, hogy hat hónapon keresztül minden héten eljön a kosaráért, a termelő pedig vállalja, hogy minden héten kitermel neki egy-egy kosárra való változatos zöldséget, a biogazdálkodás és a kistermelői gazdálkodás elveinek megfelelően. És persze rögzítjük benne az árat és a fizetés módját is.
Afterpost: a rossz termés - áremelkedés - külföldi behozatal: veddamagyart.info
Egy építész tervezőknek szervezett konferencián vettem ma részt, aminek a témája a fenntartható építészet volt. Egymást váltották az előadók, és ahogy hallgattam őket, egyre inkább az volt az érzésem, ezek a témát egy trendi EU-s irányzatnak tekintik: ma ilyen projektek vannak, és ezekre lehet pénzeket szerezni… Csak a legutolsó közülük mondta azt, hogy a helyzetünkben kb. annyi biztatót lehet mondani: „Hajrá, Mari néni”! Amire a moderátor valami olyat válaszolt, hogy reméljük a helyzet nem ilyen reménytelen, és a válság hamarosan véget ér blabla.
Más. Olvasom Török Gábor személyes élményeit a tévészékház ostromáról: „Dühös voltam magamra, mert másokra hallgatva és a rendőrségben bízva nem kerestem meg sokkal hamarabb a kijáratot, dühös voltam a rendőrségre, hogy nem voltak képesek megvédeni az épületet és a rendet, és különösen dühös voltam azokra a politikusokra, akiknek köszönhetően idáig fajultak az események. Egyszerre léptünk ki az ajtón a forgatagba, Juhász Ferencet (akkor a honvédelmi miniszer volt) láttam még, amint a szemközti utca felé sietett a zakóját félig a fejére húzva…”
Hogy miért írtam össze ezt a két dolgot egy bejegyzésbe?
Tegnap egy banki felsővezető tartott egy beszélgetéssel kibővített előadást a gazdasági világválságról, kisebb műkedvelő közönség előtt, Pomázon. Érdekes, hogy mennyire különbözött az ő „szakmai” és a mi „laikus” megközelítésünk, miközben különösebb vita nélkül egyetértünk egymással a végkövetkeztetéseinkben.
A szakma ugyanis meg van győződve arról, hogy a mostani - egyébként ciklikusan ismétlődő - válságot szükségszerűen követi annak vége és a fellendülés. A kérdés csak az, hogy mikor; egy, két vagy esetleg három évnek kell eltelnie addig. Amit egyszerűen ki kell bírni, hiszti nélkül. A kormányok az 1929-30-as, több szempontól hasonló világválsághoz képest most azonnal és igen hatékonyan beavatkoztak a folyamatokba, ami optimizmusra ad okot. A fejlődésnek még rengeteg erőforrása és piaca van a világ nagyobbik, elmaradottabb és dinamikusan fejlődő részén, így pl. Ázsiában. Akik egyébként már régóta finanszírozzák a fejlett nyugat, így különösen az USA készpénzigényét. A problémák okozója valójában nem is a virtuális vagyonvesztés, hanem a bizalmi válság, ami ma már pszichológiai okok mentén alakul és eltúlzottá vált.
A laikus kérdései kicsit máshogyan hangzanak: miért is jött ez a válság? Miért pukkant ki az ingatlanlufi Amerikában? Ha a gazdasági törvényszerűségek miatt, akkor hihetjük-e azt, hogy általánosságban jó irányba megyünk? Elbírja-e, ha a fejlődésbe bevonni kívánt elmaradottabb világ elkezd úgy fogyasztani, mint mi? A hagyományos energiák kitermelése túljutott a csúcson, a globális felmelegedés jelei eltagadhatatlanok, és a világ állandóan szaporodó népessége már ma meghaladja a Föld eltartó képességét. Ha ezek így igazak, akkor az kell-e legyen a hosszútávú célunk, hogy fenntartsuk, folytassuk a fejlődésünk jelenlegi irányát és lendületét?
A szakember és a laikus megközelítése abban tér el egymásétól, hogy milyen időtávon értelmezik a kérdést. A politikusok a kormányzati ciklusok hossza által determinált érdekeiket követik, a gazdálkodó szervezetek pl. a tőzsdén még sokkal rövidebb idő, akár hetek-hónapok alatt elért eredményeik alapján mérettetnek meg. Számukra mindennél előbbre való a saját hatalmuk illetve a növekedésük fenntartása, sőt fokozása - BÁRMI ÁRON! Létezhet-e olyan választási vagy kormányprogram, mely a túlzott fogyasztásunk csökkentését irányozná elő, a valós szükségleteik felé? Vagy egy vállalat a társadalmi felelősség mentén elhagyná-e az eladható, de igazából káros vagy „felesleges” termékek reklámozását, csökkentve ezzel versenyképességét? Esetleg egy bank felhagyna-e a lakosság számára a sok esetben káros fogyasztási hitelek nyújtásával? Aligha.
Azt hiszem, hogy szinte lehetetlenség a fejlődésünk irányának megfordítása, de még annak érdemi korrigálása is. A társadalmak döntő része, a vezetők és a vezetettek is teljesen öntudatlanul engedelmeskednek a legelemibb ösztöneiknek. A társadalmi folyamatokat a gazdaság és a politikai hatalom is nyilván rájuk optomalizálja. Nem lehet az általánosan érvényes szabályoktól eltérni, mert az azonnali kudarchoz vezetne; politikai párt esetében a demokratikus választások elvesztéséhez, cég vagy bank esetében a menedzsment tulajdonosok általi, azonnali kirúgásához. Ilyen kilátások mellett marad a természet alaptörvénye, melyet a tegnapi előadónk úgy fogalmazott meg, hogy 2-300 évente minden erdő teljesen leég.
Legutóbbi hozzászólások
RSSLhorvath
Lhorvath
Lenbali
Atyaég!
Atyaég!, Gábor
lenbali