Harckocsikat vásárol Németországtól Szaúd-Arábia. Egy demokratikus, keresztény gyökerűnek hitt országtól a világ talán legortodoxabb muzulmán diktatúrája. A cikk megemlíti, hogy a németek nem vettek részt az Európai államok Kadhafi-rezsim elleni katonai akciójában. Illetve a mostani hadibiznisz az arab diktátorokat az utolsó percekig, sőt még az után is támogató Szaúdi Királysággal köttetik. Hogyan lehetséges ez?
Úgy, hogy az EU vezető tagállama esetében az önös üzleti érdekek szempontjai felülírják az európai értékeket, érdekeket. Ha lehetőségük nyílik rá, hátbaszúrják a szövetségeseiket is. Ez történt például a németek és az oroszok között a gázszállítások terén létrejött különalkuk esetében (Északi áramlat), illetve az eurozóna tagjainak az eurozónán kívüliekkel érdekellentétekbe taszító „kétsebességes Európa” kierőltetésénél is.
Visszatárve a támaindító üzletre, igazából semmin sem kell csodálkozni. A líbiai olajszállítások akadozása, ami csak 1-2%-a a kitermelésnek, már komoly olajár-emelkedést okozott. És így problémákat a németek számára oly fontos globális gazdaságban. Ha az „arab tavasz” átterjedne Szaúd-Arábiára is, az az olajellátás visszaesése miatt végzetes következményekkel járna a fejlett, de a fejlődő világ számára is. Nem beszélve arról, ha megdőlne a szaúdi rezsim és egy a nyugattal kevésbé barátságos iszlám kormánya lenne az arab államnak. Úgyhogy a régi, megbízható üzleti partnert fel kell fegyverezni, felkészítve ezzel a közelgő forradalom leverésére. Merthogy lesz, az biztos.
Az arab államok a többi noname afriaki ország szintjén lennének, ha nem találtak volna annyi olajat. Az elmúlt fél évszázad során a lakosságaik létszáma megtöbbszöröződött, amit kizárólag az olajbiznisz bevételei tettek lehetővé. A kitermelés tovább nem növelhető, ellenben visszaesése várható a következő években. Kevesebb eladott olaj, alacsonyabb életszínvonal, munka- és élelmiszerhiány, elégedetlenség, forradalom - ez volt a sorrend a többeiknél is. Szaúd-Arábia a németek segítségével felkészült erre is. Hosszabb távon, felülről szemlélve az eseményeket fegyverek vándorolnak a világ biztonságpolitikai szempontból legproblémásabb vidékére, a Közel-Keletre. Aztán ki tudja, kik ellen vetik majd be egy napon…
Afterpost 2: Quadriga díjat kap Putyin. A német elismerést olyan példaképeknek szánják, akik a felvilágosodás és a közérdek irányába elkötelezettek. Az indoklás szerint Putyin karakterének olyan tulajdonságait kívánják elismerni, mint a kiszámíthatóság, állóképesség, megbízhatóság és kommunikációs képesség. A belpolitikában sikerült és sikerül a stabilitást párosítani a jóléttel, a gazdaság érdekeivel és az identitással – áll az előterjesztésben. (www.sueddeutsche.de)
„Azt az összefüggést találtuk, hogy Kuba saját mesterséges olajcsúcs-válságával, amelyet a Szovjetúnió összeomlása váltott ki, modellje lehet annak a folyamatnak, amely az egész világban végbe fog menni. Azt szeretnénk megvizsgálni, hogy mi az a tényező, ami képessé tette Kubát, a kubai embereket, hogy kilábaljanak a válságból, hogy átvészeljék ezt a nehéz időszakot, anélkül, hogy harc indult volna meg az erőforrásokért.”
Egész pontosan Szaúd-Arábia nem pótolja a líbiában kieső olajkitermelést, és azért, mert nem tudja. Pedig a piacok megnyugtatására februárban megígérték. Amit a piacok persze nem hittek el túlságosan, az olajárak szépen emelkedtek és emelkednek továbbra is. A Brent olaj árának alakulása itt megnézhető (havi, negyedéves, éves és ötéves felbontásban).
Most éppen tavasz van, legtöbbünk túl van a húzósabb gázszámlákon, örül a közelgő nyárnak, hogy nem kell fűteni, meg egyébként is, fő az optimizmus. Tessék mondani, ki az, aki érti egy kicsit, hogy mi lesz itt például az olaj- és gázfüggő mezőgazdasággal? Vagy a lakások fűtésével? Mit fogunk enni, és hol fogunk telente melegedni kevés év múlva?
2011 a komoly döntések és bátor tettek éve kell legyen! Amikor talán utoljára léphetünk annak érdekében, hogy a fenti kérdésekre 2-5-10 év múlva is tűrhető válaszokat adhassunk.
Szaúd-Arábiáról azt tanultuk, hogy a világ legnagyobb olajmezői ott találhatók. A Wikileaks által kiszivárogtatottak szerint a királyság szakemberei a ’80-as években, taktikai okokból durván túlbecsülték készleteiket. A kitermelés 2009-ben 16%-kal esett, amikor az olaj világpiaci ára is nagyot zuhant. De napjainkban, bár az olaj ára 100 dollár körül van, mégsem tudják (tudnák) gyorsan növelni a kitermelést. Ennek oka a Sadad al-Husseini, szaudi Aramco olajvállalat nyugalmazott vezető kutatója szerint az, hogy a kinyerhetőségi faktor a hirdetett 51%-kal ellentétben maximum 40% lehet, ami a még kalkulálható olajmennyiséget 30-40%-kal csökkenti. (Hetesi Zsolt írása alapján)
Nagy érdeklődéssel várom a 2010-es tényleges adatokat, hogy az olajár drasztikus emelkedését tudja-e követni a kitermelt mennyiség növekedése. Vagy lesz egy újabb beismerő vallomás hamarosan?
Már csak ez az ország hiányozna az észak-afrikai balhés államok mellé felsorakozni. Egyfelől a világ legnagyobb olajvagyonát termeli ki, ami ott történik, az mindannyiunkat érint. Mársészt az egyik legszélsőségesebb arab ország, alkotmánya maga a Korán, jogszabályai egyenlő a királyi család korán-értelmezésével.
Van egy mondás, miszerint aki lottóötöst nyer, az néhány év múlva szegényebb lesz, mint volt annak előtte. Történelmi távlatból nézve Egyiptommal is valami ilyesmi történt: az ötvenes-hatvanas években megtalálták az olajat. Bő három évtizeden át minden jól ment, szépen emelkedett a kitermelés, az alacsony árak mellett nőtt a belső fogyasztás, az ország népessége fél évszázad alatt megnégyszereződött.
Majd a ’90-es évek közepén kezdett csökkenni a kitermelés, de nem így a fogyasztás. Az export visszaesése mellett az olaj hazai felhasználása tovább nőtt, és mára elérte a teljes belföldi fogyasztást. A ragaszkodás a „jóhoz” mára 80%-os eladósodáshoz vezetett. Az olajhiány miatt felment az élelmiszerek ára (tudjuk, a mai iparosított mezőgazdaság olajat alakít át élelmiszerré). És amikor nincs kaja, felüti a fejét az elégedetlenség, aminek egy kezdeti fázisát ma Egyiptom esetében forradalomnak hívjuk.
Lehet itt diktátatúráról meg demokráciáról papolni, de 30 évig, amíg ment Mubarak olajbiznisze, nem volt forradalom. Most nem megy, és van. Akik felgyújtották magukat, azok - országtól függetlenül - mind a roppant nehéz életkörülmények, a munkanélküliség és a szegénység miatt hajtották végre akciójukat.
Hangsúlyozom, ma 80 millió ember él ebben az országban, az olaj-buli előtt (hatvan éve) 20 millióan voltak. Vigyázó szemünket ma Egyiptomra vessük!
Egyes kutatók 2004-2005-re tették az olajcsúcsot, mások 2008-2010-re. De a tényleges olajkitermelés nem engedelmeskedik, és csak nő, de legalábbis tovább tartja a korábbi szintet. Na most akkor mi van?
Az olajár 2006-ig lassan emelkedett, majd 2008-ra megközelítve a 150 dollár/hordót rekordot döntött. Aztán visszaesett 30 dollár köré, majd 2010 végére visszaemelkedett valamelyest 80 dollár alá. Mindeközben hogyan alakult az üzemanyag ára a benzinkutaknál? Egy liter éves átlagára 2000-től 2009-ig viszonylag egyenletesen emelkedett 234-ről 278 forintra, majd egy év alatt, 2010-re hirtelen felment 337-re. 2011 végére 400-450,-Ft-ig várják az emelkedést. Európában nagyjából ugyanez volt illetve várható. Mivel magyarázható ez? Vajon rosszak voltak az előrejelzések? Buták a kutatók, vagy szimplán manipulálnak minket?
A megoldás az olaj (energia) keresletének klasszikus rugalmatlanságában keresendő. Az olcsón bányászható olajmezők kitermelése önmagában az előrejelzett időben tetőzött. Azonban valóban nagyon sok olaj maradt a földben, aminek a kitermelése viszont már egyre drágább. Míg 1930-ban egy liter olajból 100 litert lehetett előállítani, addig ez az arány 1970-re 1:30-ra, 2000-re 1:11-re csökkent, ma valahol 5-8 között lehet.
Érdekes a 2008-as kitermelési olajcsúcs és a fogyasztói árak meredekebb emelkedése kezdetének egybeesése. Nyilvánvaló, hogy rugalmatlanul reagálunk az energia árának emelkedésére, tehát akkor is vesszük, ha drágább. Az áremelésből pedig - egy ideig - tovább lehet finanszírozni a költségesebb kitermelést, és az előzetes várakozásoknál hosszabban el lehet nyújtani a csúcsot (milyen szép!). Tudjuk, hogy egyszer mindenképpen eljön a kijózanodás, de a lehetőségeink határáig szinte bármekkora árat hajlandóak vagyunk kifizetni érte, mint egy drogos az anyagért!
Úgy tűnik, az egyre növekvő költségekért cserébe kaptunk még egy kis időt a leszokásra. Hogy mennyit? Mivel az árak meredeken emelkednek, akinek sok pénze van, az többet, aki szegény, az kevesebbet. A fő kérdés az, hogy az elszabaduló energiaárak mellett hol van a fájdalomküszöbe a gazdaságnak. Ugyanis azt átlépve nagyon sok pénzért sem fognak már szállítani az energiaszolgáltatók. És akkor a kevés energiát igénylő, vagy pénzesebb vevők sem kapnak belőle. Ezek után ki-ki döntse el, hogy mennyi ideje van még, illtve hogy fogytán van-e neki az olaj!
A fenti bejegyzésemet a Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport honlapján megjelent cikk alapján írtam.
A fenti állítás a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) közlésén alapul (eredetileg a BBC News üzleti rovatában jelent meg). Állításuk szerint 60+60 évre elegendő gáz van a földben, csak egy kicsit fejleszteni kell a kitermelés technikáján, sőt: „a világ valószínűleg 250 éven át használhat gázt a pala- és szénmedencékben található „nem hagyományos készleteknek” köszönhetően. (…) Az IEA szakértőjének becslése szerint a jelenlegi éves felhasznált mennyiség mintegy háromszázszorosa áll rendelkezésre.”
Ehhez hasonló becslések időnként felröppennek az olajjal kapcsolatban is, nevezetesen hogy akár száz, vagy több évre is elegendő az emberiség számára az olaj a földben, elismerve, hogy a kitermelése egyre nehezebb = drágább. Az olaj kitermelése a kezdetekkor 1:50 hatásfokkal ment (1 horgó olajjal 50 hordót lehetett felszínre hozni), ma ez az arány 1:8 alatt van. Amikor majd jobban megközelíti az 1:1 arányt, akkor mindegy mennyi van még, végleg vége a kitermelésnek. Az 1:8-tól az 1:1-ig vezető út meg elég rögös.
A következők nem vélemények, hanem tények: 1, az energia ára világszerte felfelé megy, még akkor is, ha a világválság ezt időlegesen vissza is fordította. 2, a nemzetközi gázvezetékek nyomvonala fontos geopolitikai kérdéssé vált. 3, az energiahordozókért háborúkat vívtak (vívnak) a nagyhatalmak. 4, a klímaváltozás döntően ezeknek energiahordozóknak az elégetése miatt gyorsult fel sosem látott mértékben.
Száz szónak is egy a vége, fenntartásokkal kezelem az olyan szakértői véleményeket, amik az általam tapasztalt tényekből levonható következtetésekkel ellentétesek. Egyáltalán, a szakértői becslésekben csak mérsékelten bízom. Ha majd a mindennapok tapasztalati tényei is igazolni fogják az IEA szakértőjének optimizmusát, tehát az energia ára csökkenni fog, a gáz- és olajmezők, vezetékek körül béke lesz, a sarki jégsapkák és gleccserek visszafagynak, azaz a klímaváltozás tendenciája visszafordul, akkor hátradőlhetünk. Addig viszont az energia kérdésében inkább a konzervatív megközelítést javaslom.
Hetesi Zsolt 2010.11.23-i intejújában azt állítja, ha elkezd emelkedni az ősmaradványi energiahordozók ára (elkezdődött), akkor az hirtelen elszabadul. Ha a helyzet a mostanihoz képest tovább romlik, akkor megszűnik az energiahordozók szabadpiaca. Egy Bundeswehr-tanulmány szerint a jövőben növekedni fog az olaj (és a többi energiahordozó) szerepe a nemzetközi kapcsolatpk kialakításában, vagyis a diplomácia az energiahordozók köré csoportosul. Az exportáló országok céljaik akár agresszív megvalósítását is megkezdhetik - tessék csak behelyettesíteni! A szabadpiac megszűnése, a globális gazdaság összeomlása mellett elképzelhető a tervgazdaság részleges ujjáéledése sem. Hozzáteszem, hol is hallottunk erről? Demokrácia vagy talán szocializmus…
A 2008-as válság kicsit megtorpantotta a keresletet, de komoly energiahiány léphet fel rövid időn belül. Kína növekedése az elkövetkező 3 évben 9% körül alakulhat, ezzel elviheti Európa elől az összes orosz gázmennyiséget is, egyre több cső épül ebben az irányban! A megoldás kizárólag a földgázfüggőség csökkentése lehet, nem a több cső kiépítése ugyanazon beszerzési forrás felé.
A mezőgazdaság állapotáról ehhez képest újat nem mondott. Komplett kis rendszereket kell létrehozni az élelmiszertermelésre és az ennek során keletkező hulladékok energiatermelésre való felhasználására. És nagyobb hangsúly kell helyezni a megújuló energiákra.
Nagy kérdés az is, hogy ha kiapadnak az ősmaradványi energiahordozók, akkor a környezetbarát energiát előállító berendezéseket el tudják-e látni alkatrészekkel. Azt már én teszem hozzá, ezért kell lehetőség szerint nem gépészeti, hanem karbantartást nem igénylő építészeti megoldásokat alkalmazni a komfort biztosítására a jövő lakásainak tervezése során is.
Az eltérő hőkapacitásuk miatt a légkör felmelegedése sokkal gyorsabb, mint a tengereké, a különbség pedig nő. Emiatt megváltoznak az éghajlatot alakító szél-, párolgási és egyéb viszonyok. A szélsőséges időjárás ezért egyre gyakoribb már ma is, viharok, esőzések és szárazságok, hidegek és gutaütéses melegek gyors egymásutánban.
Érdekes a fogyasztói társadalmat bíráló álláspontja, ezt bemásolom szó szerint. Az évszázadokig fennálló szerves kultúrát olyanra cseréltük fel, ahol a kölcsönös nagylelkűséget és egymásra utaltságot felváltotta a pénz. A pénz mögött pedig energia áll. Ma minden szolgáltatást meg lehet venni, és így nincs szükség a másikra, nincs szükség a közösségekre sem. Pedig amíg nem építünk közösségeket, addig nincs esélyünk a túlélésre. Közösséget építeni viszont sokkal nehezebb, mert manapság az emberek az elmúlt évtizedek hatására szinte képtelenek az együttműködésre. (…) Lassan hétmilliárd ember él a földön, és hamarosan már nem a társadalom fenntartása, hanem az élelem biztosítása lehet a probléma. Lassan csak az alapvető szükségletek kielégítése lebeghet a szemünk előtt, de ahhoz összefogásra van szükség. Nem holnap, hanem most. (…) Ahhoz, hogy újraélesszük (a halott vidéket) , új vidékfejlesztésre és új közösségekre van szükség, emellett lokális élelem és energia kell, valamint rendszerbe foglalt megújuló energiás beruházások. Ez az utolsó esélyünk.
Afterpost: haladóknak arról, hogy a LEAP/E2020 kutatócsoport szerint a folyamatok egy új szakaszhatárához érünk a következő negyedévben
Molnár Géza FFEK-ban közölt háromrészes tanulmánya (első, második és harmadik) azzal a szimpatikus mondattal indít, hogy az energiaválság, s mindaz, ami hozzá kapcsolódik, nem jelentik a „világ végét”. De akkor mit jelentenek? Összefoglalom, mert nagyon hosszú az írása.
Az elmúlt húsz évben a korábbi TSZ-ek, melléküzemágak, háztáji gazdaságok világa elpusztult, és nem született belőle új rend. De milyen is volt ez a világ? A TSZ elvileg egy mezőgazdasági üzem volt, ám az élelemtermelés a háztáji gazdálkodások rendszerére épült, ez mondhatni önellátó volt. A jövedelmet pedig nem a TSZ földje, hanem annak melléküzemága adta. Ebből értelemszerűen szakadás következett be. A vidéki Magyarország kettészakadt: az agglomerációk elvárosiasodtak, a másik fele, az igazi vidék pedig végérényesen leszakadt és segélyre szorul. Ma még úgy látszik, a kettészakadt ország egyik fele emelkedik, míg a másik süllyed. Megtarthatja-e a felemelkedő rész a süllyedőt?
A háztáji gazdaságok az élelemről egyre inkább átálltak az élelmiszeripari alapanyag termelésére. Ez két kitörési lehetőség felé vezethetett volna. Egyrészt a háztáji gazdaságok farmszerűvé válása felé, másrészt a falvakból való elköltözés anyagi alapjainak megteremtéséhez, és ezzel a falvak elnéptelenedéséhez. Az emberek nem bíztak a jövőben, és a háztájiból szerzett jövedelmen kitaníttatták a gyerekeiket, hogy a városba menekülhessenek. Úgy gondolták, a felemelkedő városok bérrabszolgasága jobb és biztonságosabb megélhetést nyújt majd, mint a viszonylag nagy kockázattal járó és nagy élőmunkaigényű, ráadásul szünet nélküli erőfeszítéssel járó élelemtermelés. Az iparszerű technológiák jobban szolgálják a befektetett tőke megtérülését. A politikai elit pedig egyszerűen kiárusította az idegeneknek az ország élelmiszeriparát, és beengedte ennek nemzetközi elosztó rendszerét, a nagy áruházláncokat.
A „háztáji”, a korábbi kisparaszti gazdálkodás továbbélő modellje csak akkor élhet tovább, ha a gazdák a piacokon (kisüzemi pékségek, tej-, zöldség és egyéb feldolgozók) értékesíthetik a termékeiket. A pénz itt még csereeszköz, ugyanis amit a gazdálkodás létrehoz, az egészséges élelmet, máshonnan nem lehet beszerezni. Amikor a kisüzemek helyét átveszik a kenyér-, tej- és konzervgyárak, a közvetlen kapcsolat megszűnik, és többé nem forr össze, ami valaha egy volt. Az élelmiszeripar olcsóbban tudja létrehozni az élelmszernek látszó cikkeket, a lassú minőségromlás nem okoz közvetlenül érzékelhető gondot. Már nem érdemes megtermelni az élelmiszert, olcsóbb megvenni azt a boltban, amihez pénzre van szükség. A pénz a korábbi csereeszköz-szerepéből céllá válik, a háztáji gazdaság pedig - jobb esetben - farmgazdasággá. A kertek helyét átveszi az egyneműsített mezőgazdaság: a kíméletlen vegyszerhasználat totális háborúja az élet ellen. Azonban az iparszerű technológiák mellett a termőföld nem tud megújulni. Az EU-ban a föld lepusztulása 17-szer gyorsabb ütemű, mint a megújulása, és ez a szorzó exponenciálisan növekszik, amivel párhuzamosan csökken az élelmiszernek látszó árucikkek tápértéke (erről részletesebben itt).
A rendszerszintű összeomlás bizonyos jelei már felbukkantak, azonban egyelőre csak az adott terület ismerői előtt mutatkoznak meg. Általában mindenki látja, hogy a saját szakmájában nem mennek jól a dolgok, de nagy általánosságban még minden rendben van, hiszem a világ működik körülöttünk. Bár gondok vannak az egészségügyben, az oktatásban stb., de van (egyre drágább) áram, gáz, étel, ital, (egyre romló) közlekedés, távközlés, közbiztonság. Sőt, néhány részterületen (internet, informatika, energiatermelés, egyes tudományágak) ugrásszerű fejlődés tapasztalható. Az emberek többsége ilyen helyzetben már csak az elméje épségének megóvása érdekében is, a válság részleges és időleges volta mellett tör lándzsát. Az ember önvédelme megköveteli a jövő megkérdőjelezhetetlenségét. A rendszer tartalékait és tehetetlenségét ez a hit teremti meg. Az érvek azonban inkább lélektani jellegűek, és igazából nem érintik a folyamatokat.
A háztáji gazdálkodás életközösségei összeomlanak, mely azonban az ember számára a külsö energiák befektetése miatt érzékelhetetlen, illetve csak közvetetten érzékelhető. A háztáji élelemtermeléséhez képest - a vegyszerhasználatot nem számítva - tizenhatszoros energiára van szükség ugyanannyi élelmiszeripari alapanyag előállításához. Az élelemtermelés megszűnése és az erre alkalmas vidéki lakosság kihalása a városi Magyarország végét is jelentik. Hogy ezt a városokban még nem érzékelik, az egyedül annak köszönhető, hogy az élelmiszeripar és az áruházláncok egyelőre ellátják, ha nem is egészséges élelemmel, de annak funkcionális ekvivalensével a lakosságot. A termőtalaj felélésével azonban, a termelés szintentartásához egyre gyorsuló ütemben növekvő energiára van szükség. Akkor, amikor az élelemtermelés feltételeit és energiaszükségletét biztosító - mindenek előtt a rendszer kulcselemét képező, mással nem is helyettesíthető - olajkészleteink hihetetlen mértékben fogynak.
Hogy a rendszerszintű összeomlást szemléltessük, képzeljünk el egy hálót, amelyben a szemek időnként elpattannak, de a karbantartó egység azonnal ott terem, és helyrehozza a hibát, vagy új szemekkel helyettesíti a kiesett csomópontokat. Amíg a helytreállítás követni tudja a bomlást, az egyensúly - a helyi zavaroktól eltekintve - rendszerszinten egyensúlyban marad. Amikor azonban a bomlás üteme meghaladja a helyettesítés vagy karbantartás ütemét, az összeomlás rendszerszintűvé válik. Ennek a lényege nem a mértéke, hanem a következnye, hogy a hálóban az egyensúly többé nem állhat helyre. A fent leírtak alapján a billenési ponton már túljutottunk, azonban egyelőre van egy olyan általános helyettesítőnk, amely még alkalmas arra, hogy a létfeltételeinket jelentő csomópontokat fenntartsa. Ez az egyetemes helyettesítő a kőolaj, melyre egyre nagyobb mértékben volna szükségünk. Azonban úgy tűnik, a kitermelés nem fokozható.
Látni kell, ez nem valamiféle energiaválság. Nem arról van szó, milyen üzemanyagot töltünk az autóinkba, mivel világítunk, mivel fűtünk. Az a kérdés, mivel pótoljuk a felfeslő háló egyre gyorsabban széteső csomópontjait. Az olajcsúcs és az ezt követően jelentkező oljahiány nem energetikai kérdés. Abban a pillanatban, amikor valamely területen a hálót nem sikerül befoltozni, a világunk szét fog esni. Nem apránként, hanem többé-kevésbé egyidejűleg. Ha a rendszer tehetetlenségéből adódó időt, és a tartalékok nyújtotta lehetőségeket nem a csomópontok más módszer szerinti helyreállítására illetve pótlására használjuk fel, ha továbbra is az áram, gáz, vízvezeték, élelmiszeripari termékek világát akarjuk megteremteni, végzetünk szükségszerű és elkerülhetetlen lesz.
Afterpost: a hálózatkutatás jeles művelője, Csermely Péterígy ír erről: A komplex rendszerekkel foglalkozó tudományok, így az általam is művelt hálózatkutatás az elmúlt évtizedben bizonyították azt, hogy egy bonyolult rendszert nem lehet minden határon túl hibákkal terhelni. A rendszer egy ideig ellenáll, és látszólag nem történik semmi. Aztán sok esetben viharos sebességgel megadja magát. A lavinaszerű eseménysort katasztrófaként éljük át. Katasztrófák egész sora időzített bombaként ketyeg alattunk.
Afterpost 2: egy francia megoldás AMAP = Szövetség a Kistermelői Mezőgazdaság Fenntartásáért. Lényege: A fogyasztó elkötelezi magát, hogy hat hónapon keresztül minden héten eljön a kosaráért, a termelő pedig vállalja, hogy minden héten kitermel neki egy-egy kosárra való változatos zöldséget, a biogazdálkodás és a kistermelői gazdálkodás elveinek megfelelően. És persze rögzítjük benne az árat és a fizetés módját is.
Afterpost: a rossz termés - áremelkedés - külföldi behozatal: veddamagyart.info
Legutóbbi hozzászólások
RSSLhorvath
Lhorvath
Lenbali
Atyaég!
Atyaég!, Gábor
lenbali