Zolesz blogja

Ez egy nagyon tanulságos cikk a címbéli kérdésről, egy katolikus vallástörténész válaszaival.

Úgy tűnik, Magyarországon az egyház és a politika együttműködése hatékony és sikeres. Sőt, kéz a kézben az állammal, az egyház az oktatásban és a közéletben is egyre dominánsabban kíván jelen lenni.

- Sokakban kérdések merültek fel XVI. Benedek pápa váratlan lemondása kapcsán. Akár a pedofilbotrányokra, akár a belső hatalmi harcra gondol az utca embere, sok a sejtelem, a találgatás. Utólag meg lehet-e tudni valamit a lemondás hátteréről, vagy mindez örök titok marad?
- Természetesen annak konkrét okait, miért mondott le a pápa, és miért éppen most, fölösleges találgatni. Tényszerűen léteznek pedofilbotrányok, amelyek még messzemenően nem értek véget. Látszik, hogy ezek az euroatlanti világban megrendítették az embereket, elsősorban az USA-ban, Németországban. A Vatikánban a pénzügyi botrányok az egyház központi csúcsvezetését érték el.
Ezek tényleg gazdasági, pénzügyi problémák, amelyek azt mutatják, az egyház is bizonyos értelemben egyfajta multinacionális nagyvállalkozásként működik, és amilyen botrányok vannak a világban, a gazdaságban, a nagy multinacionális vállalatoknál, ugyanolyan botrányok robbantak most ki a Vatikánban. A probléma az, hogy az egyház alapvetően erkölcsi normatív szabályrendszereket állít fel, és ezeket egyetemesnek és kötelező erejűnek kínálja szinte az egész emberiség számára. Most pedig valami hihetetlen mély szakadék kezd kialakulni az egyház erkölcsi normatív rendszere, valamint a hétköznapi valós gyakorlat és élet között.

- Mi a véleménye arról, ahogyan a szexuális botrányokat kezelték az egyházon belül? Nem kellett volna határozottabb erkölcsi szankciókat alkalmazni a botránykeltőkkel szemben?
- Végeredményben az egyház ezt rendkívül rosszul kezelte és kommunikálta. Ebből jól látszik, hogy a világ óriási sebességgel rohan el az egyház mellett, amely hihetetlenül nehézkes, mozdulatlan, vagy csak nagyon nehezen mozduló, hatalmas, bürokratikus intézményi gépezet. Azonnali reakciót követelő, felgyorsult, modern technikai világunkban ez a rendszer egyszerűen működésképtelen.

- Elképzelhetőnek tartja, hogy az új pápa ezen a működési struktúrán változtasson, s így jobban alkalmazkodjék az egyház a kor kihívásaihoz?
- E kérdésnél látni kell azt is, hogy ez a rendszer nagyon sokaknak megfelel. Itt gyakorlatilag elválik az egyháznak mint egyfajta eszmeiséget képviselő közösségnek az igénye és működése, illetve az egyháznak mint bürokratikus intézményrendszernek az érdeke és működési mechanizmusa. Magyarán szólva, a klérus és a hívek között egyre nagyobb lesz a távolság. Ami azt jelenti, hogy a hívek mást várnának, mást szeretnének, mást remélnének, ellenben az intézményrendszer az, amely önmagában megtartja a klerikusokat – függetlenül attól, hogy a saját egyéni életvitelükben meg tudnak-e valamit mutatni, meg tudnak-e valamiféle eszmeiséget testesíteni, vagy sem. Ez az intézményrendszer, így, gyakorlatilag lefagyott. A most megválasztott pápa Ferenc névválasztása azt sugallja, hogy ő egy belső, spirituális megújulásban reménykedik, az egyházi intézményrendszer és struktúra mintegy változatlan megtartásával. Megítélésem szerint ennek sikeressége, legalábbis az európai, észak-amerikai elkereszténytelenedő világban, eléggé kétséges.

- Úgy tűnik, Magyarországon az egyház és a politika együttműködése hatékony és sikeres. Sőt, kéz a kézben az állammal, az egyház az oktatásban és a közéletben is egyre dominánsabban kíván jelen lenni. Amit az egyház szerepének idejétmúltságáról, hanyatlásáról mondott, mintha Magyarországon másképp volna.
- Magyarországon abszurd helyzet alakult ki. Gyakorlatilag az egyház sokkal erősebbnek és a társadalom irányában markánsabb és erőteljesebb befolyást gyakorló intézménynek tűnik fel, mint amilyen valójában. Itt rejlik az óriási tévedés. Ez ugyanis csak egy nagyon megtévesztő illúzió, ami annak köszönhető, hogy a katolikus egyház – és idesorolnám a református egyházat is – nagyon erősen tehetetlen. Sodródnak ezzel az egész magyar társadalmi-politikai ámokfutással. Az állam egyszerűen a politika eszközévé tette az egyházat, mert a mostani magyar politikai rendszernek nincsen ideológiája. A kereszténységet használja politikai ideológiaként, hogy elkendőzze a hatalom- és haszonszerzésben kimerülő ideológiai ürességét. Itt a kereszténységről szólva főképpen a katolikus és református egyházakra gondolok, hisz a többi egyház tulajdonképpen csak potyautas ezen a vonaton, esetleg pótkocsi. Ezzel az eszköziesítéssel a politika lényegében kiüresíti a kereszténységet mint vallási rendszert, hitrendszert, erkölcsi értékrendszert, és meggyűlölteti azt a társadalommal. Az egyház sodródik, mert csupán eszköz, és képtelen ellenállni annak, amit a politika művel vele. Teljesen magatehetetlen.

- Világszerte érzékelhető, hogy komoly erkölcsi válságba kerültek a társadalmak. Ki más lehetne egy ilyen helyzetben a politika „jobbkeze”, mint egy lassan kétezer éve létező erkölcsi hatalom, az egyház. A másik oldalról nézve: az egyház, miután a tanításait nem tudja a szeretet eszközével „belesimogatni” az emberek gondolkodásába, szövetkezik a politikával, hisz számára is kapóra jön a segítség: „felülről” kap muníciót ahhoz, hogy az embereket befolyásolja. Így kölcsönös függés alakulhatott ki az állam és egyház között, amelynek Magyarországon évezredes hagyománya van.
- Valóban, Magyarországon ez nem annyira újszerű. A katolikus egyház esetében mondhatjuk, itt mindig is egy bizánci–balkáni típusú egyház volt. Lényegében a középkor folyamán ez majd minden nyugati és kelet-közép-európai országban meghonosodott: a trón és az oltár szövetségével. Csakhogy ezt az újkortól kezdődően Nyugat-Európa többnyire levetkőzte, Kelet-Közép-Európa kevésbé. Amikor Magyarország három részre szakadt, akkor a Habsburgok fenntartották ezt a rendszert, majd amikor berendezkedtek a visszahódított magyar királyi területekre, továbbéltették, egészen az első világháborúig. Lényegében két alkalom volt a modern magyar történelemben, amikor ez a szövetség kicsit megrendült: az egyik a Tanácsköztársaság időszaka, a másik a Rákosi-korszak. De a Rákosi-korszak az előzőhöz képest sokkal ellentmondásosabb volt, mert ott egyfelől kialakult egy hatalmi küzdelem a katolikus egyházzal, történetesen Mindszenty bíborossal, ugyanakkor volt egy folyamatos megegyezési és bedarálási kísérlet is, amely kezdettől fogva jól működött a protestáns egyházaknál, s végül a katolikus egyház esetében is sikerrel járt. A Kádár-rendszer egyértelműen a bizánci típusú rendszert vitte tovább: kiegyezni az egyházzal, és az egyházat eszközként használni a politika számára.

- Tehát a rendszerváltás után az egyházak már egy történelmileg „kitaposott” úton kaphattak még nagyobb lehetőségeket a társadalomban betöltött szerepeik gyakorlásához? A történelmi egyházak részéről ma is tudatos szándék állhat a politikával való ilyen szoros szövetség mögött, vagy ez egyfajta sodródás?
- Azért nevezném sodródásnak, mert a mégiscsak meghatározó katolikus egyháznak nincs semmiféle „modern” stratégiája. Ő a Horthy-korszakot vagy a XIX. századi Habsburg-világot akarja tulajdonképpen visszaállítani, és nem a társadalmat akarja valójában evangelizálni. Ez azt jelenti, hogy a társadalomra akar rákényszeríteni egy kész rendszert. Egy olyan kész rendszert, amely már messzemenően idejét múlta. Visszatérve az erkölcsi problémákra, kérdem: vannak-e ma Magyarországon az egyházak részéről felmutatható erkölcsi életpéldák? Nincsenek. Többnyire az erdélyi Böjte Csaba ferences atyát tolják az előtérbe. Ugyanakkor a magyar társadalom azt tapasztalja, hogy miközben az erkölcsről szónokolnak, még a csapból is ez folyik – volt idő, amikor a 2010-es választások előtt az erkölcsi válság volt a „sláger” –, lényegében egy olyan magyar vallási elit alakult ki, akik között nagyon kevés a követendő példa, az olyan ember, akinek az életében a tanítás és az életvezetés összhangban van egymással. Különösen igaz ez a magyar elitre nézve (itt elit alatt a politikai elitet kell érteni). Egy hatalmas, materiális, amorális, gátlástalan érdekérvényesítés zajlik. A probléma az, hogy amikor ezt a fajta kereszténységet ráadásul a nemzet nevében terjesztik és gyakorolják, akkor ez valami eszméletlen visszatetszést kelt az egyik oldalról, a másik oldalon pedig kialakítja azt a szolgalelkű gondolkodásmódot és mentális rendszert, miszerint teljesen mindegy, mit csinálnak, hogyan élnek a fenti rétegek, a lényeg az, hogy nekünk megmondják, mit és hogyan kell csinálni. Minket irányítanak. Onnantól kezdve a bázis lényegében mentálisan tudatosan elvonatkozat attól, hogy nincs összhang a szavak és a tettek között. Ez egy teljesen tudathasadásos állapotot hoz létre.

- Mi a véleménye arról, hogy az Alkotmánybíróság az elmúlt hónapban megsemmisítette a 2011. év utolsó napján elfogadott egyházügyi törvény néhány paragrafusát? Ha jól tudom, ez a törvény tartalmán mit sem változtatott. Ön szerint ezzel sikerült-e kiköszörülni a csorbát, amit a vallásügyi törvény okozott a vallásszabadság sérelmén? Több száz egyházat megfosztottak egyházi rangjuktól, és most csakis azokat, akik ez ellen tiltakoztak az Alkotmánybíróságnál, bevették az egyházak körébe.
- Ezzel az alkotmánybírósági döntéssel szerintem semmit nem lehet megoldani. Alapvetően a helyzet még bonyolultabbá fog válni, mivel teljesen átláthatatlan és kezelhetetlen a helyzet. Sajnálom azokat a jogászokat, akiknek semmilyen vallási és teológiai műveltségük nincsen, és gyakorlatilag egy olyan helyzetben kell jogszabályokat foltozgatniuk, amely helyzetet nem is ismernek. Az egészből az fog következni végül, hogy mindentől függetlenül itt teljesen a politikai voluntarizmus lesz a meghatározó. Tehát az egyházügyi törvény egy dologra jó: nyilvánvalóvá teszi, hogy itt a teljes önkény uralkodik. A „kőbe vésett” Alaptörvény negyedik módosítása után, azt hiszem, ezt már nem kell különösebben magyarázni.

- Ezzel most csak látszatintézkedést hoztak? Ön szerint alapjában véve a koncepcióval és a mentális megközelítéssel van az alapvető probléma?
- A politikának igen tisztes távolságot kellene tartania attól, amit vallási mezőnek, vallási szférának nevezünk. Hogyha meglenne ez a távolság, akkor tulajdonképpen nem alakulhatott volna ki egy átláthatatlan jogi helyzet, amit alapvetően az határoz meg, hogy a törvénynek Magyarországon egyszerűen nincsen értéke és becsülete. Nyilvánvalóvá vált, hogy itt a törvény csak formaság, amit a törvényhozó sem tart be. Lassan-lassan a társadalomban le fog szűrődni az a meggyőződés, hogy ezeket a törvényeket nem kell komolyan venni, úgyis meg fogják azokat változtatni belátható időn belül. És ezért mindenki ki fogja alakítani közösségileg és egyénileg is a saját maga életstratégiáját. Lassan-lassan Magyarországon ki fog alakulni egy teljesen törvényen kívüli állapot. Mindenki a saját elgondolása, életvitele, értékrendje mentén fog élni. Saját maga dönti el, hogy mi a jó, és mi a rossz.

- Ön mit gondol, a magyar egyházaknak mekkora a felelősségük abban, hogy ezt az egyházügyi törvényt elfogadták, hogy így fogadták el? A kiváltságos egyházak most ezt a privilégiumot élvezik. Erkölcsileg hogyan értékelhető, hogy elfogadják az egyházi kiváltságot, míg más egyházak csak egyesületként működhetnek, vagy úgy sem?
- Szerintem az egyházaknak óriási a felelősségük. Ezzel gyakorlatilag nyilvánvalóvá teszik, hogy nekik sincs semmiféle erkölcsi értékrendjük, és alapvetően őket is a nagyon banális, triviális dolgok, társadalmi presztízsük, érdekbeli pozíciók vezetik. Erről szól a történet: minél kevesebb az egyház, annál kisebb a konkurencia és nagyobb a mozgástér. Ez megerősíti az egyházakat abban, hogy nem kell változtatniuk, nem kell kínálniuk semmit, elég rákényszeríteni a saját elképzeléseiket a társadalomra, teljesen függetlenül attól, hogy az vevő-e rá, vagy sem. Lényegében az egyház és a társadalom között elvágják, zsigerből ellehetetlenítik a párbeszéd lehetőségét.

- Kérdés, hogy az emberek mennyire érzékelik ennek a helyzetnek a visszásságát? Azt, hogy egyes egyházak privilégiumokat élveznek, mások egyesületi keretek közé vannak szorítva, mert az állam eldöntötte, ki lehet egyház, ki lehet egyesület. Van egyáltalán, aki elgondolkodik ezen?
- Alapállásból az emberek és a magyar társadalom többsége nem gondolkodik. A társadalmat, úgy ahogy van, ez az egész nem érdekli. A magyar társadalom nagyon jelentős részéről elmondható, egyszerűen fát lehet vágni és bocskorszíjat lehet hasogatni a hátán. Ez egy jobbágy mentalitású társadalom. Hogyha valakinek a gyerekét kötelezően hittanra kell küldenie, akkor elküldi. Számára teljesen mindegy, hogy mi történik. Azt kell látni ugyanis, hogy a magyar gyerekek túlnyomó része egyfajta „labda” a szülők és az iskola között. A szülő az iskola térfelére passzolja át a nevelés kérdését, az iskola meg azt mondja, ez a szülő feladata. Gyakorlatilag a gyerekek jelentős része így ott marad a senki földjén. Ebben a környezetben az egyházak számára a hittanóra egyfajta nem remélt hittérítési lehetőségként is jelentkezhet. Más kérdés, hogy egy esetlegesen kialakuló kettős vagy többes nevelés milyen bonyodalmakat okoz majd, különösen a családokban. Egyébként az igazi probléma nem is annyira a gyermekek, hanem a hittantanárok szintjén jelentkezhet, akik szembesülnek majd azokkal a gyerekekkel, akik beülnek ugyan a hittanórára, de az őket egyáltalán nem fogja érdekelni. Ez az első és az ötödik osztályban még elmegy, de a kilencedik osztályban majd kösse fel a gatyáját az a hittantanár, akinek a tárgyi tudása is enyhén szólva hiányos.

- Mi a véleménye az egyesületi státuszba kényszerített ún. bizniszegyházakról.
- Ha tényleg lennének ilyen bizniszegyházak, tele lenne a magyar bíróság efféle ügyekkel. Egyelőre azonban csak azt látja az ember, hogy csupán a református és a katolikus egyház környékén vannak bírósági ügyek. Ebben a tekintetben a reformátusok még mindig jobban állnak, mert ők hatékonyan meg tudják akadályozni, hogy ügyeik bírósági fázisba jussanak. Ez egyértelműen azt bizonyítja, hogyha egy alapvetően semleges, szabad vallási mezőben kellene a különböző egyházaknak a saját konkurenciaharcukat megvívni, akkor ez lényegében versenyképtelenséget mutatna fel a most stabilnak tűnő egyházrendszerek részéről.

- A „biznisz” bélyeg tehát bármelyik egyházat megilletheti?
- Szerintem minden olyan egyházat, ahol pénzzel dolgoznak (adományokat gyűjtenek, pénzért kínálnak szolgáltatásokat), igen. Én nem ismerek olyan egyházat, amely kizárólag a tagok önzetlen, ingyen munkájából működne.

- A bizniszegyház fogalmát azokra alakította ki a kormány, akik nem vallási tevékenységekre, hanem gazdasági vállalkozásokra alakultak. De mi a véleménye arról, hogy az egyházakat komoly anyagi kedvezményekkel támogatja az állam? Az elmúlt hetekben még az is felmerült a kormány részéről, hogy az egyházak adósságainak nagyobb részét az állam átvállalná.
- Hát igen. Itt van a hatalmas biznisz. Hiszen a politika, mivel nincsen ideológiája, az egyházakra rója ki azt a feladatot, hogy a társadalmat ellenőrizze, befolyásolja és kordában tartsa, hatalom- és tekintélytiszteletre nevelje. Ennek fejében gyakorlatilag le vannak osztva a feladatok. Pontosan meg van határozva, mi az egyházak munkaköre a politikai rendszerben, és ennek teljesítése fejében megkapják a fizetésüket.
Ne feledjük el, hogy a balkáni–bizánci rendszernek egy nagyon érdekes, sajátságos vonása, hogy a dolgokat szóban intézik el. Ez lényegében kialakítja azt az eléggé jól működő rendszert, hogy elég csak szólni egymásnak, és mindenki tudja, mi a feladata.

- Az állam részéről gyakran hangoztatott igény az egyházakkal való partneri kapcsolat. Az Alaptörvény negyedik módosításában ez a paragrafus is szerepel: „a vallási tevékenységet végző szervezetek egyházként való elismerésének feltételeként… a közösségi célok érdekében történő együttműködésre való alkalmasságot írhat elő.”
- Igen, ez az „együttműködésre való alkalmasság” sok mindent elárul a hatalom szándékairól. Ezzel szemben az első időkben a keresztény közösségek függetlenek voltak mind anyagilag, mind ideológiailag az államtól, de nem a társadalomtól. Constantinus után a helyzet megváltozott. Nagyon hosszú ideig az egyház és a társadalom egyfajta együttmozgásban létezett. Most az történik, hogy az egyházak mind szorosabbra vonják kapcsolataikat az állammal, viszont egyre inkább elszakadnak a társadalomtól. Amit most Magyarországon meg akarnak valósítani, az egy teljesen idejétmúlt állapot. S ha összeomlik majd – márpedig össze fog –, akkor az egyház ebből iszonyú nagy veszteséggel fog kikerülni. És mindez magának a társadalomnak sem lesz jó!

A teljes cikk elolvasható a magazin 25. számában.