Zolesz blogja

Tegnap egy banki felsővezető tartott egy beszélgetéssel kibővített előadást a gazdasági világválságról, kisebb műkedvelő közönség előtt, Pomázon. Érdekes, hogy mennyire különbözött az ő „szakmai” és a mi „laikus” megközelítésünk, miközben különösebb vita nélkül egyetértünk egymással a végkövetkeztetéseinkben.

A szakma ugyanis meg van győződve arról, hogy a mostani - egyébként ciklikusan ismétlődő - válságot szükségszerűen követi annak vége és a fellendülés. A kérdés csak az, hogy mikor; egy, két vagy esetleg három évnek kell eltelnie addig. Amit egyszerűen ki kell bírni, hiszti nélkül. A kormányok az 1929-30-as, több szempontól hasonló világválsághoz képest most azonnal és igen hatékonyan beavatkoztak a folyamatokba, ami optimizmusra ad okot. A fejlődésnek még rengeteg erőforrása és piaca van a világ nagyobbik, elmaradottabb és dinamikusan fejlődő részén, így pl. Ázsiában. Akik egyébként már régóta finanszírozzák a fejlett nyugat, így különösen az USA készpénzigényét. A problémák okozója valójában nem is a virtuális vagyonvesztés, hanem a bizalmi válság, ami ma már pszichológiai okok mentén alakul és eltúlzottá vált.

A laikus kérdései kicsit máshogyan hangzanak: miért is jött ez a válság? Miért pukkant ki az ingatlanlufi Amerikában? Ha a gazdasági törvényszerűségek miatt, akkor hihetjük-e azt, hogy általánosságban jó irányba megyünk? Elbírja-e, ha a fejlődésbe bevonni kívánt elmaradottabb világ elkezd úgy fogyasztani, mint mi? A hagyományos energiák kitermelése túljutott a csúcson, a globális felmelegedés jelei eltagadhatatlanok, és a világ állandóan szaporodó népessége már ma meghaladja a Föld eltartó képességét. Ha ezek így igazak, akkor az kell-e legyen a hosszútávú célunk, hogy fenntartsuk, folytassuk a fejlődésünk jelenlegi irányát és lendületét?

A szakember és a laikus megközelítése abban tér el egymásétól, hogy milyen időtávon értelmezik a kérdést. A politikusok a kormányzati ciklusok hossza által determinált érdekeiket követik, a gazdálkodó szervezetek pl. a tőzsdén még sokkal rövidebb idő, akár hetek-hónapok alatt elért eredményeik alapján mérettetnek meg. Számukra mindennél előbbre való a saját hatalmuk illetve a növekedésük fenntartása, sőt fokozása - BÁRMI ÁRON! Létezhet-e olyan választási vagy kormányprogram, mely a túlzott fogyasztásunk csökkentését irányozná elő, a valós szükségleteik felé? Vagy egy vállalat a társadalmi felelősség mentén elhagyná-e az eladható, de igazából káros vagy „felesleges” termékek reklámozását, csökkentve ezzel versenyképességét? Esetleg egy bank felhagyna-e a lakosság számára a sok esetben káros fogyasztási hitelek nyújtásával? Aligha.

Azt hiszem, hogy szinte lehetetlenség a fejlődésünk irányának megfordítása, de még annak érdemi korrigálása is. A társadalmak döntő része, a vezetők és a vezetettek is teljesen öntudatlanul engedelmeskednek a legelemibb ösztöneiknek. A társadalmi folyamatokat a gazdaság és a politikai hatalom is nyilván rájuk optomalizálja. Nem lehet az általánosan érvényes szabályoktól eltérni, mert az azonnali kudarchoz vezetne; politikai párt esetében a demokratikus választások elvesztéséhez, cég vagy bank esetében a menedzsment tulajdonosok általi, azonnali kirúgásához. Ilyen kilátások mellett marad a természet alaptörvénye, melyet a tegnapi előadónk úgy fogalmazott meg, hogy 2-300 évente minden erdő teljesen leég.