Zolesz blogja

Nemrég egy vidéki plébános prédikációjában erősen elítélte azokat a magyar kereskedőket, akik nem a magyar termelőktől, hanem a külföldiektől vásárolnak - olcsóbban.

A fenti címmel jelent meg ma a Magyar Nemzet Magazinban Lóránt Károly tollából egy hosszú cikk, mely az európai centralizációs igyekezetet, annak sikereit és kudarcait vette számba, a kudarcokat és a lehetséges megoldást firtatva. A történet az 1648-as vesztfáliai békéig nyúlik vissza, amely mai szóhasználattal élve kimondta a nemzetállamok szuverenitását, területi integritását, a más országok belügyeibe való be nem avatkozás elvét, és ezzel egyszersmint megteremtette a legutóbbi időkig érvényes nemzetközi jog alapelveit.

Többek mellett Javier Solana - 1998-ban, még NATO főtitkár - szerint „a nemzeti szuverenitás elve nem az államok közösségét hozta létre, hanem rivalizálást teremtett közöttük; kirekesztést és nem egységesülést hozott. (…) nem tudta a békét garantálni. A háborút sem tudta megakadályozni, mint ahogyan ezt az elmúlt három évszázad történelme oly tragikusan bizonyítja.” Vagyis e gondolatmenet szerint a háború a nemzetállamok belső, megváltoztathatatlan tulajdonságából: a nemzeti önzésből és nacionalista hévből fakad, így a béke biztosításának legjobb módja a menzetállamok megszűntetése - szuverenitásuk felszámolása révén. Többek között a kül-, a védelmi, a fiskális és a monetáris politikát is esetünkben az Európai Bizottság, az únió kormánya határozná meg, mely a nemzetállamok felett álló és az európai polgárok által nem befolyásolható poltikai struktúra. Akkor, amikor a központi politika negatív társadalmi hatásaival mégiscsak nemzetállami szinten kell foglalkozni, hiszen abban a felettes struktúra nem illetékes, sőt, nem is felelősségre vonható! De a vérvád, mármint hogy a háborúk a nemzetállamok létéből következnek, csak az egyik eleme az ellenük intézett támadásnak.

A másik érv, hogy nemzetállami szinten nem lehet megfelelő választ adni a XXI. század kihívásaira, különösen a globalizáció problémáira. Vélemények: „a modern teshnológia elavulttá tette a nemzetállamot mint politikai szervezési elvet, mivel a nemzetállam ne képes többé ellátni azt a funkciót, mely elemi kötelessége minden szervezetnek, hogy megvédje állampolgárai életét és életmódját.” Vagy: „a menzetállamok és nemzetek visszaszorulása lesz tapasztalható, mielőtt a világ új, nemzetek feletti struktúrája végleg fel nem osztja, vagy el nem nyeli azokat.”

Az Európai Szén- és Acélközösség létrejöttekor, 1951-ben még csak a nemzetállami együttműködésről volt szó. A EU-s nemzetállamok szuverenitásának csökkentése a ’92-ben kezdődött a maastrichti szerződéssel, aztán jöttek az amszterdami és a nizzai szerződések, majd az alkotmány. Az únió kezdeményezői is tudták, az európai közvélemény nem fogad el egy nemzetek feletti kormányzatot, ezért apró adagokban próbálták hozzászoktatni e gondolathoz ez európaiakat. Az egymást követő szerződések gyakorlatilag a föderális állam irányába változtatták az együttműködést. Samuel Johnson mondása: „A megszokás láncszemei túl gyengék ahhoz, hogy érzékelni lehessen őket, egészen addig, amíg túl erősek lesznek ahhoz, hogy szabadulni lehessen tőlük.” A dánok a maastrichti szerződést csak másodszor fogadták el, a franciák és a hollandok az alkotmányt utasították el, amit a lisszaboni szerződéssel akatrak megkerülni, ezt azonban az írek utasítják el - az egyetlen hely, ahol népszavazást tarthattak róla.

A volt francia külügyminiszter, Hubert Védrine a következőkkel jellemezte a reform-megszállottságot: „1996 és 2005 között ezen őrület minden szakaszában sokkal ésszerűbb alternatívákat választhattunk volna, és nyugodtabb ütemben haladhattunk volna, nem növelve az elit és a lakosság közötti szakadékot. (…) Mindazok számára, akik hittek a XX. század második felének különböző ideológiáiban, és túlélték azok összeomlását, az európai integrációba való menekülés volt az egyetlen pótideológia. (…) Az európai hatalom volt a fedőneve annak a törekvésnek, hogy Európát az Egyesült Államokkal azonos szintre emeljék. (…) Némelyek a bővítést, mások az elmélyítést szorgalmazták, figyelmen kívül hagyva a panaszokat. Mivel időről időre jóváhagyást kellett kérnünk, azt mondtuk a csökönyösen ellenszegülőknek, hogy nincs választásuk, hogy az egész az ő érdekeiket szolgálja, hogy az elutasítás vagy késedelem egoizmus, befelé fordulás, idegengyűlölet, sőt lepenizmus vagy fasizmus lenne.”

Ma az únió soknemzetiségű birodalomhoz hasonlít, mondta tavaly maga José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke. A birodalom definíciószerűen olyan állam, mely számos etnikailag, kulturálisan különböző nép felett uralkodik, és uralmát, legalábbis részben, erővel tartja fenn. És az EU valóban soknemzetiségű és soknyelvű, az erőt mindenekelőtt a gazdasági nyomás jelenti, terjeszkedik és nem demokratikus eszközökkel irányít. Európa lakóinak döntő többsége azonban nem akar egy birodalom részesévé válni. Ugyanis az európai integráció folyamata mára szembemegy alapvető európai értékekkel, a nemzeti önállósággal, a demokráciával, és a második világháború után kialakított szociális modellel.

Akkor hát mi az oka, hogy a vezető európai politikusok figyelmen kívül hagyják állampolgáraik kívánságát? Kézenfekvő a multinacionális tőke „meggyanúsítása”, melynek szemében a nemzetállam természetszerűleg korlátozó tényező. A kezükben lévő médiahatalom által közvetített ideológia a „politikailag korrekt beszéd” néven híresült el, mely a liberális társadalom és a neoliberális gazdaságpolitika propagálásából áll. Ez ad érveket annak a liberális, kozmopolita elitnek, mely a gyakorlatban kivitelezi az európai politikát. Az ezzel szemben álló baloldali politika „populista”, a szembenálló jobboldali a „nacionalista” vagy „fasiszta” jelzőkre számíthat.

Pedig az európai birodalom és az európai szabadkereskedelmi társulás, mint szélsőségek között számos átmenet létezhet, melyhez az elegendő társadalmi támogatottság is megszerezhető lenne. Jelenleg azonban a főerő a birodalom kialakítása mellett van. A lisszaboni szerződést 525 szavazattal 115 ellenében fogadta el az európai parlament. Ha népszavazásra vinnék a dolgot, sok helyütt talán fordított lenne az arány.

Eddig a cikk szubejktív kivonatolása. És itt kanyarodnék vissza az indító gondolathoz, a kereskedőt „kiprédikáló” paphoz, akinek szerintem egyszerre van igaza, és mégsincs. Igaza van, mert az igéretekkel ellentétesen megvalósult európai integrációnk során a fent leírtak miatt nem a lakosság, hanem az elit érdekei jutnak érvényre. Pedig az emúlt évtizedekben felismerhető világhatalmi átrendeződések és a globális gazdasági folyamatok európai ellenszerét csak együtt találhatná meg Európa. A nemzetállamok külön-külön aligha, csekély méretük és erejük miatt is. Az EU-t azonban, úgy tűnik, nem a megfelelő vezetők és nem a megfelelő módon építik. Többek között tönkremegy a magyar termelő, és ezért tévesen a kereskedőt hibáztatja. Pedig azok a politikusok a hibásak, akik a tárgyalások során lemondattak és lemondtak az érdekeinkről, és zsákutcába vittek minket. Ami miatt egyre nehezebb lesz az európai összefogás is, és félő, hogy sokkal nagyobb problémák elé nézhetünk a következő évtizedekben.