Zolesz blogja

Felcsuti Péter legutóbbi blogbejegyzésében így látja a periféria-országok és az EU viszonyát:

„Sokak számára ugyanis az unió egyszerűen fejőstehén, amelyet fejni kell, cserébe elviselni a brüsszeli bürokraták akadékoskodását. Mások számára az unió alkalmat ad a lusta és felelőtlen országoknak, hogy a szorgalmas és fegyelmezett országok adófizetőin élősködjenek.” (Az Európai Egyesült Államok felé…)

Azt hiszem, Felcsutinak egyfelől talán igaza lehet. Az emberek (=egyszerű választók) az EU-hoz való csatlakozást egyfajta „mennyei áldásként” értékelték, és ezért a csatlakozási folyamatok során az európai integrációba csomagolva bármit el lehetett adni nekik. Szavazás előtt nem jártak utána a valóságnak.

Az európai folyamat ma már nem választható szét az adósságválságtól. (Kérdés, hogy valaha szétválasztható volt-e?) Ha efelől bárkinek kételyei lettek volna, elég csak rácsodálkozni, mennyire összehangoltan lép fel az IMF, az EU és az EKB pénzügyi és politikai kérdésekben. Erről a két jelenségről Felcsuti a következőket írja:

Ezekben az időkben sokan hivatkoznak Alexander Hamiltonra, az Egyesült Államok első pénzügyminiszterére, az egyik alapító atyára. Hamilton azt javasolta, hogy a szövetségi állam vállalja át a függetlenségi háború során eladósodott államok adósságát (innen az analógia az eurózónával), ám cserébe erős szövetségi államot, központi bankot, fegyelmezett költségvetési politikát, szövetségi adókat és vámot követelt. Hamilton javaslatát végül elfogadták, és ezzel az Egyesült Államok elindult az egységes állammá válás útján. Az analógiakeresők azonban kevesebbet beszélnek Hamilton nézeteiről a közjót és a közerkölcsöket illetően. Ő úgy vélte, hogy az államok adósságának átvállalása a szövetségi állam által nem egyszerűen pénzügyi racionalitás (alacsonyabbak lesznek a kamatok), de erkölcsi aktus is – a kötelezettségek teljesítése olyan erény, ami erősíti a közerkölcsöket, és ezzel a szolidaritás érzését az állam és polgárai között.

Az adósságválság láthatóan kiváló ürügy az EU számára a „több integráció” erőltetésében. Azonban láthatjuk, hogy egyáltalán nem az erkölcsi alapokon nyugvó, hamiltoni úton jár, ha az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) részleteivel is megismerkedünk. Melynek lényege: finanszírozzák egymást az eurozóna tagállamok alacsony kamaton, majd ehelyett vegyenek fel magasabb kamatra újabb hiteleket - akár az IMF-től vagy a piacokról - ha tudnak.

A fentiek szerint az EU csodaszere, az ESM a válságot nem megoldja, hanem kiterjeszti azzal, hogy az országokat egyre mélyebben belerángatja az eladósodásba: csak egy kicsit későbbre tolva a gyengélkedők csődjét, gyorsabb csődbe taszítva azonban olyanokat is, akiknél ez nem vagy csak később lépett volna fel. Kutyaharapást szőrével.

Úgyhogy Felcsuti végkövetkeztetésével, a „még több Európával” nem értek egyet. Az a válságkezelés, amit az EU jelenleg folytat, az nem az adósságválság megszűntetéséért, hanem a pusztán hatalomkoncentráció érdekében  történik. Talán a válság éppen ennek eszköze is. Legmagasabb szintre emelve ezzel azt a bankár-fogást, amikor az adósságot újracsomagolják és újraértékesítik. Ha jól tudom, ennek az eredményét hívják régóta buboréknak vagy lufinak, amelyek, mint 2008 óta tudjuk, durranásveszélyes jószágok.

Korábban: Felcsuti Péter - a rózsaszín főbankár

Érdekes: