Olvasom a német egyszemélyi szövetkezeti bankokról szóló cikkben: „A szövetkezeti bankok létezése szorosan összefügg a „Mittelstanddal”, a sokszor egyetlen család által vezetett német középvállalkozásokkal, amiknek az ország az export terén elért sikereit leginkább köszönheti.” Ilyen is van?
Nem tudom, kiben mennyire él a családi vállalkozás utáni vágy. Huszonéves koromban felmerült a lehetősége annak, hogy beszálljak apám vállalkozásába. Bár elfogadhatóan ment az üzlet, és távlatilag komoly anyagi előnyt láttam bele, mégis nemet mondtam neki. Ennek oka egyébként az volt, hogy akkoriban inkább a tőle való függetlenedés, a szabadság és a kaland vonzott, mint a vele való szoros együttműködés.
Ma talán valahol ott tarthatok, mint ő, amikor kezdte a vállalkozását. Öt-tíz év múlva akár felmerülhetne egy hasonló lehetőség, mármint hogy a fiaim közül valamelyik, amelyiknek majd megtetszik talán az építőipar, csatlakozzon. Nem csoda, hogy ennyire feltételes módban írtam ezt, mert ma alig látom esélyét ennek. Nagyon sokat kellene változnom nekem és nekik is ehhez…
„Egymásra mutogatnak a bankok és az értékbecslők, amikor az a kérdés merül fel, hogy miért haladja meg a hiteltartozások jelentős része a jelzálogként felajánlott ingatlan értékét.” - irja a Magyar Nemzet.
A banki felelősség elhárítása több szempontból is sántít. Még akkor is, ha biztosan voltak a hitelfelvevők érdekében elkövetett értékbecslői csalások. Ugyanis:
1, A hiteligénylők által fizetett értékbecslések elkészítésével olyan értékbecslőket kellett (volna) megbízni, akik előzetes vizsgálat után egyenként jóvá lettek (volna) hagyva. A kirívó hibákat elkövetőket a körből eleve ki kellett (volna) zárni.
2, A benyújtott értékbecsléseket egyenként felül kellett (volna) vizsgálni formai és tartalmi szempontból is, érdemben vizsgálva a körülményeket, az értékbecslés logikai levezetését és a becsült piaci értéket is.
3, Valamint már kizárólag banki hatáskörben kellett (volna) döntést hozni arról a kötelező biztonsági tényezőről, amely az elfogadott piaci érték és az ennek fedezetével elérhető hitelösszeg közötti csökkentő tényezőt határozta (volna) meg.
(A hiteligénylő személyének hosszú távú hitelképessége banki vizsgálatával most nem is foglakozom.)
Az értékbecslésekben megjelölt piaci érték elfogadott bizonytalansági foka valahol a 10% körül mozgott. Ehhez képest a bankoknak többtíz százalékos diszkonttal kellett volna ezt csökkenteni, tehát a fedezeti érték az ingatlan értékének 60-70%-a kellett (volna) legyen. Az ingatlanok általános értékvesztése ezt a mértéket (egyelőre) nem lépte át. Ahol mégis (akár a specáilis lokáció, az funkció vagy a műszaki állapot miatt), na ott egyáltalán nem is szabadott volna hitelt nyújtani.
Banki leányvállalat korábbi alkalmazottjaként - egyebek mellett és részben - értékbecslés-felülvizsgálattal is foglalkoztam, így nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy a válság kezdete előtt milyen volt általában a banki hozzáállás a fenti kérdésekhez. A vezetők (is) érdekeltek voltak a gyors és minél nagyobb mértékű hitelkihelyezésben, ugyanis ezek össz-volumene után kapták a bónuszukat - évente. És itt a hangsúly az „évente” szón van! Ugyanis az egy-két évtized futamidőre kihelyezett hitelállomány után járó bónuszt a következő év elején számfejtették az alsószintű dolgozóktól a vezérigazgatóig mindenkinek. Aki pedig egy éven belül van motiválva, az nem fogja egy-két évtized távlatában vizsgálni az általa intézett hitelkihelyezés kockázatait.
Megkockáztatom, hogy Magyarországon a korábban megszokott banki eredmények elmaradását talán jórészt nem is annyira a bankadó, mint esetleg a korábbi helytelen üzleti magatartás veszteségei okozzák. Egyes kereskedelmi bankoknál néhány éve hatalmas arányú fluktoáció indult meg az alkalmazottak körében. A távozókat persze a még maradók szép számban be is perelik - ideig-óráig mentendő a saját munkaviszonyukat és felelősségüket.
Száz szónak is egy a vége, véleményem szerint a hitelek jelentős részének ingatlan-fedezeti hiátusa mögött nagyobbrészt banki felelősséget kell keresni, amelyet csak felszínre hozott, de nem okozott a válság. Maguknak csinálták, kapzsi mohósággal.
Felcsuti Péter legutóbbi blogbejegyzésében így látja a periféria-országok és az EU viszonyát:
„Sokak számára ugyanis az unió egyszerűen fejőstehén, amelyet fejni kell, cserébe elviselni a brüsszeli bürokraták akadékoskodását. Mások számára az unió alkalmat ad a lusta és felelőtlen országoknak, hogy a szorgalmas és fegyelmezett országok adófizetőin élősködjenek.” (Az Európai Egyesült Államok felé…)
Azt hiszem, Felcsutinak egyfelől talán igaza lehet. Az emberek (=egyszerű választók) az EU-hoz való csatlakozást egyfajta „mennyei áldásként” értékelték, és ezért a csatlakozási folyamatok során az európai integrációba csomagolva bármit el lehetett adni nekik. Szavazás előtt nem jártak utána a valóságnak.
Az európai folyamat ma már nem választható szét az adósságválságtól. (Kérdés, hogy valaha szétválasztható volt-e?) Ha efelől bárkinek kételyei lettek volna, elég csak rácsodálkozni, mennyire összehangoltan lép fel az IMF, az EU és az EKB pénzügyi és politikai kérdésekben. Erről a két jelenségről Felcsuti a következőket írja:
Ezekben az időkben sokan hivatkoznak Alexander Hamiltonra, az Egyesült Államok első pénzügyminiszterére, az egyik alapító atyára. Hamilton azt javasolta, hogy a szövetségi állam vállalja át a függetlenségi háború során eladósodott államok adósságát (innen az analógia az eurózónával), ám cserébe erős szövetségi államot, központi bankot, fegyelmezett költségvetési politikát, szövetségi adókat és vámot követelt. Hamilton javaslatát végül elfogadták, és ezzel az Egyesült Államok elindult az egységes állammá válás útján. Az analógiakeresők azonban kevesebbet beszélnek Hamilton nézeteiről a közjót és a közerkölcsöket illetően. Ő úgy vélte, hogy az államok adósságának átvállalása a szövetségi állam által nem egyszerűen pénzügyi racionalitás (alacsonyabbak lesznek a kamatok), de erkölcsi aktus is – a kötelezettségek teljesítése olyan erény, ami erősíti a közerkölcsöket, és ezzel a szolidaritás érzését az állam és polgárai között.
Az adósságválság láthatóan kiváló ürügy az EU számára a „több integráció” erőltetésében. Azonban láthatjuk, hogy egyáltalán nem az erkölcsi alapokon nyugvó, hamiltoni úton jár, ha az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) részleteivel is megismerkedünk. Melynek lényege: finanszírozzák egymást az eurozóna tagállamok alacsony kamaton, majd ehelyett vegyenek fel magasabb kamatra újabb hiteleket - akár az IMF-től vagy a piacokról - ha tudnak.
A fentiek szerint az EU csodaszere, az ESM a válságot nem megoldja, hanem kiterjeszti azzal, hogy az országokat egyre mélyebben belerángatja az eladósodásba: csak egy kicsit későbbre tolva a gyengélkedők csődjét, gyorsabb csődbe taszítva azonban olyanokat is, akiknél ez nem vagy csak később lépett volna fel. Kutyaharapást szőrével.
Úgyhogy Felcsuti végkövetkeztetésével, a „még több Európával” nem értek egyet. Az a válságkezelés, amit az EU jelenleg folytat, az nem az adósságválság megszűntetéséért, hanem a pusztán hatalomkoncentráció érdekében történik. Talán a válság éppen ennek eszköze is. Legmagasabb szintre emelve ezzel azt a bankár-fogást, amikor az adósságot újracsomagolják és újraértékesítik. Ha jól tudom, ennek az eredményét hívják régóta buboréknak vagy lufinak, amelyek, mint 2008 óta tudjuk, durranásveszélyes jószágok.
Szentendre a kedvenc városom, szívesen laknék ott, gyönyörű hely. Éppen ezért sajnálom, ha a dolgai nem jól alakulnak. A múltkori hírekhez képest további részletek láttak napvilágot a HetiVálasz-ban a Raiffeisen hitelezési gyakorlatáról és a város vezetésében szerzett banki befolyásról:
Háromszor is rákérdeztünk Dietz Ferenc polgármesternél, s ő mindháromszor megerősíteti: a meg nem kapott összeget is törleszteniük kell. Ugyanis a város óvadéki számlájára évekkel ezelőtt átutalt, svájci frankban könyvelt 2,5Mrd Forint (árfolyamveszteség miatt mára kb. 4Mrd Ft) kamatai mellett a tőkét is „vissza” kell fizetni.
Tavaly közel egymilliárdos lyuk tátongott az önkormányzat költségvetésén, ezért megbíztak egy céget, hogy segítsen megtalálni a kiutat. Az átvilágítók pedig azt mondták, újabb hitelre van szükség, de ezután máshogy kérjék a pénzt. Álljanak azzal elő, hogy egy válságmenedzsert választanak alpolgármesternek, aki rendbe teszi a gazdálkodásukat. Így is lett, a fejvadász által megtalált embert pedig a bank jóváhagyta.
Az uszoda történetének elején aláírták a készfizető kezességet, csakhogy a hárommilliárdos hitel a nyakukon maradt, a létesítmény pedig nemhogy a törlesztőrészleteket nem termeli ki, de még évi 120 millió forint veszteséget is hoz a 10 milliárdból gazdálkodó városnak. Nyögik az új szakrendelő felépülését is, 700 millió forint úniós támogatáshoz eredetileg 10%-os önrészt kellett volna hozzátenniük, de immár egymilliárdnál tartanak. Önkormányzati szolgáltató cégük „lezser” gazdálkodásán pedig százmilliókat veszítettek.
„Az alpolgármester külsős, a szó minden értelmében. Nem képviselő, nincs helyi kötődése, neki hiába sír egy anyuka az óvodai helyért vagy a vállalkozó a bérleti díj miatt” - magyarázza a polgármester. „A válságkezelés nem demokrácia, csak diktatúrában működik, ezért átmenetileg fel kell függeszteni a demokráciát.” - fogalmazott így évekkel korábban az új alpolgármster.
„Modellértékű az elképzelésünk” - a polgármester másoknak is azt ajánlja, kövesség a példájukat, és külső segítséggel tegyék rendbe a gazdálkodásukat. „Külön fegyverténynek” nevezi, hogy az alpolgármester a Raiffeisennek is jelent az önkormányzat helyzetéről. Dietz Ferenc szerint így biztosak lehetnek abban, hogy jó úton járnak. „Miért fájna ez nekem, hiszen a képviselő-testület választotta ki az alpolgármestert, mi is bíztuk meg, a bank csak elfogadta a személyét, és még a fele fizetését is állja. Mi bajunk lehet ebből?” - kérdezi.
Így bánik el az előrelátó, ravasz bank a rövidlátó és ostoba ügyfelével, amikor az nem tud ellenállni a könnyen megkapható készpénz (hitel) csábításnak. Gondoljuk csak el, mekkora volt a bank igazi kockázata, amikor az 1:20 arányú tőkeáttét mellett kiadta a hitelt! A város óvadéki számlájára évekkel ezelőtt átutalt 2,5Mrd forint 5%-ával kellett rendelkezzen a bank, hogy jóváírja rajta a 100%-ot. Tehát a bank a 125 millió Ft igazi pénze mellé 2.375.000.000,-Ft-ot tett hozzá számítógéppel generált virtuális pénzből, amit a város nem tudott lehívni, de törlesztenie ez után is kell. Ha nem tud, akkor jön a banki csődbiztos, még ha alpolgármesternek hívják is.
Emelkedjünk el egy kicsit a várostól, annál is inkább, mivel talán még igaza is lesz a polgármesternek, és a bank „segítségével” továbbra is a vízszint felett tudja tartani a (saját) fejét. De mi lesz, ha ez a „modell”, ahogyan ő nevezi, valóban elterjed az önkormányzatok között? Pontosan ugyanaz, ami nagyban történik az államokkal és a nemzetközi hitelintézményekkel (IMF, ESM stb.) A tovább romló gazdasági helyzetben egyre nehezebb lesz majd menedzselni az adósságszolgálatot, és a törvények által biztosított, minden más jognál erősebb jogukkal a hitelintézetek rá fogják tenni a vagyontárgyakra, ingatlanokra, termőföldre és természeti kincsre, ívóvízre a kezüket.
Lássuk meg, hogy Szentendre gyakorlata az önrendelkezés, a szabadság feladásának gyakorlata. Érdekes, hogy amit eddig csak a kormányok csináltak, azt ma már az önkormányzatok is megengedik maguknak. És talán már nem kell sokáig várni arra, hogy a magánszemélyek is szakértő banki csődbiztosok gyámsága mellett kapjanak csak hitel-átütemezést, persze megfelelő új fedezetek bevonása mellett… Ebből az ördögi spirálból meilőbb ki kell lépni, nem egyre beljebb menni! Nyomorúság - ébresztő!
Felcsuti Péter személye számomra minden más pénzügyi gurunál érdekesebb, ugyanis a Raiffeisen Ingatlan Rt.-nél töltött éveim alatt szerencsém volt vele többször, személyesen is találkozni. Érdekes, hogy egy ilyen, sokak és általam is kivételesen nagyformátumúnak tartott pénzügyi szakember sem érzékelte még 2007-ben sem a közelgő válságot, és miután az Amerikában megjelent, 2008. végéig nem hitte el, hogy át fog terjedni Nyugat-Európára, pláne Kelet-Európára is.
A markánsan baloldali gyökerű szakember a bankok etikai felelősségét kizárólag a fogyasztók, a saját dolgozóik és bankközi viszonyrendszerben értelmezi. Kérdésre válaszul a mindenkori kormányzat felé visszautasította, az adott ország (nemzet) irányában pedig, a beszélgetés során, fel sem merült ez a kérdés. Annak ellenére, hogy a nagy port felvert, egyoldalú szerződésmódsítással kapcsolatban a külföldi anyabankok még csodálkoztak is, hogy „jé, és ezt meg lehet csinálni Magyarországon?” Azért itt mosakodott egy kicsit, hogy a folyamatoknak elébe menő, szigorúbb banki etikai kódex mellett érvelve 2009-ben egyedül maradt a Bankszövetségben: „a kollágáim meg az mondták, nem megyünk elébe, csak annyi engedményt teszünk, amennyi minimálisan szükséges.”
A jövőre vonatkozóan a következőket állítja: a pénzügyi szektor súlya csökkenni fog, egy megtakarítás-orientált világ jön el. Egy téli időszak következik a világgazdaságban. Azt sem zárja ki, hogy a mostani után közvetlenül egy új válság következhet, sőt „még kínosabb dolgok is jöhetnek„.
Új projektje a Kiútprogram, egy kisérlet, melynek célja felzárkóztatni mélyszegénységben élő (kisebbségi) rétegeket. Az ilyen, haszonszerzés célja nélküli tevékenységet társadalmi felelősségvállalásként éli meg, mint például egy játszótér építésének banki szponzorálását, mert „jó érzés tenni valamit a környezet jólétéért”.
Egyre nagyobb bajban vannak a devizahitelesek a svájci frank sosem látott erősödése miatt. Hogyan is történt annak idején a hitelfelvétel? Körülbelül így: „A frankhitelt ajánlanám önnek, ez most a legnépszerűbb. A törlesztőrészlet emelkedhet ugyan, de ahhoz, hogy jelentősen megugorjon, százkilencvenes svájci frank kellene, ami csak akkor következne be, ha az ország fizetésképtelenné válna.”
Jaksity György: „De aki devizahitelt igényelt, az devizaspekulációba kezdett: felvett egy forinthitelt, és mellette beshortolta a svájci frankot. Ez a lehető legfelelőtlenebb devizaspekuláció!” Éppen ezért nem pártolja a bajba jutott devizahitelesek megmentését. Szerinte 250-300 forint is lehet a frank árfolyama.
Csányi Sándor: „A bankok számára sértő, amikor a devizahiteleseket védik, mert nem a bankok okozták a bajt, talán annyival, hogy egyáltalán van Magyarországon devizahitel” – mondta az OTP első embere. (…) A fő probléma a forint gyenge árfolyama. Ez pedig az elmúlt nyolc év, elsősorban a Gyurcsány-kormány költségvetési politikája által generált jelentős költségvetési deficitre vezethető vissza, ami aláásta a forint megbízhatóságát, és emiatt gyengült a magyar fizetőeszköz. „A bajt tehát nem mi, bankok okoztuk, hanem az elmúlt nyolc év gazdaságpolitikája.” (…) Már akkor sem örült a bankadónak, amikor bejelentette azt a kormány, mert igazságtalannak tartja csak egy szektort ezzel terhelni, miközben vannak más, jobb jövedelmezőségű szektorok is.
Annak idején még nem voltak bankok, az emberek abból gazdálkodtak, amit előtte megtermeltek. A hitelezés is csak a valós értékekből történt, ha egyáltalán. Aztán minden megváltozott: lettek bankok, átlényegültek a fizetőeszközök, és a kreatív hitelezési gyakorlatokat legalizálták. Ezzel megkezdődött az a világszintű piramisjáték, ami ide vezetett. Bár biztosan nem használt nekünk, de ezért szerintem nem a Gyurcsány-kormány költségvetési politikája a felelős. De még csak nem is önmagában a Chf, mint menekülő-valuta pillanatnyi árfolyama. A nagy sztorit elmondja A Pénz mit Adósság című kisfilm, ajánlom minden érdeklődőnek!
Vannak, akik felvették a hiteleket, és vannak, akik nem. Hogy meg kell-e, meg lehet-e menteni a devizahiteleseket, ki-ki mondja meg maga!
Afterpost: hahaha, és amikor majd felébrednek, bilibe lóg a kezük… De hallottam egy jobb javaslatot is: az állam vállalja át a devizahiteleket, és jelentse be a bankoknak, hogy nem fizet - ennyi!
Afterpost 2: a devizahitelesek számára közeledik a kijózanodás…
Afterpost 3: a CHF EURO-val szembeni erősödésével a frankhitelesek számára durva idők jöhetnek…
Tegnap egy banki felsővezető tartott egy beszélgetéssel kibővített előadást a gazdasági világválságról, kisebb műkedvelő közönség előtt, Pomázon. Érdekes, hogy mennyire különbözött az ő „szakmai” és a mi „laikus” megközelítésünk, miközben különösebb vita nélkül egyetértünk egymással a végkövetkeztetéseinkben.
A szakma ugyanis meg van győződve arról, hogy a mostani - egyébként ciklikusan ismétlődő - válságot szükségszerűen követi annak vége és a fellendülés. A kérdés csak az, hogy mikor; egy, két vagy esetleg három évnek kell eltelnie addig. Amit egyszerűen ki kell bírni, hiszti nélkül. A kormányok az 1929-30-as, több szempontól hasonló világválsághoz képest most azonnal és igen hatékonyan beavatkoztak a folyamatokba, ami optimizmusra ad okot. A fejlődésnek még rengeteg erőforrása és piaca van a világ nagyobbik, elmaradottabb és dinamikusan fejlődő részén, így pl. Ázsiában. Akik egyébként már régóta finanszírozzák a fejlett nyugat, így különösen az USA készpénzigényét. A problémák okozója valójában nem is a virtuális vagyonvesztés, hanem a bizalmi válság, ami ma már pszichológiai okok mentén alakul és eltúlzottá vált.
A laikus kérdései kicsit máshogyan hangzanak: miért is jött ez a válság? Miért pukkant ki az ingatlanlufi Amerikában? Ha a gazdasági törvényszerűségek miatt, akkor hihetjük-e azt, hogy általánosságban jó irányba megyünk? Elbírja-e, ha a fejlődésbe bevonni kívánt elmaradottabb világ elkezd úgy fogyasztani, mint mi? A hagyományos energiák kitermelése túljutott a csúcson, a globális felmelegedés jelei eltagadhatatlanok, és a világ állandóan szaporodó népessége már ma meghaladja a Föld eltartó képességét. Ha ezek így igazak, akkor az kell-e legyen a hosszútávú célunk, hogy fenntartsuk, folytassuk a fejlődésünk jelenlegi irányát és lendületét?
A szakember és a laikus megközelítése abban tér el egymásétól, hogy milyen időtávon értelmezik a kérdést. A politikusok a kormányzati ciklusok hossza által determinált érdekeiket követik, a gazdálkodó szervezetek pl. a tőzsdén még sokkal rövidebb idő, akár hetek-hónapok alatt elért eredményeik alapján mérettetnek meg. Számukra mindennél előbbre való a saját hatalmuk illetve a növekedésük fenntartása, sőt fokozása - BÁRMI ÁRON! Létezhet-e olyan választási vagy kormányprogram, mely a túlzott fogyasztásunk csökkentését irányozná elő, a valós szükségleteik felé? Vagy egy vállalat a társadalmi felelősség mentén elhagyná-e az eladható, de igazából káros vagy „felesleges” termékek reklámozását, csökkentve ezzel versenyképességét? Esetleg egy bank felhagyna-e a lakosság számára a sok esetben káros fogyasztási hitelek nyújtásával? Aligha.
Azt hiszem, hogy szinte lehetetlenség a fejlődésünk irányának megfordítása, de még annak érdemi korrigálása is. A társadalmak döntő része, a vezetők és a vezetettek is teljesen öntudatlanul engedelmeskednek a legelemibb ösztöneiknek. A társadalmi folyamatokat a gazdaság és a politikai hatalom is nyilván rájuk optomalizálja. Nem lehet az általánosan érvényes szabályoktól eltérni, mert az azonnali kudarchoz vezetne; politikai párt esetében a demokratikus választások elvesztéséhez, cég vagy bank esetében a menedzsment tulajdonosok általi, azonnali kirúgásához. Ilyen kilátások mellett marad a természet alaptörvénye, melyet a tegnapi előadónk úgy fogalmazott meg, hogy 2-300 évente minden erdő teljesen leég.
Legutóbbi hozzászólások
RSSLhorvath
Lhorvath
Lenbali
Atyaég!
Atyaég!, Gábor
lenbali