Ukrajna az orosz és az európai befolyási övezet határán legatyásodva keresi a maga megoldásait. A múltja kelet felé, a vágyai nyugat felé húzzák. Ha békén hagyják, vagy megengedik neki, akkor talán a vágyait követheti az EU felé, de milyen áron és milyen várható eredménnyel? Az Európai únióhoz az idő múlásával egyre sanyarúbb feltételekkel lehet csatlakozni. Az új piacokért a nyugat egyre kevesebbet fizet, miközben egyre többet követel.
Úgy látszik, az EU-társulási megállapodásért „cserébe” Ukrajna befogadná a Nyugat-Európa számára egyre terhesebbé váló romákat. A biznisz röviden: pármilliárd euró az infrastrukturális felzárkóztatásra és a piacért az elitnek (a pézszivattyú üzembehelyezéséért), párszázezer antiszociális romával megspékelve. Mindez a demokrácia és az emberi jogok nagyobb dicsőségére! Így lesz Ukrajnában is jólét. Hiába, nyugaton már minden tökéletesen működik, az EU gazdasága dübörög, nem beszélve az USÁ-ról. Az a néhány beilleszkedni képtelen roma a szeméttel együtt mehet a perifériára. Valamit valamiért!
Az Európai Únióban az áru, a szolgáltatás, a személyek és a tőke szabad áramlása alapkövetelmény. A modern piacgazdaság erre épül, ez hivatott megoldani a még fennálló egy-két „apró problémát” a sikeres nyugati társadalmakban. Pedig a problémakezelés maga a probléma! A nemzetek, beleértve a gazdagokat is, képtelenek alkalmazkodóni az exponenciálisan növekvő globalizáció hatásaihoz. Hihetetlen módon átalakul a gazdaságok szekezete, amit a munkamegosztás érdekében központilag átszerveznek, a multinacionális vállalatok érdekeinek megfelelően. Emiatt mindenhol megnő a munkanélküliség, beindul a gazdasági migráció, összekeverednek a kultúrák, szétesnek a családok és a helyi közösségek.
Aki nem tud beilleszkedni az új módiba, az mehet a szemétdombra. Most még csak háromszázezer roma a nyugati nagyvárosokból, később majd a lemaradó régiók, nemzetek? Pedig ezek az emberek a saját közösségeikben még boldogan megvoltak. Mára viszont gazdasági/politikai menekültekké váltak, gyökértelen individumokká, problémákká, akikkel soha senki nem fog tudni mit kezdeni, így a szegény ukránok sem.
„A 2013.11.21-i döntés értelmében Ukrajna nem lép be az Európai Unióba. A héten kellett volna aláírni a csatlakozási szerződést. Márpedig semmit sem fognak aláírni. Az EU döbbenten fogadta az ukrán döntést. A kormány kijelentette, hogy sokkal fontosabbak számára a FÁK országokkal és a vámunió országaival fennálló kapcsolatai, mint az, amit jelenleg az EU ígérni tud.”Folytatás innen.
Elgondolkodtató. Ukrajna nem a mi Európai Úniónkat válaszotta, hanem az oroszokat. Az, hogy mi annak idején kiszabadulhattunk az orosz fennhatóság alól, valószínűleg egy rövid és különleges világpolitikai helyzetnek volt köszönhető. Egy ilyen lépés ma valószínűleg nekünk sem lenne lehetséges.
- o -
Itt persze érdemes szólni Kelet-Európa tapasztalatáról. Az uniós integrációt követően a reálgazdaság összeomlásának negatív kihatását kezdetben sikerült enyhíteni a nyugat-európai bankok nyújtotta olcsó és elérhető fogyasztói hitelekkel. Mindez egyfajta eufóriát váltott ki. Most azonban bekövetkezett a kijózanodás. A régi üzemek lepusztultak, romlik az infrastruktura, lezárult a „gazdasági csoda”. (Oroszország hangja)
A Pénzügyi Szemle Online Blog megmondta, miért működik jobban az USA az eurozóna államainak közösségénél. Mert mostanra már kisebb lett a különbség közöttük. Hogy miért?
A kutatók hangsúlyozzák, hogy a sikeres monetáris uniónak négy fontos alaptételnek kell megfelelnie: integrált belső piac a termékek és szolgáltatások szabad áramlásával, hasonló reakció gazdasági sokkok esetén, munkaerő magas fokú mobilitása és végül a közös költségvetés.
1) Az integrált belső piac kitágítása kontinentális méretűre tönkreteszi a sokszínű helyi termelést, ugyanis a globális multinacionális cégek termékei az árversenyben kiszorítják a helyieket, majd monopolhelyzetbe kerülnek. 2) Globális piac nélkül a hasonló reakciókra sem lenne szükség, hiszen a gazdasági problémák is helyben maradnának, nem terjednének szét a világon. 3) A mukaerő magas fokú mobilitása egy gyökerét veszetett, multikultúrális maszává változtatja a családokat és a nemzeteket, ahol minden más érték alá van rendelve a rendszer okozta legnagyobb problémának, a finanszírzás előteremtésének. 4) A közös költségvetés a gazdasági erőközpontok számára a „legközösebb”, és a gyengébben érdekérvényesítők számára egyre kevésbé „közös”.
Ha István király annak idején nem vette volna fel a kereszténységet, ha kemény törvényekkel be nem vezette volna az országban a nyugati módit, ha be nem hódolt volna Rómának, ha nem hozta volna létre a keresztény magyar államot, akkor a magyarság mint nemzet hamar eltűnt volna. De mire ment ki valójában annak idején a dolog? Az igaz hit terjesztése, vagy valami más volt a háttérben a folyamatok mozgatórugója? Bizonyos egyértelmű jelek arra engednek következtetni, hogy valami más… Ugyanis a bibliai értelemben vett kereszténységnek nincsen az állam működésére, illetve pláne az állam és az egyház együttműködésére vonatkozó tanítása. A keresztény állam ideája egy emberi továbbfejlesztés, ha úgy tetszik, bibliai szempontól egy fikció. Még akkor is, ha majd’ két évezredes hagyományai vannak is a nyugati világban, még akkor is, ha István királyt - Rómában - később szenté avatták, és még akkor is, ha ma is sokan úgy tartják, hogy a „keresztény állam” modelljének a tökéletesítése lenne a megoldás a világ problémáira.
Már egy évezrede is a nemzetközi együttműködés kereteinek a kikényszerítése volt a nemzet(köz)i politika fő célja. A nagy egyházszakadással a világban egy kétpólusú modell szilárdult meg, amely azóta is jellemzi a világpolitika színterét. A kelet-nyugat ellentéte, vagy inkább egyensúlya, ha át is rendeződött az évszázadok során az államcsoportok között, de összességében mind a mai napig fennáll. Ma már kimondottan az a cél, hogy ez a kétpólusú világrend egyetlen hatalmi egységbe fejlődjön tovább, egyetlen világkormány vezetése alatt. Azt hiszem, Szent István királyunk annak idején felismerte, hogy a keleti és a nyugati közül valamelyik hatalmi központhoz mindenképpen csatlakozni kell, majd engedelmeskedett az idők szavának. Ezzel egy évezrede a magyarok számára is elkezdődött az integráció a globalizálódó világba. Az pedig, egyre inkább látjuk, hová vezet.
Hozzáírás: Érdekes, hogy most mennyire ki vannak akadva Alföldi Róbert egyébként valóban „nem túl szimpatikus” István a király interpretációján. Pedig akár felfoghatnák egy figyelmeztetésnek is azok, akiket a legjobban irritál: ilyennek látja a „másik oldal” az Egyház(ak)at és a megvalósult vallásgyakorlatot… Ehelyett, - bár érzékelt valamit a művészi szándékból, sőt, a párbeszéd lehetőségéből is, - mégis inkább megsértődött és kioktatott a Jezsuita blog írója is.
„Aki nem ismeri a történelmet, az arra a sorsra juthat, hogy újból átélje azt”
Az európai integráció szükségességét történelmi okokkal szokták magyarázni (legtöbbször a béke biztosítékaként tűntetve fel az Úniót). Én most egy jól dokumentált magyar történelmi példán keresztül szeretném cáfolni ezt a hiedelmet.
Az alábbi írásnak különleges aktualitást ad a nemrég levonult, minden korábbinál magasabb dunai árhullám, a földtörvény közelgő zárószavazása, és az EU illetve az USA közötti szabadkereskedelmi tárgyalások megindulása.
Nem is gondoltam volna, hogy az alföldi organikus tájgazdálkodás már a törökvész idején megsérült. A tönkremenetel már akkor elkezdődött, és a később meghozott, sorozatosan rossz politikai döntések vezettek el a mai állapotokhoz. Kiindulásul csak jegyezzük meg, hogy nyaranta pontosan annyi víz hiányzik az Alföldről, mint amennyi az áradások során lemegy a gátak között. De az Alföld mezőgazdaságának vizsgálata a végére önmagánál sokkal-sokkal messzebb fog vezetni, mint gondolnánk, ezt megígérem!
Az áradások természetes és mesterséges fokokon keresztül jutottak ki az ártérre évszázadok, vagy inkább évezredeken át. A víztöbbletet az erdők: a talaj és a növényzet raktározták el magukba, ez segített átvészelni a szárazságot. Nem elsősorban a szántóföldi növénytermesztés, hanem a dús füvű legelőkre alapozott állattartás, a dzsungelgyümölcsösök termése és a halászat biztosították a faluközösségek megélhetését. Ez az idilli helyzet az utolsó néhány évszázad alatt formálódott át a mai, fenntarthatatlan állapotáig.
1, A XVIII. századra alakult ki a Vadvízország. A török háborúk hadicselekményei miatt sok helyen elmaradt a fokok karbantartása, vagy maga a lakosság árasztotta el azt hasonló célokból. A háborús várépítésekhez a fát erdőirtásokból fedezik. Ezek a beavatkozások azonban még gyoran maguktól helyreálltak volna. Azonban…
2, A török kiűzése után, a habsburg uralom idején az osztrák hadsereg élelmezésére a déli területeket jelölték ki. A szállítás északi irányba a folyókon, hajóvontatással történt. A folyamatos útvonal kialakítására a fokokat eltömték. A magyar földesurak az osztrák üzlet érdekében minél több faluközösségi területet alakítottak át szántóvá, beszűkítve vagy megszűntetve a korábbi ártéri gazdálkodás lehetőségeit. Az erdők helyét szántók vették át, melyeknek sokkal kisebb, szinte zéró a vízmegtartó képessége, a víz viszont rendszeresen megérkezett…
3, A Tisza átfogó szabályozása 1846-ban Szechenyi István javaslatára kezdődött meg, és az 1930-as évekre fejeződött be. A folyó vonalának kiegyenesítése miatt a hossza 2/3-ára csökkent, a víz esése 3,7-ről 6cm/km-re nőtt, ennek eredményeként a víz lejutása ma 2-2,5 X rövidebb ideig tart, mint a szabályozás előtt. Az árvízvédelmi töltésekkel megakadályozzuk a folyó rendszeres öntöző hatását, illetve a víz folyóba való visszaáramlást, ami viszont tartósuló belvizes állapotokat okoz. Ennek eredményeképpen az Alföldön mára uralkodóvá vált a nagytáblás, iparosított, szántóföldi művelés.
4, A folyók a hordalékukat kénytelenek a gátak között lerakni. A hegyvidéki erdőirtások, illetve az egyre szélsőségesebbé váló időjárás miatt a folyók áradáskori vízszintje évről évre egyre magasabb. A folyószabályozás 4,4 millió hekrárt tett belvízveszélyessé, ami éppen meghaladja a 4,3 millió hektáros árvízmentesített terület nagyságát is…
5, A kialakult helyzetet ma a környezetvédelem mellett leginkább a területalapú támogatások betonozzák be, mely a legtöbb kifizetést adó szántó művelési ágat ösztönzi (erdő helyett a termőterület 80%-a mára szántó besorolású). A rendszer pazarlóan drága, kockázatos, illetve megfosztja a gazdálkodókat az egyéb haszonvételektől is, mint pl. a termőréteg természetes (műtrágya nélküli) megújulása, vagy a halgazdálkodás. De már az öntözés költségeit a mezőgazdaság képtelen kitermelni. A műtrágyázás költségei csak 2010 és 2011 között, a 10,5%-os mennyiségi növekedés mellett 40%-kal növekedtek!
A megoldás nem a mesterséges Vásárhelyi Terv tározóépítései (VTT). Hanem a mélyártereknek a folyó életébe való újbóli bekapcsolás lenne, hosszú távra kiváltva ezzel a műtrágyázás, az öntözés és az árvízvédelem megfizethetetlen és egyre csak növekvő költségeit. Persze a szántók visszaszorulnának a magasabban fekvő területekre, ezt azonban bőven ellensúlyozhatnák a legeltető állattartás és a gyümölcsészet, a nádgazdálkodás vagy a halászat megjelenésének új megélhetési alapjai. Plusz drasztikusan lecsökkentve az árvíz és belvíz, valamint az aszály fenyegetését és az általuk okozott károkat.
Széchenyi célja (is) a „térség felzárkóztatása” volt a folyószabályozásokkal. Másfél évszázaddal később azt látjuk, hogy a célja nem teljesült. Közpénzből ugyan a belvízre és az árvízre sokat költünk, de az aszályra nincs válaszunk. A mai, területalapú támogatások szinte csak egy szűk kört gazdagítanak, akik a szántóikról talán nem is elsősorban terményeket, hanem területalapú és úniós támogatásokat „takarítanak be”. Ameddig és ahogy támogatják, de utána…?
A táj kizsákmányolásának hasznából az ott élők nem részesülnek, az Alföld elnéptelenedőben van. A termőföld külföldi kézre jutása még a területarányos támogatásokat is egyre növekvő arányban fogja 2014. május 1-től kiszivattyúzni az országból. Pedig a megoldás egyrészt a helyben élők földhözjuttatása, a nagybirtokokkal szemben a kisbirtokok létrehozása, és a támogatáspolitika gyökeres megváltoztatása lenne, nem mellékesen a természettel összhangban történő, végre fenntartható gazdálkodás javára.
Nehéz nem észrevenni, hogy a probléma hogyan kezdődött. A Habsburg birodalom egy nemzetek közötti munkamegosztást hozott létre. A Magyar Alföld lett az uralkodó birodalomnak is az éléskamrája. A „nemzetközivé vált” gabonaüzlet hirtelen szántóterület-igény növekedést eredményezett Magyarországon, ez folyamszabályozásokhoz vezetett, az pedig egy fenntarthatatlan mezőgazdasági modell megszilárdulásához. Ami már a saját alrendszerén, a mezőgazdaságon túl is károkat okoz.
És most nézzünk egy kicsit magasabbról a dologra! A globalizált világgazdaságnem ugyanezt teszi-e világviszonylatban, mint amit a Habsburg birodalom tett korábban a mezőgazdaság „kiszervezésével”? Csak éppen sokkal nagyobb léptékben! A nemzetközi munkamegosztás kikényszerítése olyan deformálódásokat okoz a helyi gazdaságok évszázadok óta létező, organikus rendszerein, amelyek fenntarthatatlanoknak bizonyulnak. Ezek a negatív jelenségek az elején a (választó-) polgárok számára nem, vagy csak nehezen érzékelhetők. A választott politikusok pedig néhányéves kormányzati ciklusokban gondolkodnak, miközben döntéseik évtizedek, sőt évszázadok alatt fejtik ki, fogják kifejteni hatásukat.
Látni kell, hogy a globalizálódó világ marketingje csak a nemzetközi munkamegosztás áldásos hatásaival promózza magát, a károkozásairól nem beszél! Egyre nagyobb léptékben és egyre olcsóbban termelnek, legalábbis rövid távon. Nyilván célszerű volt az osztrákok számára is annak idején a jó termésátlagú Magyarországról importálni a jó minőségű, olcsó gabonát, a magyaroknak pedig jó üzlet volt exportálni azt.
A nemzetállamon kívülről származó extra, fizetőképes kereslet deformálta a magyar mezőgazdaság szerkezetét. Ennek kiszolgálására a politika közvetlenül beavatkozott a természeti környezetbe is, aminek a mai állapota egyre fenntarthatatlanabb, a jövője katasztrófális.
Az Európai Únió sorra veszi tagjai közé az arra „felkészült” tagállamokat. Sőt, éppen szabadkereskedelmi egyezményt akar kötni az USA-val. Ahogyan a Habsburg Birodalomnak a magyar piac és az adók, úgy az Európai Úniónak is elsősorban a belépő új tagállamok szabadon lerohanható erőforrásai és védtelen piacai kellenek. A „kvalifikáló” tagállamok teendőit a nemzeti jogszabályalkotásuk számára központilag előírják, a gazdaságukat pedig az egészségtelen struktúrákat létrehozó, központi elvonások és támogatások rendszerével formálják ki és tartják fenn - amíg a pillanatnyi érdekük úgy diktálja. Utána a központ majd megváltoztatja szabályozást, vagy a multicég egyszerűen továbbáll…
Vegyük észre, hogy a független (tradicionális) nemzetállamok egymás mellett élése, a közöttük meglévő védővámok rendszere bár összességében egy alacsonyabb szinten tartotta a gazdasági termelést, de évezredeken keresztül fenntartható gadasági rendszert eredményezett. Azonban már néhány ország nemzetközi munkamegosztása is, amilyen a Habsburg Birodalom és Magyarország kettőse volt, az utókor számára csődközeli állapotokhoz vezetett.
Mennyivel nagyobb deformációkat fognak majd okozni a kontinensnyi méretű, sőt, kontinenseken átívelő egyesült államok, úniók, szabadkereskedelmi övezetek a nemzetállamok, illetve a választópolgárok életében?
Ha elég magasról nézünk rá napjaink nagy külpolitikai folyamataira, a földszerzés várhatóan holnapi, magyar parlament általi liberalizációja csak egy köztes esemény, csak egy stáció hazánk erőltetett globalizációs menetelésében. Kik és mikor fogják ezt észrevenni?
Legutóbbi hozzászólások
RSSLhorvath
Lhorvath
Lenbali
Atyaég!
Atyaég!, Gábor
lenbali