Archive for the 'barátok' Category

Hajrá Szentendre!!!

Íme a mai stúdiófelvételünk: a gyerekek kosár-egyesülete szurkolói indulójának feléneklése. Csak vájtfülűeknek! Akik megtalálnak engem rajta, és megírják kommentben, hogy hol állok a csoportban, azok között három darab egyéves zolesz blogja előfizetést sorsolok ki! Hajrá Szentendre!!!

Relax?

2002-ben, a választások előtt pár héttel aggódva kérdeztem a jólértesült barátomtól, mit gondol, marad-e a kormány vagy esetleg nem. Magabiztosan, kissé öntelten csak ennyit mondott: relax!

Ma dezsavű érzésem volt, amikor szóba került, hogy mi lesz a délutáni tűntetésen, pl. ki lesz ott és ki nem. Annyit értettem a válaszából, hogy az mszp magától összeesik, csak ki kell várni. Relax?

A ’91-es keszthelyi nyár

Olvasói kérésre leírom a járgányos bejegyzésemben említett, 18 évvel ezelőtti nyárról őrzött emlékeimet.

Gézával Zsoltnál vendégeskedtünk, a szállásunk így őnáluk, illetve Cserszegen sátorban, vagy néha a wartburgban volt megoldva. A nyaraláshoz kevés pénzzel, de annál több idővel rendelkeztünk. Hamar módosítottuk az év nagyobb részében szokásos életritmust: mindent kb. fél nappal későbbre halasztottunk. A délelőttöket hasznosság szempontjából leminősítettük, és inkább alvással töltöttük. A napok tehát az ebéddel indultak, majd lementünk a strandra. Itt megterveztük az esti programot, ami rendesen úgy 8-9 óra körül vagy egy városi sörözőben (leginkább a Golfban), vagy a pavilonsoron kezdődött. Eztán célszerűen áttekertünk valamelyik szórakozóhelyre. Ágyba gyakran csak akkor kerültünk, amikor már be kellett húzni a függönyöket, hacsak el nem aludtunk menet közben egy buszmegálló padján…

Vonyarcvashegyen, a Magyar Tengernél meglepett minket az eső, úgy éreztük, hogy ilyen körülmények nem várhatjuk el a népes társaságtól, hogy biciklivel menjen haza. Taxi akkoriban szóba sem jöhetett, ezért mi hazatekertünk és beindítottuk a vartyogót. Az akkumulátort töltő generátor éppen megadta magát, így spórolni kellett az árammal (hogy minél tovább legyen gyújtás a három hengerben). Ezt úgy oldottunk meg, hogy csak akkor kapcsoltuk be a lámpát, amikor úgy láttuk, hogy már tényleg szükséges, például útkereszteződésben vagy sűrű városi forgalomban. Sajnos hamar villogó kék fényre lettem figyelmes a tükörben; meg kellett állni. A rendőrök megkérdezték, miért kapcsolgatjuk a lámpát, és kérték a papírokat. A műszaki probléma magyarázata tetszett nekik, és még azon is túlléptek, hogy a forgalmi elkallódott, a szonda megfújásához azonban valamiért ragaszkodtak. Sokáig próbálkoztam azzal, hogy két oldalról bepumpált friss levegőt juttassak át a csövön, ami azonban igen lassan ment, és igyekezetemben le is ejtettem a szipkát. A törött helyett kaptam egy újat. Igen lassan haladtunk, és már azzal fenyegettek, hogy egy lufit húznak a végére, ha nem fújom rendesen. Sokszori próbálkozásomra végül elengedtek, azóta sem értem, pontosan miért…

Késő este biciklivel tekertünk haza, amikor szintén megállítottak minket a rendőrök, és kérték, hogy igazoljuk magunkat, és hogy nem loptuk a bicikliket. Épp nem voltak nálunk a névre szóló számlák, így becsszóra nyilatkoztunk, hogy nem loptuk őket, de kevesellték ennek a bizonyító erejét. Ekkortájt Debrecenbe jártam főiskolára, és a kollégium, mint ideiglenes lakcímem még szerepelt a személyimben. Szerencsére az egyik rendőr debreceni fiú volt, és földijének tekintett, ami azonnal eloszlatta a szavahihetőségünkkel kapcsolatos gyanújukat, és barátságosan, jó utat kívánva elengedtek minket.

Nagyszabású bulit szerveztünk egy este Zsolt szüleinek cserszegi telkére (szőlőjébe), pár kilométerre Keszthelytől. Körülbelül kétszázan érkezhettek illetve fordulhattak meg ott. Meghívó nem kellett a belépéshez, sőt, Csácsó a vartyogóval többször fordult, hogy az érdeklődők eljussanak a városból a helyszínre, melyhez elegendő volt a szándékot kézfeltartással jelezni. Egy zenekar szolgáltatta az élő zenét a fedett szín alatt, mely az egyetlen építmény volt a környéken. Bográcsban valami étel is főtt. Szálláshelye csak Gézának és nekem volt, egy-egy sátor formájában, ugyanis ezidőtájt mi ott kempingeztünk. Másnap, a takarításkor az üres üvegek mellett több nejlonzacskónyi cigarettacsikket szedtünk össze a fűből.

Kora délután Zsolttal közösen, egy biciklivel haladtunk a strand felé, de út közben megálltunk a Golfnál. Kicsit iszogattunk, majd folytattuk az utat. Egy rendőr miatt a kerékpárról le kellett szálljunk, és tolni voltunk kénytelenek. Ettől nagyon elfáradtunk, én a stégen el is aludtam. Na ezt nem kellett volna! Estére úgy éreztem, mintha két hosszú tűt szúrtak volna a szemeimbe. Csak feküdtem az ágyon, Ica pedig vizes zsebkendőkkel elszántan borogatta a szememet. (a kép csak illusztráció)

Jut eszembe, néhány nappal korábban hazakísértem Icát a Golfból, de ezt itt most részletesebben nem taglalnám. Két magyarázatot azért fűzök még az esethez: az egyik nyilvánvaló; Icával akkor a Golfban hirtelen erősödő szimpátiát észleltünk egymás irányában. A másik, hogy Orsi annak idején még nem látta meg bennem a jövendőbelijét, gyermekei apját. Sőt, bár hívtam Keszthelyre, nem akart részt venni az itt leírt szuper programokban. Egyáltalán nem értem, miért.

Arról már korábban megemlékeztem, hogy a sárga vartyogó milyen szerény műszaki állapotban volt. Ezzel együtt sokat jártunk vele napközben, főleg a Cserszegen álló sátraink és a strand között. Az autó tolótetője, mint extra annak idején nem volt gyakori, amin sokat lógtunk kifelé. A vonulásainknak külön hangsúlyt adott az, hogy a kerekek teljesen normális sebesség mellett is erős csikorgó hangot adtak minden kanyarnál, amit mi nagyon élveztünk!

Az egyik Balatonkerülő túránkon (nevezetesen a Camel-túrán) megnéztük Siófok éjszakai életét is. Erre a túrára Rózsa is csatlakozott hozzánk. Délután érkeztünk, és egy séta során megismerkedtünk a belváros nevezetességeivel. Estefelé beültünk a parkoló kocsiba, és elkezdtünk iszogatni. Többek között csapra vertük a zaporozsecünkért kapott martinit is (na ezzel sem kellett volna megkeverni a dolgokat). Estefelé Gézá és én, az aktívabbak, körülnéztünk, hogy mit is lehetne itt csinálni, és pár óra múlva visszatértünk Zsolthoz és Rózsához, akik a kocsiban maradtak. Egy kopaszokból álló csapat közepén találtuk Zsoltot, aki valamit magyarázott nekik. Miután az autó papírjai felől érdeklődtek, jeleztem, hogy én vagyok az autó felelőse, és megmutattam azokat, az ülés alól előkotorva. Erre hirtelen beültek a mercijükbe, és egy „akció van” felkiáltással igen gyorsan elhúztak onnan. Megigazítottuk Zsolt időközben erősen megtépázott ingét, és hajnalhasadtával elhagytuk Siófokot, gondolatban felszántva és sóval behintve a helyét. Reggelre a tihanyi belső tóhoz értünk, ahol hosszasan heverészve múlattuk az időt és rendeztük a sorainkat.

Kedvenc filmjeim

Játékba hívott panyizsuzsi, így hát jöttem. Kedvenc filmem alig van, mivel nagyon keveset látok. TV-n szinte soha, és moziba is évente csak párszor megyünk, néha barátokkal közösen.

Kedvenceim azért mégis vannak, egyik a Verdák, amit Karácsony másnapján szoktunk megnézni a fiúkkal. Aranyosak, ahogyan növekedve sorban egymás után beszállnak az filmen való izgulásba. És amúgy tényleg jó az amerikai animációs film (ilyet másokra nem nagyon tudok mondani).

Aztán nagyon tetszett az Egerek és emberek, Orsival láttuk nagyon régen, nem is tudom, milyen minőségünkben még.

Ja, alsó tagozatban természetesen én is rajongója voltam a Csillagok háborújának. Nem is tudtam elképzelni annak előtte, hogy ekkor csoda létezhet egyáltalán filmvásznon.

Tervezem, hogy megveszem az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz könyvet. Hogy egy kicsit műveltebb legyek, és tudjam, mit érdemes (talán) megnézni. Mert a filmnézésről a csalódások miatt szoktam le (az időhiány mellett).

A labdát továbbpasszolom Gabának és Kirándulónak.

Gyorsmérleg

Több kollégámmal együtt ma volt az utolsó, munkaviszonyban töltött napom. (Nekem mondjuk még kinéz itt egy-két hónapnyi beszámlázós munka.) Az elmúlt három és fél évemre visszagondolva a „jól elvégzett munka” utáni pozitív érzés keveredik bennem a „kifizetetlenség” negatív hangulatával. Jöjjön egy leegyszerűsített, szubjektív mérleg a volt munkahelyemről:

Jó volt, hogy a korábbi évek látszattevékenységei után érdemi munkát végezhettem. Egyre komolyabb hatásköröm lett, és persze nőtt felelősségem is. A műszaki kérdésekről az üzletiekre, a végrehajtásról a tervezésre került át a hangsúly. A működésem hatásait és következményeit megtapasztaltam mind az alvállalkozók, mind az irányírásom alatt álló kollégák, és a főnökeim reakcióiból, illetve megmérte az ügyfél is. Az utolsó két évben a kapacitásom maximumára voltam járatva, gyakran úgy éreztem, hogy száz százalék felett kell teljesítsek. A legkétségbeejtőbb helyzetekben sem adtam fel a célokat, és végül a feladataimat eredményesen teljesítettem (pl. az áruházat). Komoly kudarc nem ért. A telekvásárlástól a projekt eladásáig tapasztalatokat szereztem az ingatlanfejlesztés menetéről, az alapvető logikáját sejteni vélem, még ha sokat is kellene tanulnom róla/belőle.

Rossznak éreztem, hogy a tapasztaltabb kollégák felől gyakorlatilag semmilyen bevezetést vagy tanítást nem kaptam az évek során, szinte mindenre magamnak kellett rájönnöm. A főnökök döntő része a delegáláson és a számonkérésen túl nem tartott fenn kapcsolatot a beosztottaival, és azokat is leginkább írásban (e-mailen) intézte. Sok konfliktusunkat nem kezeltük, a belülről generált stressz nagyobb volt a külsőnél (akár ilyen is). A hivatalos teljesítménymérés eredményei és a dolgozók igazságérzete jelentősen eltért, ami az együttműködésünket nem segítette. A vezetői pazarlás és a kicsinyesség egyszerre volt jellemző. Egyes vezetők részéről a kulturális értékek folyamatos fejlesztésének elvárása időnként „kultúrterror”-ba hajlott, ami a gyors „hanyatlás” során szinte elillant. A munka mellett a családomra és önmagamra nem nagyon maradt időm.

Mindenesetre megéltünk belőle, és egy bizonyos életszínvonal mellett, évről évre előreléptünk a házunk fejlesztésével is. Pontosan így nem mehet tovább, az egyértelmű; a hagyományos kereskedelmi és lakóingatlan fejlesztéseknek rövid és/vagy középtávon befellegzett. Valami mást kell keresni, szerintem az energetika, az infrastruktúrák vagy az üzemeltetés terén. Meglátjuk.

Le kell-e égjen az erdőnk?

Tegnap egy banki felsővezető tartott egy beszélgetéssel kibővített előadást a gazdasági világválságról, kisebb műkedvelő közönség előtt, Pomázon. Érdekes, hogy mennyire különbözött az ő „szakmai” és a mi „laikus” megközelítésünk, miközben különösebb vita nélkül egyetértünk egymással a végkövetkeztetéseinkben.

A szakma ugyanis meg van győződve arról, hogy a mostani - egyébként ciklikusan ismétlődő - válságot szükségszerűen követi annak vége és a fellendülés. A kérdés csak az, hogy mikor; egy, két vagy esetleg három évnek kell eltelnie addig. Amit egyszerűen ki kell bírni, hiszti nélkül. A kormányok az 1929-30-as, több szempontól hasonló világválsághoz képest most azonnal és igen hatékonyan beavatkoztak a folyamatokba, ami optimizmusra ad okot. A fejlődésnek még rengeteg erőforrása és piaca van a világ nagyobbik, elmaradottabb és dinamikusan fejlődő részén, így pl. Ázsiában. Akik egyébként már régóta finanszírozzák a fejlett nyugat, így különösen az USA készpénzigényét. A problémák okozója valójában nem is a virtuális vagyonvesztés, hanem a bizalmi válság, ami ma már pszichológiai okok mentén alakul és eltúlzottá vált.

A laikus kérdései kicsit máshogyan hangzanak: miért is jött ez a válság? Miért pukkant ki az ingatlanlufi Amerikában? Ha a gazdasági törvényszerűségek miatt, akkor hihetjük-e azt, hogy általánosságban jó irányba megyünk? Elbírja-e, ha a fejlődésbe bevonni kívánt elmaradottabb világ elkezd úgy fogyasztani, mint mi? A hagyományos energiák kitermelése túljutott a csúcson, a globális felmelegedés jelei eltagadhatatlanok, és a világ állandóan szaporodó népessége már ma meghaladja a Föld eltartó képességét. Ha ezek így igazak, akkor az kell-e legyen a hosszútávú célunk, hogy fenntartsuk, folytassuk a fejlődésünk jelenlegi irányát és lendületét?

A szakember és a laikus megközelítése abban tér el egymásétól, hogy milyen időtávon értelmezik a kérdést. A politikusok a kormányzati ciklusok hossza által determinált érdekeiket követik, a gazdálkodó szervezetek pl. a tőzsdén még sokkal rövidebb idő, akár hetek-hónapok alatt elért eredményeik alapján mérettetnek meg. Számukra mindennél előbbre való a saját hatalmuk illetve a növekedésük fenntartása, sőt fokozása - BÁRMI ÁRON! Létezhet-e olyan választási vagy kormányprogram, mely a túlzott fogyasztásunk csökkentését irányozná elő, a valós szükségleteik felé? Vagy egy vállalat a társadalmi felelősség mentén elhagyná-e az eladható, de igazából káros vagy „felesleges” termékek reklámozását, csökkentve ezzel versenyképességét? Esetleg egy bank felhagyna-e a lakosság számára a sok esetben káros fogyasztási hitelek nyújtásával? Aligha.

Azt hiszem, hogy szinte lehetetlenség a fejlődésünk irányának megfordítása, de még annak érdemi korrigálása is. A társadalmak döntő része, a vezetők és a vezetettek is teljesen öntudatlanul engedelmeskednek a legelemibb ösztöneiknek. A társadalmi folyamatokat a gazdaság és a politikai hatalom is nyilván rájuk optomalizálja. Nem lehet az általánosan érvényes szabályoktól eltérni, mert az azonnali kudarchoz vezetne; politikai párt esetében a demokratikus választások elvesztéséhez, cég vagy bank esetében a menedzsment tulajdonosok általi, azonnali kirúgásához. Ilyen kilátások mellett marad a természet alaptörvénye, melyet a tegnapi előadónk úgy fogalmazott meg, hogy 2-300 évente minden erdő teljesen leég.

Pay it forward 2

Orsikám másodszor is bejelentkezett a Pay it forward ajándékláncba panyizsuzsinál (a nevemben). Az még tisztázás alatt áll, hogy aki itt jelentkezik, az tőle vagy tőlem várhat ajándékot, de ettől talán még érdekesebb lehet a dolog. De kell is valami plusz, mert a múltkor mérsékelt volt az érdeklődés. A szabályok:

  • Bárki játszhat, akinek blogja van.
  • Az első három ember, aki kommenteli ezt a bejegyzést, ajándékot fog kapni tőlem, melyet én készítek.
  • Ezt az ajándékot az elkövetkező 365 napon belül el fogom juttatni hozzátok.
  • Cserébe előre kell fizetni, úgy, hogy meghirdetitek a saját PIF-eteket a blogotokban, jelezve, hogy az enyémet folytatjátok!

afterpost: a kérdés eldőlt, nem én vagyok a nyertes és az ajándékozó sem, hanem Orsi!

Magyar tangó

Az alábbi postot az én legkedvesebb kollégáimnak ajánlom, a tegnapi beszélgetésünk apropóján.

A Magyar Nemzet Hétvégi magazinjában a fenti címmel olvastam riportot Novoszáth Péter közgazdásszal a 2001-es argentin pénzügyi válság és a mi jelenlegi válságunk szembeszökő hasonlóságairól. Ezt a riportot sajnos nem, de Noszováth egy a témában 2007. év közepén megjelent tanulmányát be tudom linkelni.

Számos tekintetben - a magas szinten állandósult államháztartási hiány, az ország eladósodottságának mértéke, a társadalombiztosítási költségvetés jelentős hiánya miatt - már elérkeztünk odáig, ahová Argentína is elérkezett röviddel az ország összeomlása előtt. Az alapvető költségvetési problémákat nem sikerült megoldani, és az új programok általában rövid időszakok után megbuktak. 1989-tól Memen elnök a neoliberális washingtoni konszenzus szerint a kereskedelem liberalizálását, a munkahelyek deregulációját és a jelentős költségekkel működő állami vállalatok (telekommunikáció, energia és közművállalatok) privatizációját szorgalmazta, előtte közpénzen megerősítve, és a nyereség állami kezességvállalással való garantálása mellett. Mindeközben nem épült ki versenyképes hazai ipar. Sebezhető, importra szoruló gazdasági struktúra jött létre. A privatizált cégek nyereségét külföldre vitték, így a költségvetési hiány az állam eladósodottsága és a privatizáció ellenére sem csökkent.

Voltak látványos eredmények is, hiszen a külföldi tőkebefektetések nagysága az 1990-es 1,8 mrd USA dollárról 1997-re 8,1 mrd-re nőtt, ezért ez idó alatt évente átlagosan 6,7%-kal növekedett Argentína GDP-je. Az első években sok embernek növekedett az életszínvonala, ettől kezdve külföldi utazásokra költhettek, import fogyasztási cikkeket vásárolhattak, és alacsony kamatlábakon vehettek fel dolláralapú hiteleket. Argentínát neves nemzetközi pénzügyi intézmények híres és elismert szakértői, tanécsadói olyan mintaállamnak tekintették, amely a globalizáció kihívásaira megfelelő válaszokat tudott adni, és példaként állítható más, kevésbé fejlett országok számára.

Az argentin gazdaság növekedése az ipari szektor zsugorodása mellett ment végbe. Az ipar részaránya a GDP előállításában 1990-ben 36%, 1999-ben 32%, 2000-ben 28%-ra csökkent. A munkanélküliségi ráta ugyanezen időszak alatt 6,7%-ról 25%-ra nőtt. A kormányzati kiadások növekedtek a korrupció burjánzott. Az ország külső államadóssága az 1992-es 27%-ról 1998-ra 47%-ra nőtt, ami közvetlenül a válság kirobbanásakor valamivel 50% alatt volt. (Összehasonlításul: Magyarország GDP-hez viszonyított államadóssága 2004-től 2007-ig évente növekedve 59,4%, 61,7%, 65%, 65,8% volt.) Ezek után, a nyugdíjrendszer magánosítása következtében a kormány bevételei 20-25%-kal csökkentek, mely új hitelfelvételekhez vezetett, jelentős részben éppen a magánnyugdíjpénztáraktól. Az 1998 óta húzódó recesszió alatt a befektetők szép lassan kivonultak az országból. A kormány kemény költségvetési politikája a belső kereslet csökkenéséhez vezetett, és az export egyre inkább versenyképtelenné vált.

2001-ben az argentin kormány kényszerpályára került. A közalkalmazotti fizetéseket és a nyugdíjakat is csökkenteni kényszerültek, ami a privát szférában is a fizetések csökkenéséhez vezetett. Az év második felében az államkötvények kamatának egyoldalú csökkentése bejelentését követően megindult a lakosság rohama a bankok felé. Erre a kormány maximálta a bankokból felvehető készpénz mennyiségét. Ezután következett a 29 áldozatot követelő tüntetéshullám, s a különféle demonstrációk ma is mindennaposak Buenos Airesben. A tüntetők szlogenje a „Takarodjatok” volt. Elszabadult a pokol, pisztolyokkal felszerelt emberek fosztogattak, bűnözési hullám kezdődött. Argentina 2002 januárjában hivatalosan is bejelentette, hogy képtelenné vált a külső államadósságának visszafizetésére.

A magyar gazdaságban is a neoliberális gazdaságpolitika érvényesül. Ennek fő hiányossága, hogy bár a költségvetés egyensúlyára törekszik, de nem teremti meg a a gazdasági növekedés, fejlődés feltételeit. Ugyanakkor feléli az ország még meglévő, mozgósítható erőforrásait. A gazdaságban az első visszaesés a lakáspiacon és az autógyártásban tapasztalható, de ez átterjed a fogyasztási piac szélesebb rétegeire is. Nálunk jelenleg még biztosabb a közszektor, de az összeomlás végzetes lehet. Első jelei: kórházak csődhelyzete, műtétek elmaradása, várólisták hosszabbodása. Korrupció.

Aki az IMF-hez fordul, annak már kockázatos a büdzséje. A kérdés, mikor indul el a láncreakció.  Olyan kormányt nem lehet alkalmasnak tekinteni a válság elhárítására, amelyik vétkes a  válság kibontakozásában, s nem vette észre, mekkora a baj. Jó volna végre megérteni, hogy Magyarországon komoly gazdasági válság van kibontakozóban.

Szóval, kedves barátaim, én nagyon szívesen írnék optimista bejegyzéseket, amelyek felett boldogan mosolyoghatnánk egymásra, csak hát nem jön össze… Vegyétek a fáradtságot, és gondoljátok végig a fentieket, még ha nem is esik jól, aztán kiki döntse el maga, van-e okunk aggodalomra.

A fenntarthatatlan

Egyik kedves barátom és kollegám a minap, beszélgetésünk során úgy látta, hogy elvesztettem a hitemet. Kérdeztem, a mibe vetett hitemre gondol. Azt mondta, hogy a gazdasági fejlődésbe, és talán a társadalmit is említette. Én már az elsőnél igent modtam.

A minap belebotlottam az alterglobon a következő cikkbe. Ebből egy kiragadott mondat (a többit olvassátok el egészben): „A pénzügyi válságot azonban nem lehet a pénzpolitika eszközeivel kezelni, mert a probléma a mértéktelenségből és a mohóságból származik, tehát alapvetően erkölcsi jellegű.”

Fiak

A három fiúval sátoroztunk egy éjszakát, hozzánk hasonlók társaságában. Meg kell, hogy mondjam, a gyerekeink részéről egy hang nélkül telt az éjszaka, miközben a baráraink, ismerőseink sátraiból időről időre óbégatások, eszelős hisztik törtek föl, változatosan izgalmas okok miatt. Szóval a mellékelt kép nem a mieinket mintázza. Dícséret nekik; nem kicsi, nagy!