Archive for the 'iszlám' Category

Why anti-islam campaign…

Omar Sayfo facebookos megosztása, a Why anti-islam campaig has taken root in Hungary, a country with a few Muslims című cikk alatt a következő kommentet írtam az imént (kíváncsian a válaszra):

A cikk a magyarok identitás-keresésének állításával kezd érdekessé válni, azt hiszem, hogy a nemzeti érzelmek és a kereszténység kombója ellenségkép(-ek) párhuzamos felállításával valóban alkalmas lehet egy társadalmi védekezési mechanizmus beindítására. Amiből talán az “új magyar identitás”, a kereszténység vagy akármi más legyen is az, valóban kinőhet. Ennek a folyamatnak azonban csak egy eleme a címbéli un. “antiiszlám kampány”, aminek az okai kereséséről ez az irás szól – ha jól értem.

A fóbia beteges félelmet, iszonyt, irtózást jelent. Az írás az “iszlamofóbia” kifejezést használja sorozatosan a jelenségre, ami szerint az iszlámmal kapcsolatos ellenérzések legalábbis megalapozatlanok, vagy esetleg betegesek is. Nézzük tovább az álításokat, és ne az elején, hanem inkább csak majd a végén válaszoljunk arra az alapkérdésre, hogy kell-e valóban félni az iszlámtól.

Az útóbbi években felerősödött iszlamofóbiának az írók szerint két marginális csoport a fő szószólója: a liberális zsidó értelmiség (akik nem tudják az Izrael melletti szimpátiájuktól különválasztani az iszlám országokkal kapcsolatos ellenszenük kezelését) és az amerikai stílusú újjászületett keresztények (akik az iszlámban az Antikrisztus manifesztációját látják). Azt hiszem, a szerzők a két attitűd szétválasztásával skizofréniát várnának el a zsidóktól, ugyanis hogy lehetne zsidóként szimpatizálni a zsidó nép és Izrael államának eltörlését célul kitűző iszlám államokkal szemben? Az iszlám antikrisztusi manifesztációja butaság, ebben egyetértünk.

Az Iszlám Állam, valamint az európai terroristák tettivel valóban nem szabadna azonosítani a háború elől menekülő embereket. Hogy ebben a katolikus és más keresztény egyházak is részt vesznek, sajnálatos és elítélendő dolog.

Egyetértek azzal, hogy a kérdés leegyszerűsítése a “nincs békés vagy radikális iszlám, csak iszlám van” állítás kimondása a hívek összességére és vallásgyakorlatára vonatkozóan. Elismerendő, hogy vannak az iszlám irányzatokban jelentős alkalmazásbeni különbségek, de értelmezési hasonlóságok is! Az iszlám szent könyvei tanításából levezetett iszlám jogrendszerek bizonyos egységes, az iszlám társadalmakban általános jogi normákhoz vezetnek. A vallási törvény (Sharia) szerint kialakított jogrendszernek az európai szempontból problémás jellegzetességeit a cikk szerzői nagyvonalúan nem vizsgálják, sem az iszlám tanítás szempontjából, sem a létező iszlám országok, társadalmak gyakorlatában.

Érthető a médiában megjelenő, egyoldalú menekült-ellenes nyilatkozatokat kifogásolni, ez azonban nem helyettesítheti az iszlám tanításának például a nőkre, a nem muszlimokra és a társadalmi berendezkedésre vonatkozó kitételei és létező gyakorlata összehasonlítását az európai liberális alkotmányokkal és jogrendszerekkel. Ha tetszik, ha nem, a vallási tanítás és gyakorlat válogatás nélküli, összes európai és nemzetközi jogszabálynak való, trükközésmentes megfeleltetése nem választható, hanem kötelező gyakorlat a muszlimok számára is Európában. És ez a kötelesség független attól, hogy európai állampolgárokról vagy azon kívülről érkező bevándorlókról beszélünk-e.

A Kormány október 2-i népszavazási kérdése sajnos elkerüli a lényeget, ugyanis nem a probléma okával, hanem a tüneteivel foglalkozik, azt is hamis és manipulatív módon, aminek aktuálpolitikai céljai sajnos túlmutatnak a menekültkérdésen. Azonban az egyik oldal hibája (gyűlöletpropaganda) nem jelentheti a másik oldal kötelezettségeinek (liberális jogrendszer betratása) alóli felmentését. És fordítva, egyes csoportok jogsértései (Sharia tanítása, megvalósítása) nem általánosíthatók a menekültek általános megbélyegzésével, a nemzetközi jog szerinti segítségnyújtás egyedi elbírálás nélküli, kollektív megtagadását sem indokolhatják.

A fentiek alapján, az október 2-i népszavazás helyett szerintem a következőkre lenne szükség Magyarországon:

1) állam és vallás(-ok) teljes szétválasztása liberális elvének megerősítése, az alaptörvény módosításával, törölve belőle a kereszténységre utaló hivatkozásokat,

2) a teljes vallásszabadság biztosítása a szekuláris, vallástalanított alkotmány alapján, az azzal nem ellentétes vallások tényleges egyenjogúsítása, viszont az állami támogatási rendszerek leépítése (vallások = magánügy),

3) az alkotmányellenes vallási jelenségek, mozgalmak, tanok hatósági korlátozása a fokozatosság elve alapján (akár keresztény, akár iszlám, akár más vallási vagy vallástalan eredetű legyen is az),

4) minden a határhoz menekültként érkező ember ügyeinek a nemzetközi menekültjog szerinti elbírálása, szigorú elővigyázatossági biztosítékok mellett.

Európa gettói - vallás és terrorizmus

„Azok bizony muszlim terroristák, akik önmagukat is hívőként identifikálják”

Gábor György vallásfilozófus pár éve egyik célpontja volt az Orbán-kormány hecckampányának, amelyet a liberális gondolkodók ellen folytattak. A 168 Órának a migránsválság, az Európát sújtó terrortámadások kapcsán most arról is beszél: a liberalizmus értékei elvitathatatlanok, ám hívei olykor a túlzásba vitt politikai korrektség okán néha nem látják a fától az erdőt. Az MTA Filozófiai Intézetének főmunkatársa azt is mondja: Ferenc pápa vallástörténeti szempontból is téved, amikor azt állítja, a vallások alapvetően a békét akarják.

– Ferenc pápa a minapi krakkói Ifjúsági Világtalálkozón mondta: a világ háborúban áll, de az nem vallások között folyik. Hanem pénzért, forrásokért, a természetért, uralomért. Azt is hangsúlyozta: minden vallás békét akar. Igaza van?

– Nincs. Ferenc pápa persze joggal vált ki szimpátiát hívek és nem hívek körében a kiszolgáltatott és nehéz szociális helyzetű csoportok, rétegek iránti érzékenységével. Jó szándékát jelzi az is, amit a vallások kapcsán mond. Csak ebben téved. Vallástörténetileg is tény: időnként konfliktusok, háborúk folynak a vallások között, hiszen azok isteni kinyilatkozásokat tartalmazó szent könyveit – például a Bibliát, a Koránt – emberek értelmezik. Ezek az értelmezések pedig olykor egymásnak is ellentmondanak, és magukban rejtik a fundamentalizmus lehetőségét. A probléma ott kezdődik, amikor az adott vallás bizonyos hívői saját értelmezésük alapján odáig jutnak: aki másban hisz, veszélyezteti az ő hitüket. Történelmi helyzet függvénye, mikor mit tesznek a más úton járókkal: inkvizíciós eljárás alá küldik, kényszerkeresztelik őket, pogromot szerveznek ellenük vagy kezdik őket tömegesen kiirtani.

– A pápa az iszlám kapcsán kiemelte: a vallások szerinte alapvetően békés jellegűek.

– Gazemberség lenne azt állítani, hogy az iszlám a pápai állásponttal szemben maga a terror. Az iszlámon belül is számtalan értelmezés, irányzat, hagyomány létezik. Ugyanakkor a jelenben az iszlám legszélsőségesebb irányzatai lettek rendkívül markánssá, amelyek a dzsihádot, a nem igazhitűekkel való leszámolást privilegizálják.

– Muszlim vezetők állítják rendre: a terroristáknak nincs közük az iszlám eszmeiségéhez.

– A reformáció-ellenreformáció idején a pápisták máglyára küldték a protestánsokat. Ugyanakkor a muszlimoknál a hagyomány része a világ kettős felosztása is: az iszlám világa (Dar al-Islam) mellett a háború világa (Dar el-Harb). Az iszlám hagyományában már az egészen korai időktől jelen voltak a gyilkos terroristák, például az asszaszinok. Egyszerűen hazug értelmezésnek tartom, amikor bárki megpróbálja a terroristákat „kivonni” a hívők közül. Nincs vagy-vagy. Azok bizony muszlim terroristák, akik önmagukat is hívőként identifikálják. Vallásuk középkor óta létező szélsőségesebb hagyományaihoz kötődve mészárolnak le szerkesztőségeket, hajtanak kamionnal a tömegbe. Szent küldetésről beszélve.

– Tevékenységük nem sokkal az arab tavasz, a muszlim országokon végigsöprő forradalmakat követően erősödött meg. Az arab tavasz kirobbanásában nem a demokrácia hiánya volt a gyúanyag?

– A helyzet a városokban kezdett eszkalálódni, ahol többségben voltak a sokszor nyugati egyetemeken szocializálódott fiatalok. De a városi életforma eleve szemben állt a vidéki tradicionalizmussal. Az is tény: a gazdaságilag, katonailag meggyengült Oroszországnak nem érdeke egy erős Európai Unió. Egyetlen, máig világelsők közé számító „fegyvernemével”, a titkosszolgálatával bizonyára mindent megtesz azért, hogy – nagyon finoman szólva – borsot törjön az EU orra alá.

– Elég jól sikerül. Az EU vezetése, intézményrendszerének működése intellektuális szempontból hová kalibrálható?

– Az arab tavasz kirobbanását követő történéseknek, így a szíriai polgárháborúnak is egyik nagy tanulsága: a keresztény-zsidó gyökerű nyugati világ – beleértve természetesen az Amerikai Egyesült Államokat – fejlődéselmélete globális szinten téves. A nyugati világban a felvilágosodás óta abban hisznek: a mi nagy szellemi-társadalmi vívmányainkat exportálni lehet. A demokráciát a választásokkal, parlamentarizmussal, szólás- és vallásszabadsággal. Ebben látják az iszlám világ problémáinak megoldását is. Pedig mindezt csak szeparációval, vagyis az állam és az egyházak szétválasztásával lehet elérni. Olyan struktúrában, ahol az állam törvényes keretek között biztosítja polgárai szabad vallási és lelkiismereti gyakorlatát. Az iszlámon belül azonban ez történelmi okokból sem megy. A kereszténység vagy a zsidóság a Római Birodalmon belül már egy létező, működő politikai felépítményben jött létre, Mohamed azonban az általa alapított vallás logikája mentén hozott létre vallásra épülő állami, politika struktúrát.

– Az rendíthetetlen?

– Még Szaddám Huszein vagy Moammer el-Kadhafi diktatúráiban is komoly mozgásteret biztosítottak az ország meghatározó vallási vezetőinek. Az iszlámon belüli vallási, jogi, politikai gondolkodás vagy akár a művészetről való gondolkodás, katonai stratégia máig szerves egységet képez. Ezt a muszlimok tömegei olyan természetességgel élik meg, mint mi a magunk szekularizált világának viszonyait. A muszlimok számára a legfőbb törvényhozó az isten, akinek szavait lehet ugyan különbözőképpen értelmezni, de azt egy világi jogalkotó semmiképpen sem írhatja felül. Egyesek számára ezért adott esetben az állami törvények semmit nem jelentenek. Még akkor sem, ha hosszú ideje egy nem muszlim országban élik az életüket. Ami borzasztó következményekhez vezethet, és vezet is napjainkban.

– Valóban sajátos, hogy a nyugati világot érő terrortámadásokat sok esetben bevándorlók másod-harmadgenerációs leszármazottjai követik el. Nem pedig újonnan érkezettek.

– Aki a háború vagy a szegénység elől menekülve megérkezik álmai Berlinjébe, Párizsába, Londonjába, általában boldog. Kezdheti mosogatóként új életét, de aztán lehet egy taxija, kis étterme, bármije. Fontos, hogy mindenképpen közvetlen tapasztalata van arról a szörnyűségről, ami elől elmenekült. A Nyugaton született másod-, harmadnemzedék másként éli meg a helyzetet. Elsősorban azért, mert Európa a nemzetállamok Európája. Azok sosem integrálnak, hanem asszimilálnak. Mindegyik országában azt fogadják el maguk közül valónak, aki hasonul hozzájuk, feladva, elhagyva korábbi identitását. Ellentétben például az integratív Amerikai Egyesült Államokkal, ahol már a spanyolul beszélő mexikói bevándorló is büszke amerikainak mondhatja magát – el is fogadják annak –, amint megkapta a zöldkártyát. Európában a globalizáció is – az ellenhatás törvényszerűsége okán – felerősíti az államok nemzettudatát. Ilyen helyzetben a másod-harmad generációs muszlimok mindig idegennek fogják érezni magukat, sokan közülük egyenesen gettólétben maradnak. Hiába születtek angol, francia állampolgárnak – frusztrálódnak. Keresni kezdik saját gyökereiket, amelyeket legnyilvánvalóbban az ősi tényezőben találnak meg. Vagyis: a vallásban, amely minden civilizáció gyökere. Amire rátalálnak, az persze ott a legélőbb, ahonnan már elszakadtak. De megtalált hitüket erősíthetik, formálhatják a helyben is működő hitszónokok. És adott esetben eljutnak a „felismerésig”: ellenséges világban élnek, ahol sokan kigúnyolják a hitüket, és a hitetlenek minden módon megszegik Isten törvényeit. Az ilyen világon pedig bosszút kell állni, le kell vele számolni.

– A leszámolás gyakori eszköze az öngyilkos merénylet. Az iszlám egyértelműen bűnnek tartja az öngyilkosságot. Sokak szerint a terroristákat ezért sem lehet muszlimnak nevezni.

– A Korán szerint az öngyilkosság elkövetője arra kárhoztatik, hogy az idők végtelenjében újra és újra megtapasztalja halálának szörnyű pillanatát. A terroristák azonban az igaz hit mártírjainak nevezik magukat. Azok pedig minden kerülő és tortúra nélkül egyenesen berobbannak a Paradicsomba. A borpatakok és telt keblű hurik közé.

– Mi visz a megoldás felé?

– Az orbáni gyűlöletpolitika biztosan nem. Aki más kultúrából, de jó szándékkal érkezik hozzánk, ám már határainknál a gyűlölet falába ütközik, könnyen válik olyanná, amilyennek látni akarjuk. Én abban hiszek: miután tisztázzuk, hogy a demokrácia nem exportálható, az érintett helyeken kell olyan politikai, gazdasági katonai helyzetet teremteni, amelyben kialakítható az adott térség kulturális, szociológiai hagyományainak megfelelő struktúra. Az emberek többsége saját környezetében érzi otthon magát, ott kell normális körülményeket teremteni. Ahonnan nincs értelme elvándorolni, ahová érdemes visszamenni. Ehhez szükség van a nyugati világ tőkéjére, a nyereségének nagyjából egy százalékára. Befektetésként – egyfajta Marshall-terv részeként – a muszlim országok mezőgazdaságába, iparába, oktatásába, egészségügyébe.

– Ha jól értem: olyan rendszerekbe, amelyek távol állnak a mi demokráciafelfogásunktól.

– Nem lehetünk finnyásak. Az iszlám más struktúra, de megfelelő gazdasági feltételekkel békét és boldogulást biztosíthat a benne élő embereknek. Persze tapasztalom, a mai nyugati világ baloldali és liberális köreiben nem lehet nyíltan beszélni a migrációs kérdés részleteiről, a szekuláris világgal szemben egyre erősödő vallási, szakrális elemek problematikájáról. Ha azt mondod, a vallási különbségek háborúhoz vezethetnek, azt felelik: politikailag nem vagy korrekt. A liberalizmusnak, számtalan csodálatos vívmánya mellett, nagy veszélye, hogy nincs ellenségképe. Nem orbáni, kreált ellenségekre gondolok. Hanem arra a képességre, amely felismeri a valós veszélyt. Pedig a bajokra csak úgy lehet humánus és racionális megoldást találni, ha megértjük, mi is a baj.

Forrás: 168 Óra online

Iszlám állásfoglalás

  • A magát Iszlám Államnak nevező és kalifátust kikiáltó IS előretörése megnyilatkozásra késztette az iszlám világ vallási vezetőit.
  • Konferenciájukon zárónyilatkozatot adtak ki, amiben egyértelműen elítélik az iszlám nevében elkövetett mészárlásokat.
  • De vannak hiányosságai is a dokumentumnak: válaszok helyett gyakran csak önmagukban értelmezhetetlen kijelentéseket tesz.
  • A konferencia zárónyilatkozatát Gyöngyösi Csilla Nelli, az ELTE Ókori és Középkori Filozófia Tanszékének doktorandusza és oktatója, az iszlám teológia és a Korán kutatója fordította és kommentálta.

2014 december 3-4-én volt Kairóban az a nemzetközi konferencia, amely elítélte a terrorizmust és a szélsőségeket. Ezen 120 állam muszlim és keresztény képviselői jelentek meg, többek között II. Tavadrosz kopt pápa és a keleti egyházak vezetői, valamint a muszlim világ vallási vezetői. A konferencia végén kiadtak egy nyilatkozatot, amelynek a teljes, lefordított szövege (fordítói jogok fenntartva) a poszt alján olvasható.

A nyilatkozat pozitívumai

1. Maga az a tény, hogy megszületett, azt mutatja, hogy az iszlám vallási és világi értelmiségét foglalkoztatja a kérdés, hogy mit lehet tenni a terrorizmus ellen. Ezek után senki nem mondhatja, hogy a mérsékelt iszlám nem próbál semmit tenni a terrorizmus ellen. Az más kérdés, hogy ez mennyire hatékony.

2. Deklarálja, hogy a keresztények ugyanannak az ummának a tagjai, mint a muszlimok. Az umma egyszerre vallási és világi fogalom, jelent vallási közösséget, de nemzetet is. Azt viszont nem tisztázza a nyilatkozat, hogy ezt vallási vagy világi értelemben kell-e érteni, főleg az Asztal szúra 18. ájája alapján: {Ha Isten úgy akarta volna, egyetlen ummává tehetett volna benneteket, de nem tette.} Nem válaszol arra a kérdésre sem, hogy kell-e a keresztényekre érteni a káfir- és a musrik-kifejezést (hitetlen, társító;szerintem nem), illetve, hogy hogyan érti az iszlám a Szentháromságot, amire egy mezei muszlim azt mondja, hogy ez társítás, ami a legnagyobb bűn az iszlám szerint. Egyáltalán, nem oldja fel a monoteizmus teológiai problémáját (mint ahogy a kereszténység és a zsidóság sem teszi) az egyetlen üdvözítő vallással kapcsolatban.

3. Fontos, hogy a nyilatkozat az ulema/vallási értelmiség felelősségét hangsúlyozza, hogy harcoljanak a terrorizmus iszlám-értelmezése ellen. Ez valahol azt mutatja, hogy a vallási értelmiség belátja, hogy valami félrement. De nem konkretizálja, hogy mekkora a vallási értelmiség, a wahhábizmus, a szalafiták, és konkrétan az Azhar felelőssége abban, hogy ez megtörténhetett: pl. Egyiptomban templomokat gyújtottak fel, és akkor nem szerveztek tiltakozó konferenciát.

4. Kimondja, hogy mindaz, amit a terroristák és szélsőségesek csinálnak, emberiesség elleni bűn, ami nagyon lényeges elhatárolódás ezektől a csoportoktól. Kimondja, hogy az iszlám elítéli ezeket (de nem hoz fel rá szöveges példát), viszont nem beszél arról, hogy a huszonegyedik században az iszlámnak, amely kétségtelenül rendelkezik erőszakos előtörténelemmel (ha csak a Próféta életéből akarok példát felhozni, akkor a Qurajza törzs medinai kiírtása jó példa erre), milyen a viszonya az erőszakhoz. Az erőszakos politikai iszlám akkora probléma, hogy erre nem elég annyit mondani, hogy az iszlám a béke vallása.

5. Felismeri, helyesen, hogy Nyugaton jelen van az iszlamofóbia, és hogy ez ellen küzdeni kell minden lehetséges eszközzel. Ugyanakkor nem fordítja le a nyilatkozatot angolra, nem népszerűsíti a saját mérsékelt álláspontját. Véleményem szerint elsősorban a nyugaton élő muszlimoknak kell az előítéletek ellen küzdeni, és csak másodsorban a döntéshozóknak, a muszlimoknak kell a maguk életéből sok pozitív példát felmutatni, és nem pedig a gonosz Nyugat médiájára mutogatni, hogy ők a hibásak.

A nyilatkozat hiányosságai

1. Egyáltalán nem reflektál arra, hogy mit kellene tanítani azokról a hadíszokról, amelyeket a szélsőségesek felhasználnak. Főleg három kérdéskör az, amiről nagyon világosan és tisztán kellene beszélni: mi a viszonya a jelenkori iszlámnak a középkori szövegekhez; szó szerint kell-e érteni a szunnát, ha igen, ez milyen viszonyban van a mai társadalmi követelményekkel; lehet-e egy Korán-áját idejétmúltnak nyilvánítani, mint pl. bizonyos ószövetségi tisztasági törvényekkel történt a kereszténységben, vagy a nők pappá szentelésével kapcsolatban?

2. Az oldal honlapján a nyilatkozat csak arabul van fent, így annak esélye, hogy az állásáfoglalás eljusson a világsajtóba, minimális. Néhány arab újság írt róla egy viszonylag rövid összefoglalót, de sehol nem volt belinkelve az eredeti nyilatkozat szövege, és csak hosszas netes turkálás során találtam rá. Ebből is látszik, hogy a mérsékelt iszlám mekkora kommunkációs hátrányban van a szélsőségesekkel szemben.

3. A zsidókat nem érti bele a nyilatkozatba, vagy ha igen, ez nincs kihangsúlyozva, pedig a Korán és a szunna igenis beleérti őket a bevett vallások körébe. Egyáltalán nem reflektál a nyilatkozat arra, hogy nem csak a muszlimoknak és keresztényeknek, hanem a zsidóknak is közös a történelme a Közel-Keleten, és őket is ugyanazok a jogok illetik meg, mint a keresztényeket.

4. A nyilatkozat nem foglalkozik az iszlám, mint vallás jelenlegi legnagyobb problémájával, azaz azzal, hogy kinek van joga szöveget értelmezni az iszlámban. Mert eddig az írástudók értelmezték a szövegeket, de amióta a többség írástudó, és a szunna fent van a neten, mindenki számára elérhető módon, semmi nem akadályozza meg pl. a fundamentalistákat, hogy a szövegeket a kontextusból kiragadva, a maguk elképzelései szerint értelmezzék. Erre nem válasz az, hogy az, amit csinálnak, nem iszlám, és hogy az iszlám ebben ártatlan. El kellene magyarázni, hogy miért rossz az, ahogy ezek az emberek (és általában a politikai iszlám) hozzányúl ezekhez a szövegekhez. Ez a nyilatkozat így nagyon felszínes, és semmi lényegeset nem mond arról, hogy a mai iszlám milyen viszonyban áll saját középkori gyökereivel.

5. Ezek az emberek nem látják, hogy épp az iszlám sajátosságaiból adódóan egy ilyen konferenciának milyen kevés hatása van a tényleges társadalomra. A szunnita iszlámban nem létezik papság és tanítói hivatal, így néhány alavető szabály betartása mellett mindenki azt gondol a maga muszlimságáról, amit akar. Ez egyrészt nagy szabadság, másrészt - pont a terrorizmus elleni küzdelemben - nagy fogyatékosság. Mert ha a jó muszlimságnak az egyetlen bírája maga Isten, és csakis Isten nyilatkozhat arról, hogy valaki jó muszlim-e vagy sem, akkor a közösségből sem lehet kizárni senkit, még azokat sem, akik nyilvánvalóan szembemennek az iszlám alapelveivel, de formailag betartják azt. Emellett a fiatal muszlimok nem a konferencia anyagából tájékozódnak, hanem az internetről, ahol rengeteg radikális szájt és videó van. Erre annyit mondani, hogy meg vannak vezetve: a probléma elbagatellizálása. Hogyan is tudna egy ilyen nyilatkozat az ISIS toborzóival versenyezni?

6. Még mindig úgy gondolják, hogy a terrorizmus ellen elsősorban katonai eszközökkel kell harcolni. Ez részben igaz, abból a szempontból, hogy ha elfogják vagy megölik az ISIS vezetőit, az jelentősen vissza fogja vetni a mozgalmat. De maga a probléma, mint vallási és politikai jelenség nem fog eltűnni, nem fog elűnni az a sok ember, aki a saját személyes problémáiért a „gazdag Nyugatot” teszi felelőssé, .

7. A nyilatkozat mereven elutasítja, hogy vallási kérdésként, az iszlám belső problémájaként tekintsen erre a kérdésre, miközben úgy próbál tekinteni a terroristákra, mint az „igazi” iszlám „meghamisítóira”. De ha nincs világosan kimondva, hogy mi az igazi iszlám, és nincs világosan kijelentve, hogy ez igen, ez meg nem (és nincs olyan tekintély, aki ezt megtehetné), akkor nem lehetséges azt mondani, hogy ez és ez nem az igazi iszlám. Ahhoz elsősorban ugyanis definiálni kell, hogy mit értenek igazi iszlám alatt.

**

Istennek, a Könyörületesnek és Irgalmasnak nevében.

Globális Azhar Nyilatkozat a szélsőségekkel és a terrorizmussal való szembenézésről

Az arab világ, a szélsőséges mozgalmak megjelenése miatt – amelyek a terrorizmust használják fel arra, hogy elérjék céljaikat - egy minden előzmény nélkül való zűrzavaros és feszült állapottal néz szembe. A lakosok biztonsága ki van téve olyan támadásoknak, amelyek az emberi méltóságukat, állampolgári jogaikat és vallási szentségeiket veszélyeztetik. Ezeket a támadásokat a vallás nevében követik el, de ebben a vallás ártatlan.

Ezért volt szükség arra, hogy a Nemes Azhar, amelyik vallási referenciaként szolgál minden muszlim számára, kezdeményezze a a fogalmak meghatározását és felszabadítsa a kategóriákat, amelyeket a szélsőségesek tönkretettek, amikor a terrorcselekményeikre alkalmazták őket; és hogy erősen hangozzék az iszlám hangja a szélsőségek és túlzások ellen, a terrorizmus minden fajtája és típusa ellen.

Válaszul a Nemes Azhar hívására, amit őeminenciája a nagy imám dr. Ahmad Tajjib vezet, általános konferencia gyűlt össze Kairóban, az Egyiptomi Arab Köztársaságban, a hidzsra szerinti 1436. év Szifr hónapjának 11-12 napján, szerdán és csütörtökön, ami a Gergely-naptár szerint 2014. december 3-4, és ezen megjelentek a muszlim felekezetek és a keleti keresztény egyházak vezetői, valamint muszlimok és keresztények a világ különböző tájairól.

Két nap vizsgálódás és megbeszélés után a gyűlés egy nyilatkozat elfogadásával zárult, és megegyeztek abban, hogy a neve Globális Azhar Nyilatkozat, és amely a következőképp szól:

Először, minden olyan fegyveres csoport és szektariánus milícia bűnös gondolatban és lázadó viselkedésben, amelyik a gyűlöletet és a terrorizmust használja – hibásan – a vallási vélemények alátámasztására. Ez egyáltalán nem az igaz iszlám. A hívők terrorizálása, az ártatlanok legyilkolása, a föld és vagyon elleni támadások, a vallási szentségek meggyalázása emberiség elleni bűn ugyanúgy, mint az országok feldarabolásának szándéka és a nemzetállamok felbomlasztása, és az iszlám teljesen és általánosan elítéli ezeket, és ezek torz és gyűlöletes képet festenek a világnak az iszlámról. Ezért ezek a bűnök nem csak hogy ellentmondásban állnak a vallási igazsággal, hanem megtámadják azt a vallást, ami a béke és az egység vallása, az igazságosság és a jótékonyság és az emberi testvériség vallása.

Másodszor, annak hangsúlyozása, hogy a muszlimok és keresztények keleten testvérek, ugyanannak az egy civilizációnak és egy ummának a részei, sok évszázadon keresztül éltek együtt, és elkötelezettek amellett, hogy folytassák az együttélést szabad, szuverén nemzetállamokban, megvalósítsák az állampolgárok közötti egyenlőséget, és tiszteljék a szabadságjogokat. A vallások és felekezetek sokasága nem új jelenség közös történelmünkben; ez a sokféleség gazdag forrás marad számukra és a világ számára, és tanúságot tesz a közös történelemről. A muszlimok és keresztények között történelmiek a kapcsolatok, a közös és gyümölcsöző élet eredményei. Jól követhető ez az egyiptomi és számos más arab országokbeli eredményekből, amelyek a teljes állampolgárság irányába mutatnak a jogok és kötelességek tekintetében. Ezért, a keresztényekkel és más vallásokkal és felekezetekkel való szembenállás és mesterséges indokok létrehozása kívül van az igazi valláson és a Próféta utasításain, Isten tegye őt áldottá és adjon neki békességet.

Harmadszor, hogy a keresztények és mások kizárása a vallási és etnikai közösségekből elítélendő bűn; azért gyűltünk össze, hogy elítéljük ezt; és ezért népünket, a keresztényeket kérjük, akik mélyen gyökereznek a hazájukban, amíg elvonul a szélsőségek hulláma, amelyet mindannyian tapasztalunk, ahogy a világ országait is kérjük, hogy nehezítsék meg azt a népvándorlást, amelynek az a célja, hogy a szélsőségesek terveit elősegítse, mivel ez a népvándorlás célkitűzése szerint olyan agresszív erők elmozdulása, amelyek nemzetállamainkra törnek, és szét akarják szakítani a civil társadalmunkat.

Negyedszer: néhány hivatalosság, gondolkodó és médiaszakember Nyugaton úgy tekint ezekre az erőszakos csoportokra, mint az igazi vallásra, és olyan előítéleteket generálnak, amelyek érvénytelenítik az iszlámot mint törvényt és módszert. Annak érdekében, hogy küzdeni lehessen e negatív jelenség ellen, arra kéri a konferencia a tisztességes nyugati gondolkodókat és hivatalosságokat, hogy korrigálják ezt a gonosz képet, és vizsgálják felül a negatív attitűdöt, és ne az iszlámot gyanúsítsák, mivel ebben ártatlan, és ne hagyják magukat befolyásolni ezen csoportok cselekedeteitől, amelyet a vallás kategorikusan elutasít.

Ötödször, a konferencia globális megbeszélésre és találkozóra hív, amelynek célja, hogy összehangolják a békén való munkálkodást és az igazságosság elősegítését a hitbeli és felekezeti sokszínűség és rasszbeli különbségek tiszteletének a keretén belül, valamint hogy keményen és őszintén dolgozzanak azon, hogy eloltsák a tüzet ahelyett, hogy gerjesszék.

Hatodszor, az umma számos fiatalja ki volt és ki van téve annak a propagandisztikus agymosásnak, amely a Korán és a szunna történeteinek, illetve a vallástudósok döntéseinek félreértéséből ered és a terrorizmushoz vezetett. Ezért kell a vallástudósoknak és az értelmiségnek magára vállalnia, hogy kézen fogja a félrevezetetteket eligazítások és tréningek során, hogy eljussanak a koncepciók valódi megértésére, hogy ne legyenek a gyűlöletre hívók és a hitehagyást proagálók prédái.
Ezek közül a koncepciók közül való az igaz kalifátus, az Isten küldötte – Isten tegye áldottá és adjon neki üdvösséget - kortársainak idejében, amit azért szerveztek meg, hogy előnyére váljon a népnek, célja a vallás védelme és a világi politika, hogy megvalósuljon az emberek között az igazségosság és az egyenlőség, mivel a vezetés az iszlámban az igazságosság értékein, az egyenlőségen és az állampolgári jogok védelmén alapszik, amihez joga van minden állampolgárnak, bőrszínben, nemben vagy hitben való megkülönböztetés nélkül, és minden rendszer törvényessége, amely megvalósítja ezeket az alapvető emberi értékeket, az iszlám forrásaiból ered.
Ugyanide tartozik a dzsihád koncepciója is, aminek az igazi jelentése az iszlámban az önvédelem és az ellenség visszaverése, és nem jelentheti be senki, csak a védelmező, és nem pedig egy személytől, vagy egy csoporttól függ, akárki is legyen az.

Hetedszer, fehívás az arab világ számára, hogy szervezze meg az együttműködést és dolgozza ki az együttműködés metodológiáját, hogy megvalósulhasson a stabilitás, a biztonság és a felvirágzás, noha ezek az országok már létesítettek gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat, és bevezették a vámuniót és a közös védelmet, hogy mindez elősegítse a szolidaritás és integráció elemeit egy körben, amely a többnemzetiségű államokat tömöríti egy stratégia keretén belül, hogy megvédje őket és védekezzenek általa.

Nyolcadszor, a konferencia – a vallástudósok minden erejével és vallási tekintélyével, amellyel az arab és muszlim világban rendelkeznek – felszólít mindenkit, hogy vállalják fel felelősségüket Isten és a történelem előtt az összes felekezeti és nemzeti villongások csillapításában, különösen azokban, amik Bahreinben, Irakban, Jemenben és Szíriában történnek.

Kilencedszer, elítéljük azokat a terrorista akciókat, amelyeket a cionista erők követnek el az elfoglalt palesztin területeken, különösen Jeruzsálemben, amelynek egyformán ki vannak téve muszlim és keresztény palesztinok, mecsetek és templomok, különösen az al-Aqsza mecset, amin legyen Isten áldása. Felhívjuk a nemzetközi közösség tagjait, hogy lépjenek közbe valóságosan és felelősen, hogy vége legyen ezeknek a bűnös támadásoknak, és vonják felelősségre az elkövetőket az igazságosság és bűnüldözés nemzetközi bíróságain.

A konferencia hangsúlyozza, hogy a Kelet, mind az itt élő muszlimok, mind az itt élő keresztények úgy látják, hogy a szélsőségek és extremizmussal való küzdelem és terrorizmusra adott válasz, bármilyen forrásból származik is az, és bármilyen célja is legyen, közös felelősség.
Végül az egybegyűltek nagy megbecsüléssel fordulnak a Nemes Azhar és őeminenciája a nagyimám dr. Ahmad Tajjib felé, hogy kezdeményezte és összehívta ezt az általános konferenciát, mint ahogy megköszönik az Egyiptomi Arab Köztársaság elnökének , kormányának és népének, sikereket és gyarapodást kívánva a Nemes Egyiptomnak, hogy megőrizhesse vezető szerepét a terrorizmus elleni küzdelemben és a közös együttélés alapjainak fenntartásában.

(A nyilatkozat eredetiben itt érhető el. Amennyiben fel kívánják használni a fordítást, írjanak az akiraly_kukac_444.hu címre, és összekötöm önöket a jogtulajdonos Gyöngyösi Csillával.)

Forrás: 444.hu

Ajánlott irodalom: Válasz.hu

A menekültek befogadásáról

Nehéz ma a menekültkérdésről józan és emberséges véleményt mondani. De nem lehetetlen, hiszen csak utána kell nézni annak a valóságnak, ami elől ezek az emberek menekülnek. Aki az ilyen helyekről menekülőket válogatás nélkül visszaküldené oda, ahonnan jöttek, vagy akárcsak vélt vagy valós érdekei alapján válogatna közülük, az szívtelen gazember.

Miközben nem felejthetjük el a saját vélt vagy valós érdekeinket sem, amelyek szintén igazságot követelnek. Európaiként jogunk van a biztonságunk garantálását elvárni a mindenkori hatalomtól, legyen az a nemzeti vagy uniós jogalkotó, igazgatási szervezet. Nem lehet a határainkon megjelenő, azonosítatlan személyeket korrekt válogatás és a szükséges óvintézkedések megtétele nélkül beengedni az Európai Únióba.

Hol van az egyensúly az irgalom és az óvatosság egymásnak látszólag ellentmondó szempontjai között? Ott, hogy a menekültek kérelmeit a határnál a lehető legalaposabban meg kell vizsgálni és dönteni kell róluk a jogszabályok alapján. Továbbá egy nyilatkozatot kell mindenkivel aláíratni, hogy az Únió területén lemond az iszlám vallás mindennemű gyakorlásáról, és visszavonhatatlanul elfogadja a liberális törvényeket.

Aki a vizsgálaton biztonsági szempontból fennakad, vagy nem írja alá a nyilatkozatot, azt azonnal vissza kell fordítani. Aki beléphetett, de ezt követően bármikor megszegi vagy akárcsak ellene mond a liberális törvényeknek, vagy bármilyen a betiltott iszlám vallás gyakorlásának minősülő cselekményt követ el, azt ki kell utasítani az EU területéről, és ezt haladéktalanul végre is kell hajtani.

Az iszlám kulturájú vagy vallású személyek csak a teljes integráció szándéka és tényleges megvalósítása esetén maradhatnak Európában, mindenki mástól kíméletlenül és azonnal meg kell szabadulni. Ez eltarthat egy ideig, de határozott fellépéssel néhány éven belül megtisztítható lenne Európa az új és persze a régi, akár már állampolgárságot nyert bajkeverőktől is: az iszlám vallású emberektől.

Ajánlott irodalom: Az iszlám vezetők végre…

Illiberális demokrácia 2.0

Erdogan még isztambuli polgármester korában így heccelte az összegyűlt tömeget: „A mecsetek a katonai szálláskörzeteink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink és a hithűek a katonáink!” Ezért az iszlamista hergelésért a bíróság 1999-ben négy hónap börtönre ítélte és egyben örökre eltiltotta a politika gyakorlásától. A modern Törökország tragédiája, hogy az iszlamista Erdogan ezekben a napokban rendkívüli állapot kihirdetésével veszi át a teljhatalmat, miközben dúlja szét a világi oktatást. (Forrás: Privátbankár)

És akkor következzen „vendégbloggerünk” írása a magyar párhuzamokról.

Az iszlám a mai Törökországban: Fetullah Gülen mozgalma

Fodor Pál cikke, elhangzott a Történelemtanárok (13.) Országos Konferenciáján - 2003 október 4. szombat, 01:00

1999. június közepén óriási belpolitikai botrány rengette meg a botrányokhoz egyébként hozzáedződött török közvéleményt. Különböző tévécsatornákon több estén át olyan videokazettákat játszottak le, amelyeken az akkor már mondhatni világhíres M. Fethullah Gülen, a „nurdzsu” vagy „fethullahcsi” néven ismert iszlám mozgalom szellemi vezére bizalmas körben teljes nyíltsággal szólt a mozgalom céljairól és a követendő taktikáról. Kijelentette, hogy az iszlám jövő nevében mindenekelőtt két célpontot kell bevenni: az igazságszolgáltatást és a közigazgatást. Az ezekbe és az állam egyéb alapvető intézményeibe beépült embereik a mozgalomnak ágyaznak meg, Gülen szavaival: ők a „mi létünk ütőerei” és „garanciái”. A feladat a megszerzett pozíciók megőrzése és folyamatos bővítése, a törvényeket és szabályokat formailag betartva. Időként visszavonulásra lehet szükség, de sem ezt, sem az előretörést nem szabad észrevennie senkinek. A lényeg: a jövő érdekében „kezünket az ütőereken kell tartani” (dzsan damarlari icsinde dolasmak) és a „legérzékenyebb pontokat kell felderíteni” (püf noktalari kesfetmek). A beépültek törekedjenek minél feljebb jutni, politikai kapcsolatokat építeni, de kerüljék az összeütközéseket, az erőpróbákat, amíg nincs elegendő erő. A hősiesség szükségtelen, ehelyett a saját metódusát ajánlja: az összes területet meghódítani, megszerezni. Az óvatosság, az álcázott lépések (tedbirli hareket), a diplomatikus cselekvés indokolt, mert a világ fél az iszlám erősödésétől. „Minden lépés korainak számít, amíg lényegünket meg nem találjuk, amíg többségbe nem kerülünk, amíg nem leszünk elég erősek ahhoz, hogy a világot a hátunkra vegyük és elvigyük, amíg … a törökországi összes alkotmányos intézményben meglévő erőt … a saját oldalunkra nem vontuk”. Sokak fülét sértette, amit Atatürkről mondott: felfújt hólyagnak nevezte, aki erőszakkal teremtette meg a saját kultuszát.

Az elhangzottak alaposan megdöbbentették a török társadalom kevésbé tájékozott, vagy az iszlámmal nem szimpatizáló, laikus tömegeit. A kazettákon feltárulkozó Fethullah Gülen ugyanis alaposan elütött az előző évtized folyamán megismert Fethullah Gülentől. Akkoriban sokak számára ő jelentette a reménységet az egyre erősödő politikai (és gyakran szélsőséges) iszlám mozgalmak között. Az országban ekkortájt több mint két tucat jelentős szervezetet tartottak számon: a Refah Partisi körül gyülekező erőket, a szélsőbalos, fegyveres harcot hirdető „Nagy Iszlám Keleti Akindzsi Front”-ot, a terrorista módszerekkel küzdő és iráni befolyás alatt álló „Hezbollah”-ot, a hasonló jellegű „Iszlám Mozgalom Szervezeté”-t, a dervisrendek közül pedig a „nurdzsu”, a „szülejmándzsi”, a „naksibendi”, a „kádiri”, a „vahhábi”, az „isikcsi”, a „biberi”, a „tidzsáni”, a „dzsáferi” és a „müszlüman gencslik” közösségeket (az alevikről nem is szólva). Míg ezeknek az irányzatoknak a többsége egyre nyíltabban tört a hatalomra (1995–96-ban a Refah átmenetileg célhoz is ért), addig a nurdzsukat irányító Fethullah Gülen a „mérsékelt iszlám” zászlóvivőjének számított. „Muszlim demokratának” tartották, akitől távol állt a vallásjogra támaszkodó állam gondolata; korszerű vallástudósnak, a civil társadalom és a demokrácia építőjének hitték, aki iskoláival óriási missziót végez a törökség egyesítésére, és a vallási tolerancia apostolaként tisztelték. Az 1993-ban elhunyt Turgut Özal államfőtől kezdve az évtized szinte valamennyi számottevő török politikusa, miniszterelnöke fogadta, dicsérte, támogatta. Az ős-szociáldemokrata és többszörös miniszterelnök Bülent Eçevit nemegyszer nyilvánosan kiállt mellette, kijelentve, hogy igazi civilnek tartja, aki tiszteletben tartja az atatürki elveket, fékezi az emberek áramlását a vallási rendekbe, oktatási intézményeivel az országot szolgálja, és ellensúlyozza a perzsa behatást. Hadseregnyi tudós, művész, katona, vállalkozó, sportoló, médiasztár állt mellé és ünnepelte. 1994-ben az ő ösztönzésére és részvételével megalakult az „Újságírók és Írók Alapítványa”, amely a következő években „Tolerancia-díj”-jal tüntetette ki a társadalmi párbeszédet előmozdító entellektüeleket. A hazai dialógust hamarosan magasabb szintre fejlesztve a vallások, pontosabban a vallásos emberek közötti párbeszéd apostolának szegődött. Ennek jegyében 1996-98 között találkozott az izraeli szefárd közösség főrabbijával, I. Bartholomeos konstantinápolyi orthodox pátriárkával, a törökországi latin, örmény és szír katolikusok és a zsidók vezetőivel, továbbá amerikai katolikus és zsidó szervezetek képviselőivel. 1998 februárjában hazája politikusait megelőzve a Vatikánban fogadta őt II. János Pál pápa. A tárgyalásokon Gülen a 2000. évben közös kongresszusok, ünnepségek szervezését és Harranban, Ábrahám állítólagos szülőhelyén, egy vallástudományi egyetem felállítását javasolta.

A sikerek csúcspontján, 1998-ban azonban a figyelmesebbek már érzékelhették, hogy a hatalom berkeiben nem mindenki lelkesedik érte, és szándékait nem tartja őszintének. Szinte a pápalátogatással egyidejűleg jelent meg a sajtóban egy 1996 végén keletkezett titkosszolgálati jelentés, amely korrupt államférfiak, maffiózók társaságában említette, s részletesen értékelte pályáját és tevékenységét. Röviddel ezután két, kiugrott diák hihetetlen, sokkoló elbeszélését adta közre a napisajtó, amely sötét színekkel festette le az általa működtetett iskolákat. Azóta kiderült, hogy a belügyi hírszerzés már 1992-ben állam- és demokráciaellenes szervezetnek minősítette Fethullah Gülen mozgalmát, amely elsősorban a rendőrségi és a katonai kollégiumokba szivárog be, a flotta főparancsnokának 1994. évi jelentésében pedig azt írták róla, hogy olyan veszélyes, mint a PKK (Abdullah Öcalan kurd kommunista pártja). A katonai vezérkar 1997 nyara óta egyik fő célpontjának tekintette. Ha figyelembe vesszük, hogy 1999 júniusában újabb titkosszolgálati jelentés látott napvilágot, amelyben a laikus államrend megdöntésére irányuló, a vallásjogon alapuló állam létrehozására szolgáló, titkos szervezet létrehozásával vádolták meg, akkor világossá válik, hogy a kazettaügy csak az utolsó felvonás és a döntő bizonyíték volt abban a hosszú és küzdelmes játszmában, amelyben az állam szekuláris erői, főleg a hadsereg vezetői, keresztülvitték a Hodzsaefendinek nevezett vallási vezető eltávolítását. 2000-ben vádat emeltek ellene, s az ügyész a ma napig húzódó tárgyaláson a fenti vádpontok alapján öttől tíz évig terjedő börtönbüntetést kért rá. Fethullah Gülen azonban (nyilván értesülve az ellen készülődő akciókról) gyógykezelés ürügyén még 1999 tavaszán Amerikába távozott, ahonnét máig nem tért vissza, és máig nem adták ki.

Itt az ideje, hogy röviden áttekintsük: ki valójában Fethullah Gülen, melyik a valódi arca, s mi a dimenziója és a magyarázata hallatlan sikereinek. 1938-ban vagy más adatok szerint 1941-ben született egy kis faluban, Erzurum tartományban. A Korán-olvasáson kívül soha nem vett részt rendszeres képzésben, az alapvető vallási ismereteket egyszerű szüleitől, rokonaitól sajátította el. Ennek ellenére, látszólag önerőből, a 80-es évekre egy keleti és nyugati irodalomban, filozófiában, az iszlámtudományokban hallatlanul tájékozott, termékeny szerzőként és erőteljes gondolkodóként lép elénk. Mintegy húsz könyv és megszámlálhatatlan cikk, riport szerzője, szereplője. Az 50-es évek végétől a 80-as évek végéig egyszerű prédikátorként (vaiz) kereste a kenyerét Edirnében és főleg Izmir környékén. A hatalom többször letartóztatta tiltott vagy felforgató prédikációkért.

A 90-es években sorra megjelenő könyveiből egy kiforrott eszmerendszer és cselekvési program bontakozik ki. Gülen szellemi forrásvidékein a szalafik, a vahhabbik, Afgáni és a naksibendik mellett a fő helyet Bediuzzaman Said-i Nursi (1876–1960) és az ő „nurdzsu” nevű mozgalma foglalja el. Said-i Nursi vezéreszméi röviden a következők voltak: A két fő ellenség: az ateizmus és a materializmus csak az iszlám teljes megújításával győzhető le. Át kell venni és a vallással összhangba kell hozni a nyugati eredményeket. A lelkiismeretet a vallástudományok, az értelmet pedig a modern tudományok világítják meg, s e kettő révén tökéletesedik az ember. Alapvető a nevelés, az iskola, ennek révén jut el az ember a tudatossághoz. Az egyén a közösség része, a közösségi életnek, az iszlám köztársaságnak a Koránon és seriaton kell alapulnia. A rossz körülmények között (értd: az atatürki Törökországban) a hittel kell küzdeni a vallásért, amihez két fő eszköz van: 1. a pozitív akció és 2. a békés, szellemi dzsihád. A többi nagy valláshoz türelemmel, megértéssel kell közeledni.

Fethüllah Gülen szinte minden téren példaképe és szellemi mestere elképzeléseit vitte és fejlesztette tovább. Jóllehet nyíltan nem érvel a seriat-állam mellett, mindennek mértékét, a rend és a harmónia biztosítékát a Koránban, a Szunnában és a mértékadó hittudósok (ulema) véleményében látja, az iszlámot nemcsak vallásnak, hanem univerzális, mindent átfogó rendszernek fogja fel. A vallás, amely Istentől van, az igazi civilizáció alapja, az ateizmus az ördög műve. Mindnyájan Isten szolgái vagyunk, legfőbb célunk elnyerni az ő tetszését. A valláserkölcs tartalma: jót tenni az ellenszolgáltatás reménye nélkül.

Bár az iszlám és a maga törekvései egyetemességét hangsúlyozza, többször érinti a török-iszlám szintézis kérdését. Úgy látja, hogy a törökség hanafita iszlám felfogása, kiegészülve a szúfizmus iránti vonzalmával, külön színt hozott az iszlámba, s rányomta a bélyegét az iszlám történelem jó háromnegyed részére. Ahogy a törökök folyton újrainterpretálták az iszlámot, úgy kell a mai kor emberének is megújulnia. A Koránt huszonöt éveként újra kellene értelmezni az alaptételek és az új körülmények fényében. A hit és tudás egysége jegyében át kell venni a nyugattól, ami hasznos, és általuk megerősíteni a saját szellemi gyökereket. Egyesíteni kell a nyugati észt és aktivitást a keleti szívvel és szellemmel. A 21. században a török (és a muszlim) identitás nem lehet Amerika- és Európa-ellenes, mert különben a muszlimok a peremre szorulnak.

Az iszlám törökországi helyzetét elemezve arra jutott, hogy a „hitetlenség” vagy „szerencsétlenség” korának mondott atatürki köztársasági szellemtől vissza kell térni az „Ayasofya” szelleméhez, vagyis a törököknek újra birtokba kell venniük erővel elnyomott, háttérbe szorított hagyományukat, a medresze-tekke kultúrán alapuló eredeti önazonosságukat, fel kell szabadulniuk az ateizmus uralma alól. Egyesek szerint az a tétele, hogy az Ayasofiának vissza kell adni eredeti funkcióját, szimbolikusan a kalifátus visszaállításának követelését fogalmazza meg. Műveiben ugyanakkor teljes nyíltsággal szól arról, hogy a muszlim társadalom újjáépítése az iszlám dzsihádra vonatkozó tanításán alapszik. A dzsihádot a teremtés fő céljának tartja, az ember legfőbb kötelességének. A belső és a külső, a nagy és a kis dzsihád egymástól elválaszthatatlan, végrehajtása a külső és belső hódítás egyensúlyán alapszik. Az ember egyfelől igyekezzék eljutni belső lényegéhez, másrészt szakadatlanul törekedjék arra, hogy ehhez másokat is hozzásegítsen, vagyis a cél az egyén és a társadalom megjavítása. A dzsihád mint fegyveres harc csak érintőleg kerül szóba, viszont Gülen határozottan állítja, hogy a kis dzsihád az iszlám parancsainak aktív teljesítését, tehát az akciót is magában foglalja. Ennek a közösség érdekében hozott anyagi áldozatvállalásra is ki kell terjednie. A dzsihád teljes valóságában azonban inkább a jövő feladata. A 90-es években és azelőtt Gülen a hangsúlyt a teblig és irsad fogalmakkal jelölt vallási propagandára helyezte, abból kiindulva, hogy minden korszakban az adott feltételekhez szabott szolgálati stílusra van szükség. Gülen, eltérően a többi törökországi iszlám áramlattól, nem a politikai szférában kívánt céljához eljutni. Szerinte a változásokat, a teblig és irsadot a civil társadalomban, a közösség alapintézményeiben, alulról kell megindítani. A muszlim önépítés első fázisában a medresze tudományára, a derviskolostor (tekke) szívére és a kaszárnya fegyelmére van szükség, s az egészet egy „magasztos” vezetőnek kell irányítania. A sietség, a türelmetlenség, az idő előtti „hurudzs” megbocsáthatatlan. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a kifejezés mély értelmet hordoz. Az iszlám történelemben ezzel a szóval szokás jelölni az új politikai hatalmak, dinasztiák születését, színre lépését, vagyis használata Gülennél nem lehet véletlen.) Gülen számtalanszor hivatkozik a próféta mekkai korszakára, a kívánatos viselkedés modelljeként mutatva be a próféta óvatos politikáját. Gülen mindig visszautasította a színlelés vádját, ám bírálói filológiai érvekkel meggyőzően mutatták ki, hogy taktikájának alapvető eszköze a takijje, a színlelés, álcázás, a valódi szándék elrejtése. A szót valóban nem használja, de az általa gyakorta emlegetett telattuf (kellemesen, kegyesen cselekedni), tedbir vagy tedbirli hareket szavak és kifejezések pontosan ezt a fogalmat takarják. De nem nehéz felismerni a módszert abból a szemléletesen megfogalmazott szabályból sem, amely úgy szól, hogy a propaganda során mindenkinek „vérmérséklet szerint kell adagolni a serbetet”. Szövegeiből egyértelműen kiderül, hogy a készülődés, az építkezés korszakában rendkívül fontosnak tartja a laikus társadalom éberségének elaltatását, a saját üzenetek másokkal való kimondatását, azt, hogy – az ő kifejezésével – a „másik front”-ot semmi se mozgósítsa a „mi frontunk” ellen. A hit (iman) fontosságának felismerését a bölcsességnek (hikmet), vagyis a rendszerezésnek és az önszerveződésnek kell követnie, de – ahogy a bevezetőben idézett kazettán is mondotta – mindaddig, amíg nincs meg a szükséges erő, nem szabad a hatalommal kacérkodni. Ebből kiindulva ítélte el nyilvánosan a szíriai (1982) és algériai hatalomátvételi kísérleteket, s ezért határolódott el többször Erbakan és a Refah Partisi politikájától, különösen az 1995-97. évi kormányzástól. S ezért helyezett óriási súlyt egyetemes vallási üzenetek megfogalmazására, a vallások dialógusára, jóllehet ifjabb korában, még váizként, olyan prédikációkat mondott, amelyek hatására hívei mozit és szállodát támadtak meg.

Miközben a külvilágnak toleranciáról beszélt, és a civil társadalom építőjének mutatkozott, a saját mozgalmában katonai rendszert honosított meg („Allah katonái vagyunk”). Jóllehet mind a mai napig tagadja, nem kétséges, hogy a korábban „nurdzsu”, ma többször „fethullahdzsi” néven emlegetett mozgalom dervisrendszerű szervezetként működik. A tagok és a támogatók feltételen engedelmességgel tartoznak a mesternek, s városok, városnegyedek, iskolák és az egyének szintjén külön imámok gondoskodnak a vezér akaratának végrehajtásáról. Fethullah Gülen alapeszméje, tevékenységének kiindulópontja az, hogy a muszlim önépítést csak korszerűen képzett, válogatott káderállomány viheti véghez. Egy muszlim elitet kell felnevelni, és „ha egy nap a világot robotokkal irányítják, akkor a robotokat vezérlő központnak a muszlimok kezében kell lennie. És ha a jövő sorsát a technológia határozza meg, akkor a technológia rendezői szobájának a muszlimok ellenőrzése alatt kell állnia.” Ezt a tebliget végző és a világ irányítására képes káderállományt, amelynek egyik kezében Korán, a másikban mobiltelefon van, Gülen „arany nemzedéknek” (altin neszil), „a fény hadseregének” (isik orduszu) vagy a „fény lovasainak” (isik süvarileri) szokta nevezni. A 60-as évek második felétől minden erőfeszítése „az arany nemzedék” kinevelésére szolgáló oktatási hálózat megteremtésére irányult. 1992-ig csak Törökországban, azután Közép-Ázsiától Brazíliáig külföldön is egymás után nyitotta iskoláit. A vádirat szerint a „rend” 1999-re belföldön több mint hétszáz intézménnyel (általános iskola, derszhane, diákotthon, egyetem), külföldön pedig 35 országban 279 oktatási központtal (egyetem, gimnázium, diákotthon stb.) rendelkezett (ezekben becslések szerint 60.000 diák tanult). A legfontosabb és legtitokzatosabb elemet ebben az oktatási rendszerben az ún. „fény házai” (isik evleri) alkotják. Ezekben a lakásokban hétvégeken, esténként, kis csoportokban 6-10 hónapos kiképzést (az ellenfelek szerint agymosást) kapnak különböző iskolákban megkörnyékezett, idecsábított, tehetséges diákok, amelynek során beléjük oltják Gülen gondolatait, stratégiáját és taktikáját, a „misszió”, az „ügy” (dava) iránti feltételen elkötelezettséget. Közülük kerülnek ki az „ügy” vagy „szolgálat emberei” (dava adami, hizmet eri), a Saidi Nursihoz hasonló „forradalmi lelkek”, akikre a közösség elitjeként, az álcázás nagymestereiként a különböző egyetemeken (ahová célzottan irányítják őket), majd az állami intézményekben az indoktrináció, a teblig és az irsad feladata elsősorban hárul.

Az intézmények létrehozásához és fenntartásához szükséges pénzt a Gülen mögött felsorakozott muszlim tőke biztosította. Egyesek szerint 1999-ben a Törökországban 50 milliárd dollárra becsült iszlám tőke mintegy felét az ő támogatói birtokolták. Az alapítás és fenntartás rendszere igen bonyolult, mert különféle alapítványokon keresztül történik. Gülen mozgalmát 1999-ben 88 alapítvány, 20 társaság, 218 vállalat, egy biztosítótársaság és több pénzintézet szolgálta. A külföldi oktatási központok segítenek a török vállalkozók üzleti ügyeinek bonyolításában, sokak szerint többsége pénzmosással is foglalkozik. (Egyes hírek szerint magyarországi nyelviskolájukban szintén forognak fekete pénzek.) Ha Gülen mozgalmának egyik lába az iskola, akkor a másik az iszlám tőke segítségével létrehozott médiabirodalom. Ehhez 17 sajtótermék, 1 országos napilap (Zaman), 1 tv-csatorna (Samanyolu), 2 országos rádióadó tartozik, ami hatásosan járul hozzá Gülen nézeteinek terjesztéséhez és szükség esetén a támadások elleni védekezéshez.

Fethullah Gülen mozgalmának hihetetlen sikerei az általános iszlám ébredésen túl számos okra vezethetők vissza. Az egyik legfontosabb: a 70-es évek végére Törökországban nyilvánvalóvá vált, hogy az atatürki paradigma: az egységes, laikus török nemzet fikciója nem tartható fenn tovább. Hatalmas társadalmi és legtimációs űr támadt, amelyben a civil társadalom megteremtésének jelszavával a legkülönbözőbb identitású alcsoportok kezdtek megszerveződni, és az üresen maradt terekbe nyomulni. Ezt a folyamatot Ferdinand Tönnies nyomán a törökök cemaatlesmé-nek nevezik.

A hosszú elfojtás után a community spirit értelemszerűen a vallási hagyományban talált fogódzókat, így a török társadalomban hamarosan számos irányzat kezdte bontogatni szárnyait, vagy lépett a nyilvánosság elé (alevi, szunnita, tarikat- és seriat-párti, turanista, oszmánista, kurd, török stb). A vallásos törökök úgy élték meg a változást, mintha a próféta kora, az iszlám euforikus időszaka köszöntött volna be újra. Ugyanakkor a politikát uraló, szóban atatürkista, laikus politikai elit lassanként teljesen elvesztette hitelét, amihez nagyban hozzájárult, hogy a török gazdaság Özal által végrehajtott liberalizációja, világgazdasági integrációja a kezdeti eredmények után nem várt mélységű társadalmi bajokat okozott. Ebben a légkörben a kereső török ember hiteles vezetőket csak vallási körökben találhatott. Gülen mesterien időzítette fellépését: akkor robbant be, amikor a legnagyobb volt a vágy hiteles emberek iránt, amikor a régi elit már rákényszerült, hogy hangnemet, stílust váltva osztozkodjék az újonnan jöttekkel és a mögöttük álló gazdasági erőkkel. Gülen ráadásul értett hozzá, hogyan jelenjék meg széles körben elfogadható alakként. Mindenkinek azt mondta, amit hallani akart: a mélyen hívőknek ő lett az autentikus vallási vezető; a turanistáknak (közép-ázsiai iskoláival) a pánturkista; a konzervatívoknak a hagyomány védője; a liberális muszlimoknak a szaudiak által támogatott naksibendik ellensúlya; a laikusoknak a felvilágosodott, toleráns vallástudós, az erő, aki a vallást a régi keretek között tartja. Ehhez járult egy súlyos külső tényező: az Egyesült Államok. Egy CIA-elemző már 1990-ben leírta, hogy a posztszovjet korszakban az iszlám előretörését úgy lehet megakadályozni, ha Törökország feladja atatürki, laikus berendezkedését, és egy mérsékelt iszlám rendszerre tér át. Többen állítják, hogy Gülen amerikai segédlettel nyitotta meg több közép-ázsiai és kínai iskoláját, amiért cserébe kémkedett a CIA-nak. Tény, hogy Gülen mindig barátságosan nyilatkozott Amerikáról, ma is ott tartózkodik, és kiadatása nincs napirenden. Ha az összefüggések igazak, akkor Amerikának így vagy úgy része lehetett a tavaly bekövetkezett „muszlim demokrata” hatalomátvételben.

Fethullah Gülen lelepleződése és az ellene indított per kétségtelenül súlyos csapást mért a „mérsékelt iszlám” hitelességére, legalábbis a nem iszlámista törökök szemében. A gyakorlatban azonban a mozgalom minden jel szerint él és virul, egyes baloldali pártok azt állítják, hogy Gülen emberei részt vesznek a tavaly alakult „muszlim demokrata” AKP-kormányban. Ha a mozgalom jellegéről, stratégiai céljairól és taktikájáról fent előadottaknak csak a fele igaz, akkor a mostani körülmények között Fethullah Gülen irányzatának a jövője is biztosítottnak látszik. Az iszlámista előretörést aggódva szemlélők számára pedig eljött az idő, hogy elgondolkozzanak a törökországi mérsékelt iszlám mítoszáról.

Fodor Pál

IRODALOM

Armagan, Mustafa – Ünal, Ali, Medya aynasinda Fethullah Gülen. „Kozadan kelebege”. Istanbul, 1999.

Baris, Ferhat, Maskeli balon. Medyatik bir infazin anatomisi. Istanbul, 1999.9

Bulut, Faik, Kim bu Fethullah Gülen. Istanbul, 1998.

Deger, M. Emin, Bir Cumhuriyet düsmaninin portresi ya da Fethullah Gülen Hocaefendi’nin derin misyonu. Istanbul, 2000.

Fethullah Gülen davasi iddianamesi. In: www.belgenet.com/dava/gulen

Gülen, M. Fethullah, Prisma. 1–3. Izmir, 1996.

— Ila-yi Kelimetullah veya cihad. Izmir, 1988.

— Asrin getirdigi tereddütler. 1–4. Izmir, 1998.

— Fasildan fasila. 1–3. Izmir, 1998.

— Ölçü veya yoldaki isiklar. Izmir, 2001.

Kindira, Zübeyr, Fethullah’in coplari. Ankara, 2001.2

Ünal, Ali, M. Fethullah Gülen. Bir porte denemesi. Istanbul, 2002 (F. Gülen műveinek bibliográfiájával).

Vahide, Sükran, Bediuzzaman Said Nursi. Istanbul, 1992.

Zürcher, Erik J., Turkey. A Modern History. London, New York, 1994.

www.fetullahgulen.org

www.mfethullahgulen.com.

www.radikal.com.tr.

(A Törökországban kiadott művek beszerzéséhez nyújtott segítségéért legmélyebb hálámat fejezem ki Sinan Kuneralpnak).

Forrás: Történelemtanárok Egylete

Miért vesztik el az arabok a háborúikat

Szerző: Norvell B. De Atkine - 1999 December


Norvell De Atkine, az amerikai hadsereg nyugalmazott ezredese, nyolc évet élt Libanonban, Jordániában és Egyiptomban. A beirúti Amerikai Egyetemem kapta diplomáját az Arab Tanulmányok tanszéken, és most az amerikai hadseregnek a közel keletre küldött tagjait oktatja. Minden ami itt olvasható kizárólagosan az ő véleménye.

Az arabul beszélő hadseregek rendszerint igencsak gyengén szerepeltek a modern korban. Az egyiptomi hivatásos hadsereg (regular forces) gyengén produkált a jemeni partizánok ellen az 1960-as években.1 A szíriaiak csak elképesztő fegyverzetbeli és számbeli fölénnyel tudták az 1970-es évek közepén rákényszeríteni az akaratukat Libanonra..2 Az irakiak szintén a tehetetlenségükről tettek tanúbizonyságot az iráni hadsereg ellen, annak ellenére hogy az iráni hadsereget szinte szétverte az 1980-as évek forradalmi zűrzavara. Az irakiak szintén nem voltak képesek legyőzni a kurdokat a három évtizedes háborújukban.3 Az 1990-es kuvaiti háborúban mindkét arab hadsereg gyengén produkált.4 Továbbá meg kell jegyezni, hogy az arabok szinte minden Izrael ellenes katonai összecsapásban leszerepeltek. Honnan jön ez a lehangoló rekord? Itt több tényező játszik szerepet — gazdasági, idológiai, technikai — de valószínűleg a legfontosabbak a kultúrából és bizonyos társadalmi tulajdonságokból származnak, amik meggátolják hogy az arabok képesek legyenek hatásos hadseregeket létrehozni.

A katonai világban alapigazságként fogadják el hogy egy hadsereg úgy kűzd ahogy gyakorol, tehát hasznos lehet ha megosztom az elsőkézből származó több éves tapasztalatomat az arabok gyakorlási módszereiről, hogy következtetéseket vonhassunk le, hogy hogyan mennek a csatába. A következő benyomásokat a személyes tapasztalataimból szűrtem le, mivel arab hadseregeknél szolgáltam mint amerikai katonai attasé, biztonsági tiszt, megfigyelő tiszt a British-officer Trucial Oman Scouts (az Egyesült Arab Emirátusok megalakulása előtt a biztonsági haderő az emirátusokban), valamint vagy harminc éven keresztül tanulmányoztak a Közel Keletet.

Hibás Kezdetek

A kultúra belekeverése a stratégiai felmérésekbe eléggé gyenge örökséggel bír, mivel ez gyakran együtt járt nemtörődömséggel, ábrándozással, és mitológiával. Pl. az amerikai hadsereg az 1930-as években úgy vélte, hogy a japán nemzeti jellemben nincs eredetiség, és emiatt a következtetésre jutott, hogy az ország örökkön örökké technológiai hátrányban fog szenvedni.5 Hitler korcs társadalomként kezelte az Egyesült Államokat,6 és ebből következőleg alábecsülte az amerikai hadbalépés hatását. Mint ezek a példák mutatják, amikor a kultúrát beszámítják az ellenséges erők haderejébe az vad torzításokhoz vezethet, különösen akkor, amikor arról van szó, hogy különféle államok miért lépnek háborúba felkészületlenül de magabiztosan. Ez a kisértés többek között akkor lép fel, ha a kultúrális szokásokkal próbálják az ellenséges állam számbeli vagy fegyverzetbeli fölényét tagadni. Vagy az ellenkezője, amikor a potenciális ellenséget valaki a saját kultúrájának a prizmáján keresztül vizsgálja. Az amerikai stratégisták feltételezték hogy az észak vietnámiak fájdalomküszöbe nagyjából megfelelt a sajátjukénak, és ebből következőleg azt hitték, hogy a légi bombázások térdre fogják őket kényszeríteni.7 Azt hittük, hogy a szerbek három napig lesznek képesek ellenállni a légi bombázásoknak; 78 napra volt szükség.

Különösen veszélyes gyors itéletet hozni a katonai képességekről múltbeli események alapján, mivel a társadalmak a katonai szubkultúrával egyetemben fejlődnek. A német parancsnokság pl. az első világháború előtt nagyon optimistán itélte meg a helyzetet a franciák 1870-es francia-porosz háborúbeli pocsék szereplése alapján.8 A francia katonák első világháború beli bátorsága és állhatatossága alapján mindenki, Winston Churchilltől kezdve a német hadvezetőségig, messze túlbecsülte a francia hadsereg kűzdőképességét.9 Az izraeli tábornokok az 1967-es gyenge szereplés után 1973-ban alábecsülték az egyiptomi hadsereget.10

A kultúrát nehéz körülírni. A kultúra nem egyenlő a személy fajával vagy etnikai identitásával. A hadviselés történelme minden olyan kisérletből gúnyt űz ahol az egyént szigorúan a kultúrális háttér alapján akarták megitélni, mint ezt az Ottomán és a Római Birodalmak katonai történelme olyan jól illusztrálja. Mindkét esetben a kiképzés, a fegyelem, a sziporkázó ész, és a lendület számított, és nem az egyes katonák eredete.11 A nagyon fegyelmezett és hatékony római légiók katonái pl. a birodalom minden csücskéből jöttek, és az elit ottomán janicsárok (rabszolga katonák) pedig keresztények voltak, akiket gyermekként toboroztak a Balkánról.

A Kultúra Szerepe

Mindezen problémák ellenére, a kultúrát igenis, figyelembe kell venni. Mitöbb, a korábbi hibák ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy értékelhessük a kultúrális tényezőket. John Keegan, a kimagasló katonai történész, azt állítja, hogy a kultúra az elsőrendű meghatározója a hadviselés természetének. Keegan leírja, hogy míg az európai hadviselés „szemtől szembe (face to face)” zajlik le, az iszlám korszak korai arab hadseregjei inkább a kitérés, késleltetés, és közvetettség módszereit alkalmazták.12 Ha megvizsgáljuk az elmúlt évszázad arab hadviselését, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az arabok sikeresebbek ha lázadnak vagy politikai téren harcolnak13 — amit T. E. Lawrence „csata nélküli háború nyerés”-nek írt le.14 Még az egyiptomiaknak a sokat dicsért 1973-as szuezi átkelése is alapjaiban véve egy remek átverés volt. Minden további nélkül elképzelhető, hogy ezek a látszólag állandó tulajdonságok egy olyan kultúrából származnak, ami a személyes kapcsolatokban a bonyolultságot, közvetettséget, és a színlelést hozza az előtérbe.15

Ezen elvek alapján, Kenneth Pollack arra a következtetésre jut az arab katonai hatékonysággal foglalkozó átfogó tanulmányában, hogy „a domináns arab kultúrából származó bizonyos viselkedési formák voltak a legfontosabb tényezői az arab hadseregek és légierők 1945 és 1919 közötti korlátozott hatékonyságának.”16 Eme tényezők között találhatjuk a túlközpontosítást, a kezdeményezés elutasítását, a rugalmasság hiányát, az információ manipulálását, és az alacsonyabb szintű tisztek vezetésének a korlátozását.

Habár Samuel Huntington „civilizációk öszecsapása” (clash of civilization) kifejezését keményen megbírálták17, ez nem jelenti azt, hogy alapvetően nincs igaza — igaz hogy az emberek csoportosítása vallási vagy kultúrális alapon, ellentétben a politikai vagy gazdasági alapon, igencsak felháborítja a tudósokat akik szerint az embereket az osztály, faj, és nem (mint férfi vagy nő) határozza meg, a valóságban ezeket mégiscsak figyelembe kell venni. (that however much the grouping of peoples by religion and culture rather than political or economic divisions offends academics who propound a world defined by class, race, and gender, it is a reality, one not diminished by modern communications.)

De hogyan integrálja bele az ember a kultúrát a katonai kiképzésbe? Pillanatnyilag, szinte sehogy sem. Paul M. Belbutowski, tudós és az amerikai Delta Forces volt tagja, röviden de velősen fejezte ki a katonai oktatási rendszerünk hiányosságát: „A kultúra, amibe bele kell érteni mindent ami bizonytalan és megfoghatatlan, rendszerint nincs beépítve a stratégiai tervezésbe, leszámítva a legfelszínesebb témákat.”18 És pontosan „minden ami bizonytalan és megfoghatatlan” határozza meg az alacsony intenzitású konfliktusokat. A vietnámi kommunisták nem úgy harcoltak ami ellen az amerikaiak ki voltak képezve, és ugyanez elmondható a csecenekről és az afgánokról is az oroszok ellenében. Természetesen itt sokkal többről van szó mint a fegyverek áttervezéséről vagy a katonák átképzéséről. Ez azt jelenti hogy meg kell érteni az ellenség kultúrális mitológiáját, történelmét, az idővel kapcsolatos fogalmát, stb. — és ez komolyabb pénz és időbeli befektetést igényel mint amire egy bürokratikus szervezet hajlandó az áldását adni.

Megpróbálom leírni a kultúra szerepét az arabul beszélő tisztek kiképzésében, habár tisztában vagyok vele, hogy ezzel a múlt hibáinak és a jelen kultúrális érzékenységének az aknamezőjén sétálok. Elsősorban a kiképzésre összpontosítok, két okból. Előszöris, habár sok kiképzést láttam, mindössze egyszer láttam az arabokat harcolni (amikro a jordán hadsereg kűzdött a Palesztín Felszabadítási Szervezet (PFSZ) ellen 1970-ben). Másodszor pedig azért, mert a hadseregek úgy kűzdenek ahogy ki vannak képezve. A csapatokat a békebeli szokásokkal, irányelvekkel, és módszerekkel készítik fel; nem mennek át egy hirtelen metamorfózison ahol az egyenruhába bújtatott civilek hirtelen harcosokká válnak. George Patton tábornoknak nagyon tetszett az alábbi történet Julius Caesarról, aki „a tél folyamán … felkészítette a légióit, katonát faragott az emberekből, és rászoktatta őket hogy megfelelően végezzék el a kötelességeiket, és amikor eljött a tavasz és hadba mentek a gallok ellen, nem kellett parancsokat osztogatni nekik, mivel tudták hogy mi a dolguk és hogy milyenmód kell elvégezni.” (In the winter time … so trained his legions in all that became soldiers and so habituated them to the proper performance of their duties, that when in the spring he committed them to battle against the Gauls, it was not necessary to give them orders, for they knew what to do and how to do it.)19

Az Információ mint Hatalom

Az információ Minden társadalomban a hatalom forrása, de az araboknál ez különösen szembeötlő. Az évek során az amerikai kiképzők gyakran meglepődtek a tényen, hogy miután ellátták információval a megfelelő személyeket, azok szinte senkinek sem adták tovább. Az arab technikus, miután megtanult egy bonyolult műveletet, tisztában van vele hogy felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik egészen addig, amíg az egységnél csakis az ő birtokában van az információ. Amint kiadja a kezéből, a hatalmának vége. Ez megmagyarázza hogy miért szokásos a műszaki leírások, könyvek, és más kiképző és logisztikai tananyagok felhalmozása. Egy alkalommal egy egyiptomi páncélosokkal dolgozó amerikai kiképző alakulat végre valahára megkapta a felhasználói kézikönyveket, amiket nagy körültekintéssel fáradtságos munkával lefordítottak arabra. Az amerikai kiképzők rögtön kivitték a kézikönyveket, és elkezdték kiosztani őket a tankok legénységének. Közvetlenül mögöttük ment az egységparancsnok, a Fort Knox páncélos iskola és az Aberdeen Proving Grounds ordnance school speciális tanfolyamait elvégzett diákja, aki rögtön begyüjtötte a könyveket. Mikor megkérdezték hogy miért csinálja ezt, azt a választ adta, hogy semmi értelme hogy odaadják őket a tank-vezetőknek, mivel sorozott emberek voltak [a szerző az "enlist" szót használja ami jelent mind sorozottat és önként csatlakozót, de a szövegkörnyezet alapján itt úgy érzem hogy a sorozott a megfelelő fordítás. -- A fordító], és nem tudtak olvasni. De végülis arról volt szó (in point of fact), hogy nem akarta, hogy a sorozott emberek a tudás független forrásával rendelkezzenek. Mivel ő volt az egyetlen személy aki el tudta magyarázni hogy milyen módon működik a tüzelést ellenőrző berendezés vagy aki tisztában volt a tüzérségi fegyverekkel, ezért presztízzsel és megbecsüléssel bírt. Katonailag ez azt jelenti, hogy nagyon kevés sokoldalú kiképzés volt (cross-training), tehát a tank legénysége, a lövészek, a töltők, és a sofőrök lehet hogy jártasak voltak a munkájukban, de nem voltak felkészülve hogy másnak átvegyék a szerepét egy baleset következtében. Továbbá nem tudtak olajozottan együttműködni, mivel nem voltak tisztában a társaik feladataival. Ha magasabb szintről tekintünk le, akkor ez azt jelenti, hogy az átfogó technikai szaktudás nem létezik.

Oktatási Problémák

A kiképzés rendszerint fantáziátlan, unalmas, és semmi kihívással sem jár. Mivel az arab oktatási rendszer a puszta memorizálásra helyezi a hangsúlyt, ezért a tisztjeik elképesztő mennyiségű anyagot képesek bevágni. Az oktatási rendszer általában a magas szintű előadásokra összpontosít, ahol a tanulók nagymennyiségű jegyzetet készítenek, és a vizsgán arra kíváncsiak, mit mondtak nekik. [a szerző gondolom arra gondolt, hogy nem arra kíváncsíak hogy hogy tudják a tudást felhasználni, hogy vannak-e eredeti ötleteik vagy tudnak-e kritikusan gondolkozni, hanem hogy megfelelően bemagolták-e az anyagot. -- A fordító] (Ennek egy érdekes következménye van a külföldi oktatókkal kapcsolatban; pl. egy oktató veszt a hiteléből, ha elő kell venni a könyvet.) Ennek a memorizálás hangsúlyozásának ára van, mégpedig az, hogy az egyén nem igazán képes logikusan gondolkodni, vagy hogy megpróbáljon általános elvek alapján elemezni. A másként gondolkozást nem bátorítják; ha valaki ezt nyilvánosan csinálja, az a karrierjébe kerülhet. Az oktatóknak nem tesznek fel keresztkérdéseket, de végülis a tanulóknak sem.

Az egyének közötti szemtől szembe való versenyzést rendszerint elkerülik, legalábbis a nyilvánosság előtt, mivel ez azt jelenti hogy valaki nyerni fog valaki pedig veszteni, és a vesztes meg lesz alázva. Ez a tabu különös jelentősséggel bír, amikor az osztályban különböző rangú katonák vannak jelen. Az oktatás jelentős részben személyi presztízs kérdés, tehát az arabok az amerikai katonai iskolákban mindent elkövetnek hogy a csoportjuk vezető tagja, akár katonai rang szerint akár szociális státusz szerint, a legjobb osztályzatot kapja az osztályban. Ez időnként azt jelenti hogy „megosztják a válaszokat egymás között” — igencsak nyilvánvalóan, vagy azt, hogy az alacsonyabb rangú tisztek eltitkolják az osztályzatukat, ha az jobb mint a feletteseiké.

A közel keletiekekkel foglalkozó amerikai katonai oktatók megtanulták, hogyha a tanteremben kérdéseket tesznek fel egy tanulónak, különösen ha a tanuló tiszti rangban van, akkor a tanuló tudja a helyes választ. Ha ez nincs garantálva, akkor a tiszt úgy fogja érezni, hogy megalázták a nyilvánosság előtt. Mitöbb, a gyakran paranoid arab politikai kultúrának köszönhetően, azt fogja hinni, hogy ez szándékos volt. Ez a tanuló ettől fogva az oktató ellensége lesz, és az osztálytársai szintén félni fognak hogy esetleg őket is meg fogják alázni — és innentől fogva vége a tanulásnak.

Tisztek és Katonák

Az alacsonyabb rangú arab tisztek (junior officers) jól ki vannak képezve a fegyvereik technikai tulajdonságaival kapcsolatban és taktikai tudással, de ha vezetésről van szó (leadership), akkor már egészen más a helyzet. A vezetésnek nagyon kevés figyelmet szentelnek. Például Sa’d ash-Shazli tábornok - az egyiptomi haderők főparancsnoka (chief of staff) - megjegyezte, miután átvette a hadsereget az 1973-as háború előtt, hogy a katonák nem voltak kiképezve arra hogy kezdeményezzenek, vagy arra hogy felajánlják az eredeti elképzeléseiket és új ötleteiket.20 Nagy valószínűséggel a vezetés az arab katonai kiképzés legnagyobb gyengesége. Ez a probléma két tényezőből fakad: egy erős osztályalapokon nyugvó rendszeren amit szinte már kaszt-rendszerként lehet értelmezni, valamint a tiszthelyettesek képzésének/fejlődésének a hiányából.

A legtöbb arab tiszt úgy kezeli a sorozott katonákat mintha nem is lennének emberek. Egy alkalommal a hadsereg egy csoport amerikai előkelőség előtt menetelt miközben a szél fújta a homokot a sivatag felől, és a saját szemeimmel láttam, amint egy csoport katona sorban álltak, hogy megvédjék az amerikaiakat a széltől. Más szóval élve, időnként egyszerűen csak szélfogóként használják őket. Az ötlet, hogy valaki odafigyeljen a beosztottjaira, csak az egyiptomi hadsereg legelitebb alakulatai között létezik. Egy jellegzetes hétvégén a nem Kairóban állomásozó tisztek beülnek az autójukba és hazavezetnek, miközben a sorozott legénység pedig arra kényszerül hogy átgyalogoljanak a sivatagon ki az országútra, és teherautókat és buszokat stoppoljanak le, hogy eljuthassanak a kairói gyorsvasútakig. A kantinokban szinte semmi sincs ami kellemessebbé tenné a katonák életét. Hasonló a helyzet a többi arab országban is: Jordánia valamivel jobb, de ugyanakkor Irak és Szíria még rosszabb.

A fiatal sorozottak, akik az egyiptomi hadsereg nagyrészét teszik ki, jogosan gyűlölik a katonai szolgálatot, és szinte mindent megtesznek, beleértve az öncsonkítást, hogy elkerüljék. Szíriában a gazdagok „kivesztegik” magukat a hadseregből, vagy ha ez nem sikerül, akkor olyan szervezetekhez kerülnek, amelyek foglalkoznak aktuális harcászattal. Egy fiatal szíriai mondta nekem annak idején, hogy a zenei tudását egy szíriai katonai zenekarban szedte össze. Általánosságban a Fertile Crescent [szó szerint Termékeny Félhold, azt a területet jelenti amit ma Szíria, Jordánia, Izrael, Libanon és Irak foglal el. -- A fordító] hadseregjei a fegyelmet a félelem segítségével kényszerítették ki. [gondolom ez alól Izrael kivétel. -- A fordító]. Azokban az országokban, ahol a törzsiség még mindig létezik, mint pl. Szaúd Arábiában, a társadalom ösztönös egalitáriánizmusa valamennyire csökkenti ezt a félelmet, és ennek következtében a fegyelem eléggé gyenge.21

A tisztek és közlegények közötti szociális és professzionális szakadék minden hadseregben megvan, de az Egyesült Államok és más nyugati hadseregekben a tisztesek és tiszthelyettesek áthidalják ezt. Mitöbb, a professzionális tiszthelyettesek nagyrészben felelősek az amerikai hadsereg sikereiben; mivel ők a professzionális hadsereg elsőrendű kiképzői, ezért a tiszthelyettesek kritikus fontossággal bírnak a kiképzéssel és a közlegénység csoport kohéziójával kapcsolatban. Az arab világ nagyrészében vagy nincsenek tiszthelyettesek, vagy kritikán aluliak, és emiatt a hadsereg ütőképessége nagyon le van gyengítve. Tisztelet a kivételnek, a tiszthelyetteseket ugyanabba az alsó kategóriába veszik mint a közlegényeket, és emiatt nem tudnak hídként szolgálni a katonák és a tisztek között. A tisztek végzik az oktatást, de köszönhetően a közlegények és a tisztek közötti széles szociális szakadéknak, a tanulási folyamat hanyag, szertartásos, és nem hatékony. Az oktatás bemutatás-és-magyarázat része gyakran kimarad, mivel a tisztek nem hajlandóak bepiszkítani a kezüket abban a hitben, hogy a társadalmi helyzetűk ezt nem engedheti meg, és emiatt a tananyag gyakorlati részét kihagyják.[Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a Paradigmák: A becsület-szégyen és a dzsihád paradigmák fordításomat is, és különös figyelmet szentelni az általam hozzáadott lábjegyzetekhez.. -- A fordító]Az 1991-es öböl háború alatt ennek egy nagyon látványos példájának lehettünk tanúi, amikor egy erős szélvihar elfújta az iraki hadifogoly tisztek sátrát. A tisztek inkább három napon keresztül elszenvedték az esőt és a szelet, mintsemhogy a szomszédos táborban lévő közkatonák lássák, hogy a kezeikkel dolgoznak.

Természetesen ennek nagyon komoly katonai ára van. A tiszthelyettesek összetartó ereje hiányában az egységek rendszerint szétesnek a csaták feszültségei közepette. Ennek az az elsőrendű oka, hogy a sorozott katonák egész egyszerűen nem bíznak meg a tisztjeikben. Amint egy tiszt elhagyja a kiképző területet, a kiképzés elkezd szétesni, és a katonák pedig elmászkálnak. Egy egyiptomi tiszt mondta nekem annak idején, hogy az 1967-es vereségüknek az oka az egységeken belüli összetartás hiánya volt. Továbbá mondta, hogy a helyzet csak minimálisan javult 1973-ban. 1991-ben az iraki hadifoglyok figyelemre méltó gyűlölettel és félelemmel bírtak a tisztjeik iránt.

Döntéshozás és Felelősség

A döntéseket a felsőbb körökben hozzák nyilvánosságra, és nagyon kevés oldalirányú kommunikáció létezik. Ez egy nagyon központosított rendszerhez vezet, ahol a hatalmat szinte sohasem delegálják. Egy tiszt ritkán hoz kritikus döntést: helyette a biztonságos utat válsztja, ami szerint keményen dolgozó, intelligens, lojális, — és szolgálatkész. Ha valaki újításokkal vagy egyoldalú döntésekkel hívja fel magára a figyelmet, az jó eséllyel alá is ásta a karrierjét. Mint a civil életben, a konformitás az elsöprő társadalmi szokás; a szög ami kiáll, azt leverik. A parancsok és információk fenntről haladnak lefelé; nem szabad őket újraértelmezni, kiegészíteni, vagy bármi módon megváltoztatni.

Az amerikai kiképzőket gyakran frusztrálja, hogy az arab társaik nem hoznak döntéseket, de sajnos nincsenek tisztában vele hogy az arab tiszteknek egyszerűen nincs meg a felhatalmazásuk a döntéshozatalra — és ezt még tetézi, hogy az arabok, érthetően, nem szivesen vallják be a felhatalmazás hiányát. Többször tapasztaltam, hogy olyan döntéseket amiket ezred szinten (batallion level) meg lehetett volna hozni, mint pl. mikor és hol tartsanak előadásokat, a honvédelmi minisztériummal jóvá kellett hagyatni. Ezek alapján az amerikai oktatók az alábbi aranyszabályt dolgozták ki: egy főtörzsőrmesternek (sergeant first class) ugyanannyi hatalma van, mint egy arab ezredesnek. Az oktatás módszereit és témaköreit felülről adják ki. Az egységparancsnokoknak nagyon kevés beleszólásuk van ezekbe a témákba. Az arab hadseregek politizáltságnak köszönhetően a politikai érdekek gyakran űberelik a katonai érdekeket. A kezdeményező és egyoldalú cselekedetekre hajlandó tisztek veszélyt jelentenek a kormányra. Ez nem csak mint nemzeti stratégi mutatkozik meg, hanem a katonai műveletek és kiképzés minden aspektusát átitatja. Talán az 1973-as izrael ellenes háborúra készülve az arab hadseregek profibbak és kevésbé politizáltak lettek volna22, de amint a csatározásoknak vége lett, a régi szokások visszatértek. [Ennek nem sok értelme van, de az eredeti angol mondat szerintem rosszul lett irva. Szerintem a szerző nem feltételes módot akart használni. -- A fordító] Mitöbb, mostanság az egyre jobban bürokratizált katonai nomenklatúra (establishment) szintén egyre nagyobb ballasztként szolgál. A Pentagon veterán rókái, akik azt hiszik hogy mindent tudnak amikor a saját felségterületük megvédéséről van szó, egészen kispályásnak érzik magukat amikor becsöppennek egy arab katonai parancsnokságba.

Az arabok ritkán vállalnak felelősséget az irányelvekért, a különféle műveletekért (operations), a helyzetért (status), vagy a kiképző programért. Az amerikai kiképzők rendkívül bosszantónak találják, hogyha valami rosszul sül el, az arab tisztek az amerikai felszerelést vagy valami más külső tényezőt hibáztatnak. Az arabok az amerikai eszközök magas harcképtelenségét a „pótalkatrészek hiányával” okolják, és az amerikai ellátókat hibáztatják. Az amerikai kiképzők viszont rengeteg dokumentummal tudják alátámasztani, hogy bőven megfelelő mennyiségű pótalkatrész érkezik, de rendseresen eltünnek a rosszul működő ellátási rendszerben. (ezek a kritikák sose epések vagy személyesek, és rendszerint olyannyira közvetettek és udvariasak, hogy gyakran csak a találkozó befejezése után derült ki hogy végülis megtörténtek.) Ez a legmagasabb körökben is szokványos. A kuvaiti háború alatt, miután a szaúdiak kiürítették az észak keleten lévő Khafji városát, az irakiak megszállták a várost. A szaúdi szárazföldi csapatok parancsnoka, Khalid bin Sultan tábornok, egy levelet kért (az amerikai) Norman Schwarzkopf tábornoktól [Schwarzkopf volt a Central Command (Központi Parancsnokság) főparancsnoka, tehát ő volt az (első) iraki háború főparancsnoka is. -- A fordító], amiben azt akarta, hogy ismerje el, hogy az amerikaiak rendelték el a szaúdi város kilakoltatását.23 Tehát a Khafji csatával kapcsolatban Bin Sultan tábornok az amerikaiakat hibáztatja a város iraki megszállásáért.24 A valóságban viszont az történt, hogy a könnyű szaúdi haderők elmentek a hadszíntérről.25 Az irakiak túlerőben voltak mint fegyverzetileg mind számszerint, de a szaúdi büszkeség azt követeli, hogy a külföldieket hibáztassák.

Ha már a felszerelésekről beszélünk, hozzá kell tenni, hogy egy hatalmas kultúrális szakadék létezik az amerikai és arab karbantartási és logisztikai rendszerek között. Sokan azt hiszik, hogy az araboknak azért van bajuk az amerikai felszerelesékkel, mert az „arabok nem tartanak karban”. Nem, a probléma ennél sokkal mélyebb. Az amerikai fegyverzet rendszer fogalmát nehéz közvetíteni. A fegyverzet rendszerhez hozzátartozik a karbantartás, logisztika, irányelvek, sőt, még filozófia is, és mindez az amerikai kultúrán alapul, ami feltételez egy bizonyos szintű oktatási szintet, a kis egység beli felelősség fogalmát, szerszámokat, és doktrínát. Azokat a szerszámokat amiket egy amerikai battalionban találhatunk (kb. 600-800 ember), az araboknál sokkal magasabb szinten találhatjuk meg, valószínűleg két vagy három szinttel feljebb. A szaktudás, kezdeményezőképesség, és legfőképpen a bizalom amit a felelősség alacsonyabb szintre való delegálása jelez, ritka az arabok körében. Az amerikai felszerelés és karbantartás a legalacsonyabb szinten való javítás elvén alapul, tehát a hatalom delegálása alapvető követelmény. A szükséges felszerelés, pótalkatrészek valamint szaktudás nélkül, valamint mivel rühellenek rossz híreket jelenteni, az arab parancsnokok rendszerint valami bűnbakot keresnek. Ez megmagyarázza, hogy miért hallottam olyan gyakran Egyiptomban hogy az amerikai fegyverek „túlságosan törékenyek”.

Több amerikai felmérő csapatot figyeltem meg, és az alábbi következtetéseket vontam le: az adott ország megpróbálja megvenni a legmodernebb katonai felszerelést, de ugyanakkor mindent elkövetnek hogy elkerüljék a karbantartást, logisztikát, és a betanítást. Annyira összezavarják és félrevezetik az amerikai kiképző osztagokat, hogy az amerikaiak akármennyire is akarják, szinte nem képesek segíteni. Nagyobb általánosságban, mivel az arabok nem hajlandóak őszintén szembenézni az oktatási hiányosságaikkal, ezért a külföldi tanácsadók rendkívül nehéznek találják a segítségnyújtást és a kiképzési igények felmérését.

Egyesített fegyveres hadműveletek (Combined Arms Operations)

Az arab hadseregekben uralkodó kooperációs hiányt legjobban az egyesített fegyveres hadműveletek hiányosságaiban lehet észrevenni. Ha a reguláris jordán gyalogos századot nézzük (regular infantry company), akkor a katonák század szinten ugyanolyan jól ki vannak képezve mint az izraeliek. De ha átmegyünk az ezred (battalion) szintre, akkor a koordináció, ami megköveteli az egyesített fegyveres hadműveletek, beleértve a tüzérséget, légi és logisztikai támogatást, egyszerűen nem létezik. Minél magasabbra megyünk, annál nagyobb a különbség. Ez az egyesített kiképzések ritkaságának köszönhető. Ha egy ilyen mégis megtörténik, akkor azt inkább arra szánják hogy elbűvöljék a látogatókat (ami rendszerint sikerrel jár — a kutya és póniló műsorok rendkívűli izléssel és előadással vannak kivitelezve), és nem arra hogy végülis kiképezzék a katonákat.

Ez a probléma három fő tényezőn alapul. Egy, az arabok közismerten senkiben sem bíznak a saját családjukon kívül, és ez negatív kihatásokkal van a támadó hadműveletekre.26 Ez alól mindössze az elit egységek a kivételek (akiknek az egész arab világban ugyanaz a dolguk — hogy megvédjék a kormányt, és nem a hazát). Egy olyan kultúrában, ahol az emberi kapcsolattartás minden oldala, beleértve az üzleti és szociális kapcsolatokat a család szerkezetén alapul, a hadsereg is át van itatva ezzel, és ez különösképpen megmutatkozik a csata hevében. A támadó hadművelet az alapjaiban véve nem más mint tűz és manőverezés. A manőverezésben résztvevőknek magabiztosnak kell lenniük abban, hogy a támogató egységek biztosítják őket. Ha ez a bizalom nem létezik, akkor csak úgy lehetséges a csapatokat előre vinni egy beásott ellenség ellen, ha a tisztek a az élre mennek és onnan vezetnek, de ez nem jellemző az arab vezetőségre.

Másodszor, a különféle népek tömkelege további problémákat okoz a kiképzőknek, mivel a hatalom fenntartásához a közel keleti uralkodók kihasználják a vallási és törzsi hovatartozásokat (lojalitásokat). Szíriát az ’Alawi kisebbség tartja az ellenőrsése alatt, Jorániát a Jordán folyó keleti oldalán élők, Irakot a szunnik, Szaúd Arábiát pedig Nejdisek. Ez közvetlenül kihat a hadseregre, ahol a vallási és törzsi hovatartozásokat (sectarian) figyelembe veszik a feladatok kiosztásánál és az előléptetéseknél. Bizonyos kisebbségek (mint pl. a Circassiánok (Circassians) Jordániában vagy a Druzék Szíriában) kapcsolatban vannak az uralkodó elittel, és kritikus védelmi feladatokat látnak el, miközben mások (mint pl. a shiíták irakban) ki vannak zárva a tisztek köréből. Bármiféleképpen nézzük is, a hovatartozáson alapuló és az érdemeken alapuló tisztképzés szöges ellentétben áll egymással.

Ez a bizalom hiány államszinten is létezik, ahol az arab hadseregek egyáltalán nem bíznak meg egymásban, és jó okkal. 1967-ben Gamal Abdel Nasszer a csillagokat is lehazudta az égről, hogy rávegye Husszein Királyt [Jordánia. -- A fordító], hogy belépjen az Izrael elleni háborúba. Nasszer azt hazudta, hogy az egyiptomi légierő Tel Aviv felett kőrözött, miközben a gépek nagyrészét az izraeliek lelőtték. Ez az átverés egy klasszikus példája volt.27 1973 Októberében Szadat pedig a szíriaiakat palizta be és vette rá őket hogy lépjenek be az Izrael elleni háborúba. Szadat azt állította, hogy az egyiptomiak egy totális háborút terveztek, és meg is mutatta nekik a felvonulási terveket (operational plan). Ezek a tervek viszont nem az eredetiek voltak, hanem kizárólag az szíriak részére lettek elkészítve…28 Ilyen történelemmel nem is csoda, hogy az arab hadseregek között nagyon minimális a közös hadgyakorlat, és a különféle parancsnokságok nagyon ritkán gyakorlatoznak együtt. Az 1967-es háború alatt egyetlen jordán kapcsolattartó tiszt (liaison officer) sem tartózkodott Egyiptomban, és az egyiptomiak nem is különösebben próbáltak ezen segíteni. (During the 1967 war, for example, not a single Jordanian liaison officer was stationed in Egypt, nor were the Jordanians forthcoming with the Egyptian command.)29

Harmadszor, a közel keleti uralkodók rendszeresen a hatalmi egyensúly (balance of power) módszereit használják ki hogy fenntartsák a hatalmukat.30 Kihasználják az egymással versengő szerverzeteket, a különféle ügynökségeket amiknek a feladataik átfedik egymást, és más szervezeteket (coervice structures) amik az uralkodó szeszélyeitől függenek. Ennek következtében szinte lehetetlen egy személyes hatalmi bázist kiépíteni, továbbá a vezetők félnek és meg vannak zavarodva, és sose tudják hogy mi fog történni a karrierjükkel vagy a társadalmi pozíciójukkal. Ugyanez a hadseregre is érvényes. Egy erős főparancsnok (chairman of the joint chiefs) szinte elképzelhetetlen.

Az egyesített parancsnokságok (joint commands) csak papíron léteznek, és szinte semmi aktuális szerepük sincsen. A vezetők nagyon óvatosan kezelik az egyesített parancsnokságokat, a közös hadgyakorlatokat, az egységes fegyverzeteket és az integrált állományt, mivel minden egyes arab hadsereg egy kétélű kard. Az egyik él a külső ellenség felé, míg a másik pedig a főváros felé mutat. A szárazföldi haderők fenntartják a kormányt, de ugyanakkor veszélyt is jelentenek. Egy arab vezető se fogja megengedni, hogy a közös műveletek vagy kiképzések rutinfeladattá váljanak. Rendszerint a pénzügyi kiadásokkal indokolják meg a döntéseiket, de persze ezt nehéz elhinni, mivel rendszeresen vesznek olyan fegyvereket amiknek a fentnartását nem tudják megengedni. A probléma ott van, hogy a közös hadgyakorlatokkal és egyesített állománnyal a különböző fegyvernemek katonái megismerik egymást, a rivalizálás elgyengül, a gyanú csökken, és a széttöredezett és egymással versengő szervezetek széttöredezettsége hanyatlani fog, tehát a vezetők nem lesznek képesek a különféle riválisokat kijátszani egymás ellen. Ez Szaúd Arábiában a legnyilvánvalóbb ahol a szárazföldi haderők és a légierő a hadügyminiszter Szultán Herceg (Prince Sultan) keze alatt vannak, míg a Nemzeti Gárdát pedig a helyettes miniszterelnök és főherceg (crown prince) Prince Abdullah irányítja. Egyiptomban a Központi Biztonsági Erők (Central Security Forces) tartja sakkban a hadsereget. Irakban és Szíriában ez a feladatot pedig a Köztársasági Gárda látja el.

A politikusok szándékosan hoznak létre akadályokat, hogy fenntartsák ezt a széttöredezett szerkezetet. Például ha a szárazföldi haderők szeretnének repülőgépeket kapni a légierőtől kiképzés céljából, legyen szó akár közös hadgyakorlatról vagy akár egy sima mezei kérvény a kiképzés támogatása érdekében, a kölcsönzést a haderők parancsnokainak kell koordinálni a honvédelmi minisztériumban. Ha nagyszámú repülőgépről van szó, akkor jó eséllyel elnöki jóváhagyásra is szükség van. Habár a katonai puccsok már nagyjából kimentek a divatból, a félelem még mindig ott ólálkodik az emberek gondolataiban. Bármiféle szárazföldi csapatok általi nagyszabású katonai gyakorlat aggodalommal tölti el a kormányt, és szoros figyelemmel kisérik, különösen ha éles lövedékeket is használnak. Szaúd Arábiában a területi katonai parancsnokok és provinciális kormányzók engedélyének a bonyolult rendszerére van szükség. Mindegyik másféle úton módon adja ki az engedélyeket a konvojoknak az úthasználathoz, a lőszerhez és a hadgyakorlatok levezetéséhez, tehát ez azt jelenti, hogy egy puccshoz nagyon nagy számú lojális összeesküvőre van szükség. Az arab kormányok megtanulták hogy mire van szükség a puccsok elkerüléséhez.

Biztonság és Paranoia

Az arab kormányok szinte mindent titkosítanak (classify) aminek akárcsak érintőlegesen is köze van a hadsereghez. Az olyan jellegű információk amit az amerikaiak rendszeresen közzétesznek (pl. előléptetések, áthelyezések, csapat parancsnokok nevei és az egységek rendeltetése), az arabul beszélő országokban állam titkokként (top sercet) vannak kezelve. Igaz, hogy ezzel megnehezítik az ellenség számára a csata áttekinthetőségét, de ugyanakkor hozzájárulnak a hadsereg megosztott és kompartmentalizált jellegéhez. Ez a biztonsággal (security) kapcsolatos rögeszme időnként a nevetségesség határát súrolja. Az 1973-as háború előtt Szadat meglepődve jött rá, hogy két héttel a harckészültség határideje előtt a hadügyminisztere, Mohammad Sadiq tábornok, még mindig nem informálta a közvetlen beosztottjait a parancsról. Szadat azon töprengett, hogy ugyanmár mi okból kellene a háború hírét titokban tartani azok előtt az emberek előtt, akik elvileg meg fogják vívni?31 Az embernek nem szabad meglepődni azon, hogy az arab tisztet, akinek kulcsszerepe van a kapcsolattartásban mindenféle figyelmeztetés nélkül leváltják, vagy hogy magyarázatot kapjon a hirtelen eltünésére. Lehet hogy az illetőt mindössze pár ajtóval arrébb rakták, de mivel az egész nagyon homályos, ezért a külföldiek mindenféle ijesztő dologra gondolnak, amik időnként esetleg igazak. Legjobb, ha az ember nem próbálja meg kitalálni hogy mi történt. Azok a tanácsadók vagy kiképzők akik túlságosan érdeklődőknek tünnek, előbb utóbb el lesznek vágva a hírektől.

A feltételezett szoros amerikai-izraeli kapcsolat, amiről azt hiszik, hogy minden szinten létezik, még nyomasztóbbá teszi titkolódzást. Az arabok azt hiszik, hogy a legjelentéktelenebb részlet valahogy a Moszad tudomására jut titkos csatornákon keresztül. Ez megmagyarázza, hogy miért kérdezték meg oly gyakran az amerikai tanácsadókat eleinte hogy mi a véleményük a „palesztín problémáról”, és hogy utána miért teszik ki őket monológoknak a feltételezett Amerika feletti zsidó uralomról.

A Biztonsággal Kapcsolatos Közöny

A biztonsági kérdéseket általában lazán kezelik. A kiképzés során történő baleseteket hanyagul és közömbösen kezelik, amiket gyakran minimális erőfeszítéssel meg lehetett volna előzni. A (valószínűleg túlságosan) biztonság-tudatos amerikaiaknak, az arab társadalmak úgy tünnek, hogy nem érdeklik őket a balesetek, akik unottan közelítik meg a kiképzési biztonság kérdését. Ezt sokféleképpen lehet megmagyarázni. Vannak akik felhívják a figyelmet az Iszlám részét alkotó fatalizmusra.32 Akik sokat utaztak arab taxikban hihetőnek tartják ezt az elvet, de valószínűleg az okok nem a valláson, hanem a politikai kultúrán alapulnak. Mint minden gyakorlott katona tudja, az egység viselkedését (ethos) felül határozzák meg. A régi mondás szerint a csapat azokra dolgokra figyel oda, ami izgatja a főnököt. Amikor a politikai vezetést egyáltalán nem érdekli a katonák jóléte, ez a hozzáállás szépen leszivárog katonák közé. A legnyilvánvalóbb példa erre akkor következett be, amikor a szíriaiak 1967-ben Izrael ellen harcoltak a Golán Fennsíkon. Miután a szíriaiak visszavonták az elit csapataikat, a kormány azt hazudta a sajtóban hogy az izraeli csapatok megszállták Kuneitra városát, ami azt jelentette, hogy a még helyben lévő szírai sorozott hadsereg mögött lettek volna. A vezetők ezzel azt akarták elérni, hogy a nagyhatalmak kikényszerítsenek egy tűzszünetet, viszont helyette azt érték el, hogy a szíriai csapatok pánikba esetek, és elvsztették a Golán Fennsíkot.33

Megállapítások (Conclusion)

Nehéz lenne eltúlozni az amerikai és arab katonai kultúrák közötti szakadékot. Az amerikai tanácsadók minden jelentős területen azt találják, hogy a tanulók nagyon lelkesen megtanulják a leckéket, de, amikor a tanultakat a gyakorlatba át kell tenni, csúfosan megbuknak. A kultúra amibe visszatérnek, a saját hadseregük kultúrája a saját hazájukban — minden szándékot legyőz, amiket Amerikában sajátítottak el.

Amikor még képesek voltak befolyásolni bizonyos arab katonai vezetőségeket, a szovjetek sokkal jobban megerősítették az ügyfeleik kultúrális szokásait, messze jobban mint amennyire az amerikaiak tudták az elmúlt pár évben. Az arabokéhoz hasonlóan a szovjet katonai kultúrát is a politikai irányította, ami időnként a tébolyodottság határát súrolta. A lépéseket amiket azért tettek, hogy ellenőrzés alatt tartsák a (valós vagy vélt) félelmeket, mint pl. a merev parancsnoki szerkezet, nagyon jól megértették az arab politikai és katonai vezetők. Az arabok, a szovjetekhez hasonlóan, szintén lenézik a közkatonákat, és alapvetően nem hisznek (distrust) egy jól képzett (well developed), elismert, és jól fizetett tiszthelyettesi rétegben.

Az arab politikai kultúra a magas fokú társadalmi rétegződésen alapul, csakúgy mint a már befuccsolt Szovjetúnió, ellentétben a felfelé mobilis, meritokrácián alapuló, és demokratikus Egyesült Államokkal. Az arab tisztek semmi értelmét nem látják annak, hogy megosszák az információikat maguk között, a beosztottjaikról már nem is beszélve. Ebben a témában a politikai vezetőiket követik, akik nemcsak hogy visszatartanak információkat a szövetségeseiktől, hanem még rendszeresen át is verik őket. Eme helyzetet az arab hadseregek kiképzése nagyon jól érzékelteti: ahelyett hogy megpróbálnának felkészülni mindenre, hogy megoldjanak mindenféle problémát amivel a csatamezőn találkozhatnak, az arab katonák és tisztek csak azokkal a feladatokkal törődnek, amik a ranglétrán elfoglalt helyük megkíván. Az, hogy emiatt kevésbé hatékonyak a csatemezőn, vagy hogy emiatt az életűk nagyobb veszélyben forog, nem aggasztja őket. Természetesen ez pont fordítva van az amerikai katonai kultúrában, és ez meg is látszik a kiképzésen.

Egészen addig, ameddig az arab politikai kultúra meg nem változik, nincs sok esély a változásra. De ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy más tarsadalmakban (beleértve az amerikait) előfordult, hogy a hadsereg hozzájárult a demokratizálódáshoz, mivel a tisztek sikeresen „exportálják” a kiképzés közben megszerzett tapasztalataikat a szakmai környezetükbe, és később a társadalom többi rétegébe is. Természetesen nagyon sokat számít, ha a már meglévő politikai kultúra nemcsak szóban demokrata (mint sok közel keleti államban), hanem tettekben is. Amíg az arab politika alapvetően meg nem változik, az arab hadseregek, bármennyire is bátrak és jártasak az egyes tisztek és katonák, nem fogják megszerezni azokat a kvalitásokat amikre egy modern haderőnek szüksége van ahhoz, hogy a csatateret győztesként hagyhassa el. Ezek közé a kvalitások közé sorolhatjuk a gyermekként megtanult tiszteletet, bizalmat, és nyíltságot. Ezeket a tulajdonságokat az arab hadseregeknek minden szinten el kell sajátítani, de sajnos az új szelek hangjait, akármennyire is úgy tesznek mintha hallanák, nem akarják észrevenni.


1 Saeed M. Badeeb, The Saudi-Egyptian Conflict over North Yemen 1962-1970, (Boulder, Westview Press: 1986), pp. 33-42.

2 R. D. McLaurin, The Battle of Zahle (Aberdeen Proving Grounds, Md.: Human Engineering Laboratory, Sept. 1986), pp. 26-27.

3 Anthony Cordesman and Abraham Wagner, The Lessons of Modern War, Volume II: The Iran-Iraq War, (Boulder, Colo.: Westview Press, 1990), pp. 89-98; Phebe Marr,The Modern History of Iraq (Boulder Colo.: Westview Press, 1985), pp. 22-223, 233- 234.

4 Kenneth M. Pollack, „The Influence of Arab Culture on Arab Military Effectiveness” (Ph.d. diss., Massachusetts Institute of Technology, 1996), pp. 259-261 (Egypt); pp. 533-536 (Saudi Arabia); pp. 350-355 (Iraq). Syrians did not see significant combat in the 1991 Gulf war but my conversations with U.S. personnel in liaison with them indicated a high degree of paranoia and distrust toward Americans and other Arabs.

5 David Kahn, „United States Views of Germany and Japan,” Knowing One’s Enemies: Intelligence Before the Two World Wars, ed., Ernest R. May (Princeton: Princeton University Press, 1984), pp. 476-503.

6 Gerhard L. Weinberg, The Foreign Policy of Hitler’s Germany: Diplomatic Revolution in Europe, 1933-1936 (Chicago: University of Chicago, 1970), p. 21.

7 Stanley Karnow, Vietnam: A History (New York: Penguin Books, 1984), p. 18.

8 Paul Kennedy, The Rise and Fall of Great Powers (New York: Random House, 1987), pp. 186-187. The German assessment from T. Dodson Stamps and Vincent J. Esposito, eds., A Short History of World War I (West Point, N.Y.: United States Military Academy, 1955), p. 8.

9 William Manchester, Winston Spencer Churchilll: The Last Lion Alone, 1932-1940 (New York: Dell Publishing, 1988), p. 613; Ernest R. May „Conclusions,” Knowing One’s Enemies, pp. 513-514. Hitler thought otherwise, however.

10 Avraham (Bren) Adan, On the Banks of the Suez (San Francisco: Presideo Press, 1980), pp. 73-86. „Thus the prevailing feeling of security, based on the assumption that the Arabs were incapable of mounting an overall war against us, distorted our view of the situation,” Moshe Dayan stated.”As for the fighting standard of the Arab soldiers, I can sum it up in one sentence: they did not run away.” Moshe Dayan: Story of My Life (New York: William Morrow and Company, 1976), p. 510.

11 John Keegan, A History of Warfare (New York: Alfred A. Knopf, 1993), p. 18.

12 Ibid., p. 387

13 John Walter Jandora, Militarism in Arab Society: A Historiographical and Bibliographical Sourcebook (Westport, Ct.: Greenwood Press, 1997), p. 128.

14 T. E. Lawrence, The Evolution of a Revolt (Ft. Leavenworth Kans.: CSI, 1990), p. 21.( A reprint of article originally published in the British Army Quarterly and Defense Journal, Oct. 1920.)

15 Author’s observations buttressed by such scholarly works as Eli Shouby, „The Influence of the Arabic Language on the Psychology of the Arabs,” Readings in Arab Middle Eastern Societies and Culture, ed. Abdullah M. Lutfiyya and Charles Churchill (The Hague: Mouton Co., 1970), pp. 688-703; Hisham Shirabi and Muktar Ani, „Impact of Class and Culture on Social Behavior: The Feudal-Bourgeois Family in Arab Society,” Psychological Dimensions of Near Eastern Studies, ed. L. Carl Brown and Norman Itzkowitz (Princeton: The Darwin Press, 1977), pp. 240-256; Sania Hamady, Temperament and Character of the Arabs (New York: Twayne Publishers, 1960), pp. 28-85; Raphael Patai, The Arab Mind (New York: Charles Scribner’s Sons, 1973), pp. 20-85.

16 Pollack, „The Influence of Arab Culture,” p. 759.

17 Samuel P. Huntington, „The Clash of Civilizations,” Foreign Affairs, Summer 1993, pp. 21-49.

18 Paul M. Belbutowski, „Strategic Implications of Cultures in Conflict,” Parameters, Spring 1996, pp. 32-42.

19 Carlo D’Este, Patton: A Genius for War (New York: Harper-Collins, 1996), p. 383.

20 Saad el-Shazly, The Crossing of the Suez (San Francisco: American Mideast Research, 1980), p. 47.

21 Jordan may be an exception here; however, most observers agree that its effectiveness has declined in the past twenty years.

22 Pollack, „The Influence of Arab Culture,” pp. 256-257.

23 H. Norman Schwarzkopf, It Doesn’t Take A Hero (New York: Bantam Books, 1992), p. 494.

24 Khaled bin Sultan, Desert Warrior: A Personal View of the War by the Joint Forces Commander (New York: Harper-Collins, 1995), pp. 368-69.

25 Based on discussions with U.S. personnel in the area and familiar with the battle.

26 Yesoshat Harkabi, „Basic Factors in the Arab Collapse During the Six Day War,” Orbis, Fall 1967, pp. 678-679.

27 James Lunt, Hussein of Jordan, Searching for a Just and Lasting Peace: A Political Biography (New York: William Morrow, 1989), p. 99.

28 Patrick Seale, Asad of Syria: The Struggle for the Middle East (Berkeley: University of California Press, 1988), pp. 197-99; Shazly, Crossing of the Suez, pp. 21, 37.

29 Samir A. Mutawi, Jordan in the 1967 War (Cambridge: Cambridge University Press, 1987), p. 161.

30 James A. Bill and Robert Springborg, Politics in the Middle East, 3rd Ed. (New York: Harper-Collins, 1990), p. 262.

31 Anwar el-Sadat, In Search of Identity (New York: Harper and Row, 1978), p. 235.

32 Hamady, Temperament and Character of the Arabs, pp. 184-193; Patai, The Arab Mind, pp.147-150.

33 Joseph Malone, „Syria and the Six-Day War,” Current Affairs Bulletin, Jan. 26, 1968, p. 80.

Átvéve innen

Iszlám jog vs. nyugati jogrendszer

Néhány megállapítás a dr. Jany Jánossal, a PPKE Nemzetközi és Politikatudományi Intézetének vezetőjével az Ars Boni honlapján megjelent interjúból kiollózva:

Az iszlám jog és a nyugati jogrendszer közelíthetetlen egymáshoz. ✸ Az iszlám vallásán belül a jogot a vallástól képtelenség elkülöníteni. ✸ Nem az a cél tehát, hogy ők ránk erőszakolják a saját jogfelfogásukat, de az láthatóan cél, hogy az európai alkotmányosság ellenére is megvalósíthassák a saját elképzeléseiket. ✸ Akkor kijelenthető, hogy sértené a mi alapjogi rendszerünket? Voltak olyan alkotmánybíróságok, amelyek erre a következtetésre jutottak. ✸ Ebből (az iszlámból) egy demokratikus, pluralista, emberjogi alapon álló rezsimet ugyanúgy ki lehet olvasni, mint egy Oszama bin Laden-féle al-Kaidát, és mindent, ami a kettő között van. Ezek alapján kimondható, hogy a Koránból levezethető egy dzsihádot nagyon agresszíven értelmező felfogás is? Bizonyos értelemben ez így van. ✸ Az iszlamizmus egyik legfontosabb lényege és módszertana a pluralizmus megtagadása és egy monolit struktúra felépítése, az ő értelmezését próbálja kikiáltani az egyetlen létezőnek, az egyetlen iszlámnak.A konfliktus és a két jogi kultúra jövőjével kapcsolatosan mennyire borúlátó? Meglehetősen. A politikai konfliktus megoldása nagyon távol van. ✸ A két jogrendszerről pedig: ha ennyire alapelvi és antropológiai különbségek vannak, akkor maximum egy békés egymás mellett élés, egy peaceful co-existence képzelhető el, a lehetséges súrlódási pontok minimalizálásával. Ennél több nem, abban egészen biztos vagyok.

Nácik és arabok

Az aniszemitizmusuk okán a múltban (és a jelenben) is együttműködtek a nácik a muszlimokkal. Miért várnánk ezektől mást a jövőben?

A vallási szervezetek felelősségéről

A kölni és más európai városokban, arabnak látszó csoportok részéről, fehér nőkkel szemben elkövetett erőszakoskodások felbolydították nem csak a társadalom, de az európai politikusok és az iszlám szervezetek vallási vezetői és véleményformálói életét is. Most nem kritizálva konkrét személyek tevékenységét vagy nyilatkozatait, leírom, mi erről a véleményem. Kivételesen, nem mintha szorosan hozzáratozna az aktuális migránskérdéshez, mégis kitérek a kereszténység, mint vallás történelmi felelősségére is. És végül - bocsánat - a vallástudósokat sem fogom kímélni :-)

Az iszlám NEM CSAK egy vallás vagy kultúra, hanem ELSŐSORBAN közjogi törvénykezési, politikai gyakorlat, ha úgy tetszik, egy diktatórikus társadalomszervezési alapelv is. A Saria az iszlám államban az alkotmányt helyettesítő funkcióval bír, az alacsonyabb rendű jogszabályokat meghatározza illetve felülírja. Így az iszlám vallású és kultúrájú, azaz törvénykezésű és politikai berendezkedésű államokból érkező minden ember alapból iszlám életvezetési szokásokkal, iszlám berögződésekkel, erkölccsel rendelkező személyként kezelendő, még ha esetleg a vallását aktívan nem is gyakorolja. Az ő helyes és helytelen cselekedeteik is szükségszerűen kapcsolatba hozandók az iszlám vallással, ha úgy tetszik, az iszlám vallás megítélését ezek befolyásolják. Európai szemmel az iszlám nem egy megfoghatatlan hittan vagy teológiai megközelítés alapján, hanem a mindennapi életben, illetve a történelem során szerzett tapasztalatok alapján ítélendő meg.

Nyilvánvaló, hogy az iszlám európai szervezetei, tagjai semmilyen büntetőjogi felelősséggel nem tartoznak a migránsok konkrét bűncselekményeiért. A fent leírtak miatt azonban az iszlám európai vallási vezetői a lehető legnagyobb kárt akkor tehetik saját európai vallási szervezeteikben, ha megtagadják ezeket a muszlim embereket, és letagadják a közösséget azokkal, akik iszlámságukra hivatkozva bármilyen cselekedeteket elkövetnek. Egyszerűen - legalábbis Európában - morálisan nem lehet így gondolkodni. Ha úgy tetszik, még ha ez a gondolkodás a Közel-Kelet iszlám társadalmaiban az iszlámra hivatkozva lehetséges lenne is, Európában viszont ugyanerre a vallásra hivatkozva sem jogi, de pláne morális szempontból nem állja meg a helyét. Vegyük csak azt, hogy ha a bevándorlókat a helyi iszlám közösségek nem próbálják meg integrálni, a társadalom számára befogadásra alkalmassá tenni, akkor hogyan várhatnák el ugyanezt a helyi közöségektől?

Ugyanezen logika alapján járhatunk el a kereszténységgel, amely esetben azonban a legelején egy kölönbségtétel elkerülhetetlen: Európa többszáz éve NEM KERESZTÉNY sem törvényeiben, sem társadalmi berendezkedésében. Európa társadalma szekuláris a felvilágosodás óta, és az államtól az egyház határozottan el van választva. Kifejezetten a Bibliára vagy az Egyház Társadalmi Tanítására hivatkozva senki sem keletkeztethet pogári, bűntető, szerzett vagy szokásjogot sem. Jézus tanításával ellentétes a jogszabályok jelentős része, csak példaként említve köztük a válás vagy az abortusz szabályozását. Azokban az időkben viszont, amikor Európában az egyházak tanítása jogforrásként, illetve egyházi személyek meghatározó politikaformálóként funkcionáltak, a kereszténység morális felelőssége szintén megállapítható, akár az eretneküldözések, keresztes háborúk, vallásháborók stb. miatt. Sőt, az egyházak nem tagadhatják le a felelősségüket a holokausztért sem, mivel az egy kétezer éves meghamisított teológia logikus következményeként értékelhető. (Utóbbi tekintetében még nem történt meg a teljes szembenézés a történelmi keresztény egyházak részéről sem.)

Mi lehet az oka a vallási vezetők esetében a felelősség hárításának? Nagyon egyszerű a válasz: a társadalomban megszerzett pozícióikhoz való ragaszkodás. Nem szeretnék felülvizsgálni, ellenben szeretnék megtartani egyházi tanításaik és gyakorlatuk egyre fejlődő „hibáltanságának” látszatát, szentjeik tetteinek megkérdőjelezhetetlenségét. Mi lehet az oka a nem vallásos európai társadalom vezetői, politikusai részéről a vallások „elszámoltatása” mellőzésének? A liberális jogszabályok túl szűken, és a vallásszabadság túl tágan való alkalmazása, talán valamely mögöttes politikai és/vagy gazdasági célok elérése érdekében. És mi lehet az oka a vallástudósok óvatos hallgatásának? Szerintem az, hogy a tudományos fokozatok, a kutatási és ösztöndíjrendszer, a könyvikadás és konferenciaturizmus évtizedes ökumenikus „vallásbizniszét” bolygatná meg, ha annak bármely, köztiszteletnek örvendő szereplője kellemetlen kérdéskkel kerülne szembe.