Egymásnak szögesen ellentmondó nyilatkozatok látnak napvilágot hivatalos egyházi személyek részéről is, a bevándorlással kapcsolatosan felszínre törő kérdésékkel kapcsolatban. Ami önmagában csak azt jelzi, hogy azért onnan is meg lehet nyilatkozni önálló gondolatokkal, akár a mainstream véleményformálókkal szemben is! Ilyen szempontból értékelem Kiss-Rigó László Szeged-csanádi püspök heves ellenvéleményét a Minden plébánia fogadjon be egy menekült családot! - pápai felhívásával szemben. De nem konkrétan befogadás lehetőségéről szeretnék írni, hanem Kiss-Rigó érveléséről, ami így hangzik a HVG szerint:
„Kiss-Rigó László azonban a jelek szerint másképp gondolja: „Ők nem menekültek, ez egy invázió. Allahu Akbar kiáltásokkal jönnek hozzánk. Át akarják venni a hatalmat” – fogalmazott. És legalábbis Magyarországon, a miniszterelnök véleménye látszik felülkerekedni – írja aThe Washington Post. Kiss-Rigó legalábbis egy hétfői interjúban azt mondta, teljesen egyetért a miniszterelnökkel, „a pápának pedig fogalma sincs a helyzetről”. Kiss-Rigó szerint az Európába áramló tömeg magukat menekültnek kiadó emberekből áll, akik óriási fenyegetést jelentenek Európa „keresztény, univerzális értékeire„.
Miért lenne szükségszerűen jobb a vallások versenyében a „keresztény, univerzális értékek” kínálata az iszláménál? Az utóbbi is univerzalitást hirdet - jelentsen is az bármit vallási szempontból! Ha a kereszténység mellett érvelünk, az kontraproduktív lesz, legfőképp a következő miatt. A muzumánok leleplezhetik a keresztények múltbéli és jelenkori hibáit, akár azon bűnök tekintetében is, amivel őket vádolják! Elég ciki lenne, ha jól kiderülne, hogy a keresztények sem jobbak erkölcs tekintetében a muzulmánoknál! Vallásháborúk, népirtások, inkvizíció, prostitúció, abortusz, válás, korrupció, nemi érőszak és pedofília - vajon bátran belemehetnének-e a történelmi egyházak képviselői egy nyílt adok-kapokba egy jól felkészült muzulmánnal szemben?
Nem, de nem is ezen a pályán kell „megverni” az iszlám vallást. A keresztény egyházaknak - végre - csendben vissza kellene vonulnia a politikából és a közéletből, és át kellene adnia a szerepet a jogászoknak! Azoknak pedig szépen össze kellene gyűjteniük az iszlám hivatalos tanításának hiteles dokumentumait, és azokat össze kellene hasonlítani a nyugat liberális értékeivel: a hatályos európai alkotmánnyal. Magyarországon az Alaptörvénnyel. És ha az iszlám vallás hivatalos és hiteles tanítása és céljai esetleg ütköznek a szekuláris társadalom európai alapelvével, például az állam és az egyház teljes különválasztásával, esetleg felsejlene az iszlám, mint államvallás őáltaluk vágyott sziluettje, akkor csak le kell vonni ebből a konkrét következtetéseket, és meg kell tenni az ebből következő, szükséges jogi lépéseket.
(Miközben a mi Római Katolikus Egyházunk csendben és mélyen hallgat a saját hasonló, kellően ritkán és csendesen hangoztatott Társadalmi tanítása részleteiről…)
Kissé meglepő tartalmú írást olvastam a fenti címmel a fogamzásgátlásról, illetve annak katolikus tiltásáról. Az Egyház ezt a tanítást a Teremtés Könyve 38. fejezetében található történetből vezeti le, ahol Ónán a „földre vesztegette el a magját”, ami után Isten megölte őt. Lássuk, hogy a fogamzásgátlás mai tiltása a Biblia alapján valóban jogos-e!
A Teremtés könyve 38. fejezetében leírt eset arról a mózesi törvényről szól, hogy az ÓSZ-ben(!) ha egy zsidó(!) férfi gyermek nélkül halt meg(!), a testvérének(!) volt kötelessége a gyermek nemzése(!), hogy ki ne haljon a testvér vonala. (Pontosan erre kérdeznek rá Jézustól a szadduceusok Máté 22:24-nél, ott azonban a feltámadás vitatásával kapcsolatban merült fel ez a kérdés.)
Három dolgot érdemes tisztán látni az adott törvénnyel és Onán tettével kapcsolatban: a sógorházasság elvárása az ószövetségi zsidók számára volt csak érvényben (tudtommal a Kat. Egyház sem hajtja be manapság a sógorházasság mózesi törvényét a hívein.) A másik az, hogy egy különleges helyzetről szólt, amikor Támár (a férj) utód nélkül halt meg, és erre a helyzetre írta elő a testvére, Onán számára az útódnemzési teendőket az ő sógornője felé. A harmadik pedig az, hogy a kötelesség megszegésének módja (Ónán után onanizálásnak nevezve) csak egy technikai részletkérdés, hisz a mózesi törvény nem ennek a technikának a tilalmára, hanem kifejezetten csak az adott helyzetben (férj halála esetén) utód nemzésének a kötelességére vonatkozott, és csak a testvérnek előírva.
A fogamzásgátlásról itt most általnosságban az újszövetségi és többségében nem zsidó származású, hívő házaspárokkal kapcslatban beszélünk, és nincs szó a férj haláláról sem, így a nemzetségének a kihalásáról sem, ellenben a férj él, és nem a sógornőjével, hanem a saját feleségével létesítendő szexuális aktusok a vizsgálat tárgya. Ezért 1) az ÚSZ-ben hatályát vesztett mózesi törvénynek 2) még a tényállása sem állapítható meg, így az alkalmazása biblikus értelemben külön-külön és kétszeresen is jogalap nélküli!
A Katolikus Egyház ma a fogamzásgátlás minden segédeszközzel végzett módszerét, beleértve a mellékhatásoktól abszolut mentes gumióvszer használatát is - erre az ószövetségi helyre való hivatkozással - nem engedélyezi, azt bűnként jelöli meg. Ez az ÚSZ-i hívőket a biblikusnál nehezebb, és ki kell mondjuk, hogy sokak számára elhordozhatatlan teherrel sújtja. Érdemes elolvasni Mt 23:4 vagy Lk 11:46 sorait, ahol az akkori klérust ezért Jézus nem kicsit ítéli el. Szerintem áthallásos a szituáció…
„Ő pedig monda: Jaj néktek is törvénytudók! mert elhordozhatatlan terhekkel terhelitek meg az embereket, de ti magatok egy ujjotokkal sem illetitek azokat a terheket.”
A biztatás, hogy okvetlenül szavazzál, többféle módon is elmondható. Az egyik legjobb megfogalmazás a mostani Heti Válaszban jelent meg. Kiss-Rigó László püspök úr nyilatkozott.
„Az elmúlt négy évben a kormány elkezdte kijavítani és befejezni a deformált rendszerváltást. Bár ezen többen gúnyolódtak, ehhez számos területen szükséges volt a kétharmad támogatásával levezényelt, vér nélküli forradalom és szabadságharc. Nincs más olyan politikai erő, amely a már eddig is látványos eredményeket elérő folyamatot hatékonyabban befejezhetné. Az LMP akár rokonszenves ellenzék is lehetne, de az értékrendünk fontos pontokban különbözik. A Jobbikkal szintén számos jó szándékú ember rokonszenvezik, de az igazságot eltorzítják a túl nagy hangerővel, a gyűlöletre és irigységre való uszítás pedig elfogadhatatlan. Más oldalról a magát meghatározni sem tudó kvartett csak hazugságot és magánérdekeket képvisel. Ők az általuk ’felhalmozott’ romok köveiből történő közös építési szándékukkal oda jutottak, mint a bábeli torony építői. Viszont még mindig a köveknél vannak. Részben azért, hogy ellopják őket, részben pedig, hogy bennünket dobáljanak velük… a mostani választás arról szól, hogy ne kővel dobjuk vissza őket, hanem távolítsuk el őket a kövektől, melyekkel mi építkezni szeretnénk. Ehhez ismét szükség van minden valódi építő szavazatára. Utána viszont szükség van még nagyobb alázatra és megtisztulásra.”
Olvasom a Magyar Kurir - Katlikus Hírportálon Az Ördög és a szenteltvíz találkozása című beszámolót az olasz Volice című tehetségkutató műsorról és nem akarok hinni a szememnek!
Alicia Keys két évvel ezelőtti No One dalával lépett színpadra. Ebben a tehetségkutató műsorban a zsűri minden tagja háttal ül a színpadnak, így valóban a jelentkező hangja alapján keltett benyomásra kell hagyatkozniuk. Amennyiben tetszik nekik, amit hallanak, megfordulhatnak székükkel, így továbbjuttatva a versenyzőt a második körbe. A nővér nemcsak a közönséget, hanem a zsűritagokat is lázba hozta: mindannyian megfordultak. Mind a négyüknek tátva maradt a szája a csodálkozástól, amikor forgószékükkel a színpad felé fordulva megpillantották a fiatal apácát.
Megkérdezték tőle, valódi apáca-e. „A legvalódibb” – válaszolta. Miért jött el a műsorba? „Kaptam egy ajándékot, és azt továbbajándékozom”– válaszolta. Cristina nővér Ferenc pápát idézte, aki azt kéri a keresztényektől, hogy lépjenek ki a falak közül, és induljanak el evangelizálni. Arra hív, hogy elmondjuk a világnak: Isten nem vesz el az embertől semmit, sőt, még többet ajándékoz! A 25 éves szicíliai származású nővér megnevettette a közönséget azzal is, hogy elmondta: talán majd felhívja őt Ferenc pápa.
A fellépést követően a nővérnek választania kellett a zsűritagok közül egy mentort, mivel mind a négyen versengtek a kegyeiért. Már korábban eldöntötte, hogy azt választja, aki először fordul meg a székével: így a magát az ördögnek tituláló rappert választotta.A rapper, akit a J-Ax művésznéven ismernek – mivel a zene világában jól működnek az ellentétes párok – azt ajánlotta: alkossanak duót, s legyen a nevük: „Az ördög és a szenteltvíz”.
Cristina régi álma volt, hogy énekes legyen, lelkes nézője volt a tehetségkutató műsoroknak. Sőt, jelentkezett is néhányra, ám akkoriban – félénk fiatal lányként – nem aratott sikert. Vallásos családban nőtt fel, de a bérmálkozás után eltávolodott az egyháztól. Megharagudott Istenre, amiért nem nyílt meg előtte az út, hogy sikeres énekes legyen. Csak az számított neki, hogy zenekarával felléphessen, énekelhessen.
Amikor befejezte a középiskolát, és elkezdett egyetemre járni, még mindig nyugtalanság gyötörte; érezte, hogy értelmet kell találnia az életének. Édesanyja hallotta a tévében Claudia Koll tanúságtételét. A híres színésznő beszélt megtéréséről, és felhívást tett közzé: főszereplőt keresett ahhoz a musicalhez, amellyel a Szent Család orsolyita nővérei kongregáció centenáriumára készültek. Cristina elment, megkapta Rosa nővér szerepét: ez a szerep azonban újabb és újabb kérdéseket vetett fel benne a hivatásáról, önmaga odaadásáról. Úgy döntött, hogy beiratkozik az orsolyita nővérek iskolájába (Star Rose Academy), amelynek Koll volt az igazgatónője. „Egy egész Etna működik benned, ki kell engedned magadból” – biztatta az énektanára. Cristina közben tele volt kétségekkel: folytassa az iskolát, vagy menjen el szerzetesnek?
Négy hónapnyi vívódás után ki tudta mondani, mint Sámuel: „Itt vagyok!” Diáktársai ellenezték a döntését; nem értették, miért kellene eltékozolnia különleges adottságát. Ő azonban ekkor már hajthatatlan volt: kérte felvételét a rendbe, másfél évig Rómában várakozott, majd 2010-ben repülőgépre szállt, hogy a brazíliai Sao Paolo külvárosában töltse a noviciátust. Utcagyerekek és kamaszok között szolgált öt novíciatársával együtt. „A zene sokat segített abban, hogy közel kerüljek hozzájuk. Újra felfedeztem, hogy az ének az Úr dicsőítésének egy módja, szüksége van rá a lelkemnek, és eszköz mások szíve felé”– vallotta meg az olasz Credere hetilapnak. Fogadalmat tett. Jelenleg Milánóban él, a kongregáció által fenntartott egyetemi kollégiumban és óvodában szolgál, segédkezik a szentmiséken a San Leone Magno-plébánián, hittanórákat tart.
Mit jelent számára a hit? „Olyan, mint egy alagút: amikor bemész, minden sötétnek és zavarosnak látszik. A mélyén azonban ott vár egy csodás fény, egy élő jelenlét, amely átölel: kéz, hang és lélegzet, ahogy egy dalomban írtam. Ha be akarjuk fogadni ezt az ajándékot, elég készségesen hallgatnunk, oly módon, hogy a sok háttérzaj ne terelje el a figyelmünket. Felszabadító érzés, ha válaszolunk Jézus hívására: ő nem okoz csalódást” – vallja.
Magyar Kurir (tzs)
Nem akarok hinni a szememnek! Egy apáca, aki okkult dalt ad elő nyilvánosan, 6:50-nél sátánvillát mutat, az Ördögöt választja mentorául, aki ezt szintén ordítva dupla sátánvillával köszöni meg! Felvet néhány kérdést ez a híradás:
Mit tanítottak ennek a drága fiatal lánykának az apácazárdában a Sátánről és a démoni működésről?
Mit gondolnak / tudnak ugyanerről a fiatal apáca háttérben örömködő társai (előljárói)?
Hogyan írhat a Katolikus Hírportál méltató cikket erről a nyilvánvalóan okkult elemekkel operáló „tehetségkutató” műsorról, és az abban balgatagon részt vevő apácáról?
Afterpost: a Magyar Kurir egyszerűen és frappánsan oldotta meg a kérdéseimet a Facebookon: válasz nélkül törölte a kommentemet és eltiltott a további hozzászólástól
Afterpost 2: Cristina nővér újabb fordulója:
AFterpost 3: Ördög nevű mentora segítségével Cristina növér megnyerte a versenyt
„(…) A német megszállás előtt, 1944 március 19. előtt családokat vagonban nem vittek el Magyarországról, azt azért tényként el kellene ismerni, hogy nem ugyanaz a bánásmód a zsidókkal szemben a német megszállás után, mint előtte volt. Bármennyi méltánytalan borzalmas elítélendő dolog is történt, de a különbség annyira ordít, hogy aki ezt egy folyamatnak nézi, az elhazudja a magyar történelmet.”
(…) És miért nem lehet ezt úgy értelmezni, hogy a magyar nemzetet, a magyar népet ért tragédia negyvennégyben, és ha ezt egy emlékmű megörökíti, és minden áldozatnak… ö… hát a… a… fájdalmát meg akarja örökíteni egy szoborban akkor mi a fene ez a különös, teljesen érthetetlen ellenkezés, miközben a szobrok vagy tetszenek, vagy nem…
(…) Hát ez a szellemiség az, hogy a magyar történelmi tudatot - mi históriás nép voltunk örök… hosszú történelmünk során mindig, s a magyar történelmi tudatot és szemléletmódot, nemzettudatot is teljesen eltorzították Rákosi Mátyástól kezdődően… (…) egy történelmi kutató intézet tényleg a magyar hagyományoknak megfelelően mérlegelje a különböző történéseket, nem a Rákosival induló szellemi befolyás alatt. (…) hogy végre a magyar közvélemény önbizalma és önérzete helyreállítása érdekében lássa, hogy mik történtek másutt. (…) Régóta emlegetem azt, hogy gyalázat, ami ennek az országnak és ennek a népnek a múltjával torzító módon megjelenik az ország közvéleménye előtt és generációk nőttek fel téveszméken, téves tendenciózus beállításokon.” (Boross Péter az atv-ben)
A fenti nyilatkozatok egy széles körben osztott szemléletet mutatnak. Sokan nem tudják észrevenni, mert nem is akarják megismerni azt a - világszinten évszázadok, pontosabban évezredek óta tartó - folyamatot, mely a megvalósult holokauszthoz vezetett. Téves igyekezetükben magyar tragédiának állítják be százezreknek a nem a magyarságuk, hanem a zsidóságuk miatti elpusztítását. Mindezt hazánkban (is) egy ezer év alatt deformálódott szemléletmód okozza, mely mélyen meggyökeresedett a magyar kultúrában (is). E nemzettudat képviselőinek, legyenek akár számbéli fölényben is, nem kell, sőt káros helyreállítani az önbizalmát és az önérzetét. Miért állítom ezeket a sokak számára talán felháborító dolgokat?
Szentnek mondott István királyunk az államalapításkor Magyarországot a nyugati világhoz, azaz Rómához kötötte. Mai szóhasználattal Európába integrálta, annak minden előnyével és hátrányos következményeivel együtt. Az előnye a magyarság fizikai megmaradása volt. A hátránya az európai, addigra már ezer éve manipulált társadalmi rend átvétele: a trón és az oltár szövetségének az elfogadása volt. A szövetséges részt kell vegyen a közös dolgokban: egyebek mellett a mainstream teológia elfogadásával a keresztes háborúkban, az inkvizícióban, és később az antiszemita mozgalmakban is. A Szent Koronát még ma is díszőrség védi a Parlamentben.
Azt állítom, az hazudja el a magyar történelmet, aki tagadja azt a folyamatot, amelynek szerves következménye a náci Németországgal kötött világháborús szövetség, beleértve a holokausztot! Magyarország ’44-ben egy teljességében csak évezredes időtávban értelmezhető érdekvezérelt európai politikai-kultúrális-gazdasági szövetség tagja volt, amely a XX. századra a saját zsidó polgárainak az elpusztításában kollaborált, nemzeti szinten. Aki ennek a szemléletmódnak, nemzettudatnak a mély és precíz megértése, illetve nem a „magyar hagyományokon„, hanem ehelyett valós alapokon történő értékelése nélkül akarja a „nemzet önérzetét és az önbizalmát helyreállítani„, aki nem tanul a történelemből, az arra kárhoztatja magát, hogy újraélje azt.
A hajnali miséket az adventi időszakban a római katolikus egyházban Szűz Mária tiszteletére és a Jézus eljövetele utáni vágy kifejezésére mondják és hallgatják. Érdekes módon a szokás ellenkezik a hivatalos római szertartás advent-felfogásával. Mégis, a Szentszék 1892-ben Pannonhalmának, 1958-ban pedig az esztergomi főegyházmegyének ősi szokására hivatkozva, külön kiváltságként engedélyezte a hajnali misét.
Egészen érdekes, ahogyan egyesek igyekszenek megreformálni ezeket a szertartásokat az újabb kihívásoknak, pontosabban a fiatalok visszajelzéseinek megfelelően. Így változik a valamikori inkvizíciós társaságnál, a jezsuitáknál a mise az elmét megüresítő meditációs szeánsszá:
„Az adventi roráték megpróbálják az embert. A diákjainkat még inkább: kötelező szentmise hideg hajnalon egy fagyos templomban. Hol ebben az Isten? Gondoltuk, bevonjuk őket, amennyire csak lehet: felajánlási körmenet, sok-sok hívek könyörgése, csengetés, ministrálás, mindenféle. Legyenek hangos énekek, hogy felébredjenek, de olyan könnyed félék, amiket szeretnek és amibe be tudnak kapcsolódni. Legyen kiváló prédikáció, amiben a pap a mikrofonnal a diákok közé megy és valami furcsa tárgyat is előhúz a zsebéből. Meg kommentáljuk a nehezebben érthető részeit a misének. Lényeg, hogy tartsuk fenn a figyelmet minden pillanatban, hogy jelen tudjanak lenni.
Aztán rájöttünk: nem mehetünk a természet ellen. Az álmos embert nem szabad határozott kézzel felrázni. Finom érintésnek van csak helye.
Váltottunk. Lekapcsoltuk a lámpákat. Az oltárt és az ikonokat fáklyákkal világítottuk meg. Pihenhessen a szem és ámulhasson. Ministránsból is kevés volt: kevés a mozgás, kevés az elterelődés. Volt viszont füstölés, hogy a tömjén magasba szálló illatát élvezhesse az orr. A pap alig pár mondattal prédikált és vezette őket a Szent felé, hogy az értelemnek ne kelljen sok szóval megküzdenie. Egy diák kamarakórus pedig gregorián énekekkel töltötte be a templomot. Most nem baj, ha senki nem kapcsolódik bele, csak élvezze a fül a gyönyörűséget.
A roráté végére felkelt a Nap. A kivonulás után csak lassan jött meg a gyereksereg hangja. „Hű, nem tudtam elaludni egyetlen pillanatra sem.” „Én úgy megkönnyeztem.” „Na ez, milyen durva volt.”
Megtörtént hát a csoda: az ember felemelkedett és összetalálkozott az érte jövő Istennel.”
Hol van ebben az Isten? - kérdezem én is. Azt hiszem. pont abban lehetne, amit éppen minimalizáltak: a szóban (=Igében). A félhomály, a bódító illat és a gregorián zene gyönyörűségével önmagában - persze ízlés dolga - semmi baj sincs. Nem hiszem azonban, hogy az értelem megismerése helyett az érzékszervekre ható „hajnali hangulat” élménye közelebb fogja vezetni a fiatalokat a Biblia Istenéhez!
„423. Valamely nemzethez fűződő történeti és kulturális kapcsolatai alapján egy vallási közösséget az állam különleges elismerésben részesíthet: az ilyen elismerésnek azonban sohasem szabad más vallási csoportok polgári vagy társadalmi szempontú diszkriminációjához vezetnie.
434. A megkülönböztető önazonosság felértékelését segíti, ha meghaladjuk a megosztottság különféle formáit, amelyek a népek elszigetelődésével fenyegetnek, s fogékonnyá teszik őket a destabilizáló következményekkel járó önzésre.
435. A nemzeti szuverenitás azonban nem abszolút. A nemzeteknek tudniuk kell egy közös cél javára lemondaniuk jogaik egy részének gyakorlásáról, annak a tudatában, hogy mind egy „családot” alkotnak,892 amelyben kölcsönös bizalom uralkodik, kölcsönös támogatás és egymás kölcsönös elfogadása valósul meg.
436. „Az erkölcsi törvénynek a minden nemzet és minden állam közvéleménye általi figyelembevételét a megnyilvánulások és erők olyan egyöntetűségével kell követelni és támogatni, hogy senki se merészkedjen létét kétségbe vonni, vagy kötelező mivoltát enyhíteni.”894 Az általános erkölcsi törvényt, amely az ember szívébe van írva, mint érvényeset és megfellebbezhetetlent és mint az emberiség közös lelkiismeretének eleven kifejeződését kell szemlélni, mint valami „nyelvtani szabályt”,895 amely alkalmas arra, hogy a világ jövőjéről szóló párbeszéd nyelvét alkossa.
440. A valódi nemzetközi közösség felé vezető utat, amely az ENSZ szervezetének megalakításával 1945-ben vett határozott irányt, az Egyház is nyomon követte. Ez a szervezet „a béke megteremtéséhez szükséges kulturális és intézményes területek kiszélesítésével jelentős mértékben járult hozzá (…), hogy erősödjön az emberi méltóság, a népek szabadsága és a fejlődésre való igény iránti figyelem”. 909 A társadalmi tanítás a nemzetek feletti szervezetek szerepét – főképpen azokét, amelyek sajátos területeken ténykednek910 – általában pozitív módon szemléli.
441. Az emberiség családjának rendezett és békés együttéléséért érzett aggodalom késztette a Tanítóhivatalt arra, hogy nyomatékot adjon annak a követelésnek „hogy egy olyan, mindenki által elismert egyetemes tekintély létesüljön, amely elegendő hatalommal rendelkezve képes mindenki biztonságát, az igazságosság megóvását és a jogok tiszteletben tartását megvalósítani.”
442. Különösen a kormányközi szervezeteknek kell a gazdaság területén hatásosan gyakorolniuk ellenőrző és irányító szerepüket, mert a közjó megvalósítása immár külön az egyes államok számára elérhetetlen céllá vált, még akkor is, ha hatalmuk, gazdagságuk vagy politikai befolyásuk alapján vezető szerepet játszanak.
443. A Tanítóhivatal pozitívan vélekedik azoknak a csoportosulásoknak a szerepéről, amelyek a civil társadalomban jönnek létre, hogy a közvéleményt a nemzetközi élet bizonyos szempontjaira érzékennyé tegyék. Ennek a fontos szerepnek a betöltése az ilyen csoportok figyelmét különösképpen az emberi jogok tiszteletben tartására irányítja, ahogyan azoknak a magánegyesületeknek a sokasága mutatja, „amelyek közül néhánynak világméretű jelentősége van, és az utóbbi időben e cél érdekében jöttek létre; csaknem valamennyi nagy gonddal és dicséretes tárgyilagossággal törekszik arra, hogy a nemzetközi történéseket egy ilyen érzékeny területen kövesse nyomon”.921
Maguk a kormányok biztatónak érezhetik az ilyen elkötelezettséget, amely arra a célra irányul, „különösképpen annak a számos embernek a szolidaritási és békegesztusai révén, akik a nem kormányzati és az emberjogi mozgalmakban tevékenykednek”, hogy a gyakorlatba ültessék át azokat az eszményeket, amelyeket a nemzetközi közösség sugall.922
445. A Szentszék diplomáciai szolgálata, mint régi és bevált gyakorlat eredménye, eszköz, amely nem csupán a ’libertas ecclesiae’ (az egyház szabadsága) érdekében munkálkodik, hanem az emberi méltóság védelmezéséért és követeléséért, s olyan társadalmi rendért, amelynek alapértéke az igazságosság, az igazság, a szabadság és a szeretet: „Mi elküldjük képviselőinket az államhatalom legfőbb képviselőihez, különösen oda, ahol a Katolikus Egyház meggyökerezett, legalábbis valamiképpen jelen van. Az Egyház spirituális küldetésében benne rejlő, azzal együtt járó jog alapján tesszük ezt, amelyet a történelem bizonyos eseményei is megerősítenek. (…) Az emberi személyek és közösségek boldogulása az Egyház és a polgári hatóságok közötti rendezett párbeszéd révén mozdítható elő, amely közös megállapodások megkötésében is kifejeződik. Ez a párbeszéd arra törekszik, hogy a kölcsönös megértésen alapuló kapcsolatokat és az együttműködést megszilárdítsa és erősítse, az esetleges vitákat megelőzze vagy kezelje, s módot találjon arra, hogy minden nép és az egész emberiség az igazságosság és a béke útján haladjon előre.”
A legújabb idők modern, demokratikus társadalmaiban az állam és az egyház szétválasztása általánossá vált. A fenti, hivatalos egyházi tanításból kiollózott idézetek viszont az Egyház évezredes, ezzel éppen ellentétes hagyományainak a - modern formában történő - restaurálási törekvésére engednek következtetni. Ami egy olyan „egyetemes tekintély” elengedhetetlen szükségeségének a felvázolásában (és felvállalásában?) látszik körvonalazódni, melynek illetékessége kiterjed az egész világra, a politikai és gazdasági ellenőrző és irányító hatalom központosításával. A rend, a béke, a közjó és az erkölcs, valamint az - egy igaz római katolikus - vallás csorbítatlan szabadságának jelszavával.
„A kérdés ugyanis az, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy merre található most az erős Európa: előttünk, vagy mögöttünk? Elsőre nyilvánvalónak tűnik, hogy hátrafelé menni sohasem célszerű, mert visszafejlődni senki sem akar. Ha rossz irányba tartunk, akkor a haladás eszménye éppenséggel azt jelenti, hogy forduljunk meg, és menjünk vissza a jó útra. És ez esetben a leghaladóbb éppen az lesz, aki a leghamarabb fordul vissza. Alig van valaki Európában, aki azt gondolná, hogy Európa nem rossz úton halad, nem tévedt rossz útra. Hiszen aki válságba került, arról érdemes azt föltételezni, hogy nem oda indult. Ora et labora - imádkozz és dolgozz - így hangzik Európa védőszentjének, Szent Benedeknek a jelmondata. Miközben ezt tette, Európának sikerült leraknia a mai modern civilizációnak az alapjait. Leegyszerűsítve, ez a rövid mondat tette naggyá és vezető civilizációvá Európát.Később azonban más mondatok kezdtek terjedni a kontinensünkön. Végül Európa egyszerűen meghamisította a saját történelmét, és az Únió alkotmányából egész egyszerűen kihagyták a keresztény hagyományokra való utalást. De Európa nem csak ezt az erőforrását tagadta meg, hanem a munkát is. A munkának és az imádságnk az együttes megtagadása az, ami lényegében Európa meggyengülésének az oka, és a mi jó útról való letérésünknek a története (érdekes grimasz a 11. perc legelején). Kína, Brazlia, India gyors felemelkedésének okai között ott fogjuk találni azt is, hogy a saját kulturális hagyományaikra, és a saját polgáraik által végzett hatalmas munkára épül az a fellendülés, ami versenytársunkká teszi őket.Mindezek alapján azt akarom mondani, hogy Európában ma nem az a haladó, aki a keresztény kultúráról és munkáról lebeszélő, és válságba vezető úton akar továbbmenni. Európában ma az számít haladónak, aki megfordul és megkeresi az elhagyott jó utat. Először is érdemes az alapvető keresztény értékekre építeni: mint például az emberi méltóságra, szabadságra, kötelességre, munkára, családra, nemzetre. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek vallásossá kell válnia. Ez sosem vol így [Dehogynem! - a szerk]. Én a civilizációnk keresztény gyökereiről beszélek, a keresztény civilizáció logikájában.2010-ben mi ezeket a gondolatokat tartottuk szem előtt, amikor az új alkotmányt létrehoztuk, ami az elhagyott jó európai utat keresi. Világossá teszi, hogy vannak keresztény gyökereink, volt egy Szent Istvánunk, aki bizonyos eszmék jegyében ezt az államot megalapíította, és nekünk egy nemzeti és így európai kultúránk van, amelyek értékek, tehát meg kell őrizni ezeket. Mi azt hisszük, hogy van összefüggése ezeknek azzal, hogy ma Magyarország jobban teljesít.A vezetés kérdését őszintén fel kell vessük. Európában ma a személytelenség elhatalmasodásától kell félni, nem pedig az erős személyiségektől, és az erős közösségektől. Most éppen attól szenved Európa, hogy nincsenek vezetőink, akik az intézményeket újraprogramozzák. Ki kell szabadítani Európát a liberális bizalmatlanság, és a szabadjára engedett kapzsiság szorításábaól. Egyre többen vagyunk, akik keressük ezt az erősebb Európához vezető jó utat. Én abban bízom, hogy ehhez a vitához, hogy merre kell haladnia Európának, az európai kereszténydemokraták az eddiginél nagyobb súllyal tudják majd hozzátenni a gondolataikat.” (Orbán Viktor a Demokratikus Centrumpártok (korábban Kereszténydemokrata) Internacionálé konferenciáján, 2013. október 4-én, általam lerövidítve) A fentiek alapján érdemes egy kicsit visszanézni, milyen is volt ez a „régi jó út”, amely Orbán Viktor szerint „naggyá és erőssé” tette Európát, és amihez ő szeretne visszatérni! Már a Római Birodalom idején államvallás lett a „kereszténység”, annak minden jól (vagy nem jól?) ismert következményével. Azt talán senki nem vitatja, hogy a középkori, „erős Európát” a vallás, pontosabban jórészt a római (katolikus) vallás hatalma dominálta kultúrális és politikai értelemben is. A fenti beszédéből úgy tűnik, hogy a miniszterelnökünk a „régi Európa” keresztény megközelítéséhez szeretne visszatérni. Nézzük meg, min alapult és hogyan működött a keresztény állam, a „régi jó út” a történelemben? A vallásszabadság egyházi tanítása és gyakorlata a kereszténység államvallássá válásától a középkoron keresztül egészen a legújabb korig igen intoleráns volt a másként gondolkodókkal szemben. Szeretném világossá tenni, hogy nem csupán az Egyház jó elveinek a rossz megvalósításáról, hanem sokkal inkább egy érdekvezérelt teológia kidolgozásáról és következetes végrehajtásáról kell itt beszélnünk. A legszélsőségesebb diktatúrákéhoz volt hasonló az egyház tanításának a (liberális) demokráciához való hozzáállása. Ami a vallás- és keresztes háborúk, az eretnek- és zsidóüldözések formájában időnként leplezetlenül a felszínre jutott - még ha Orbán Viktor a fentiek szerint nem is tud ezekről. És mielőtt mások rávágnák, hogy ez csak a sötét középkorra vot igaz, jusson eszünkbe, hogy a hitleri holokauszt is egyházi támogatással és szemhunyás mellett tehette azt, amit tett. Tisztelet a kivételeknek, az egyház vezetése csak akkor kezdett tilatakozni a zsidók tömeges deportálása ellen, amikor a begyűjtések az ő zsidó származású híveikre is kezdtek kiterjedni. Az állam és az egyház kapcsolatának történelmi értékeléséhez ajánlom a Teológia és antiszemitizmus c. könyvet (benne a legfontosabb középkori európai és az újkori magyar vonatkozásokkal is). Az antiszemitizmus gyökereinek vizsgálatán keresztül megismerhetők az állam és az egyház érdekközösségének és szervezeti összefonódásának a részletei is. A logikai követhetőség érdekében javaslom a könyvről írt összefoglalómat elolvasni a továbblépés előtt! Itt most csak annyit erről, hogy a keresztény államvallás középkori eszménye szakított a bibliai elvekkel, és az egyház maga alá gyűrte a politikai és gazdasági hatalmat. A trón és az oltár együttműködési szándéka ma is fellelhető a Egyház Társadalmi Tanításában. Ameddig a történelmi egyházak, leginkább a Római Katolikus Egyház nem néznek szembe bizonyos teológiai nézeteik igazolhatatlanságával, és itt most viszonyítási alapnak kizárólag a Bibliára gondolok, addig ne várjunk mást, mint amilyen gyümölcsöket a történelem folyamán megtermett a szövetségük. Ezek a máskéntgondolkodók megbélygzésétől a tömeges fizikai megsemmisítésig igen széles skálán mozogtak. Azok a szentek, egyházi vezetők és gondolkodók, akik ezeknek a szörnyűségeknek az elméleti alapjait réges-régen jegyezték, ma is tekintélyes hivatkozási alapjai az egyház tanításának. Pedig az egyház tényleges alapítói messze nem ápoltak ilyen bensőséges kapcsolatot a világi hatóságokkal. Jézus azt mondta: adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené. A két világ különvalósága egész tanításukat és gyakorlatukat is jellemezte. Annyira komolyan gondolták ezt, hogy például szinte mindannyian üldöztetés és kivégzés áldozatai lettek. Láttuk, hogy a trón és az oltár szövetsége az elmúlt kétezer évben milyen eredményekhez vezetett. Ésszerű-e ugyanattól a kipróbált gyakorlattól más eredményt várni a jövőben? És végül, a félreértések elkerülése érdekében megjegyzem, hogy véleményem szerint az Egyház társadalmi tanításának (ponosabban az állammal való kapcsolatkeresésének, együttműködésének) nem a megjavítására, hanem az eltörlésére volna szükség. Ugyanis a Bibliának az itt tárgyalt értelemben nincsen társadalmi léptékű üzenete. Így talán az Egyháznak is meg kellene gondolnia, hogy kell-e ilyesmivel kiegészítenie az eredetit! A kérdés egyházi megközelítésért ajánlani tudom még Gájer László atya doktori értekezését, mely kifejezetten a vallásszabadság elméleti kérdéseinek fejlődésével foglalkozik a kezdetektől a XX. század elejéig. (Részben) felhasznált irodalom: Pozsár László - Európa gyarmatosítója
- o -
Kiegészítésül egy érdekes hír: Lázár János miniszterelnökséget vezető államtitkár a jövő héten azt fogja javasolni Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy az uniós pénzeknek azt a négy százalékát, amelyet a központi apparátusban dolgozók ellátására költhetnének, ajánlják fel inkáb a történelmi egyházaknak. Így azok 250-300 milliárd forintos pluszforráshoz juthatnak. Lázár szerint jutna a pénzből felújításokra, az egyházak oktatási és szociális tevékenysége színvonalának emelésére és lelki közösség szervezésére, építésére is.
- o -
Orbán Viktor „tanúságtétele” 2005-ből felér egy (kölcsönös) beismerő vallomással: a volt és leendő miniszterelnök hűségnyilatkozatot tesz az egyház felé, melyet közvetlenül a kampányidőszak előtt köszön szépen Balás Béla katolikus püspök, és a végén jól meglengeti az ajándékba kapott milleneumi zászlót…
Ferenc pápa kijelentette, hogy a lelkiismeretükre hallgató nem hívők is üdvözülhetnek. Ferenc mondatai az egyház és a vallás újszerű felfogására utalnak. Lehet, hogy Ferenc a kor individualista szellemét követve reformálja meg az egyházat?
A La Repubblica alapító főszerkesztőjének kérdéseire válaszoló, a hívők és a nem hívők közötti párbeszéd fontosságát tárgyaló terjedelmes szeptemberi levelében kijelentette, hogy a nem hívők is üdvözülhetnek, amennyiben lelkiismeretük szerint cselekednek. Hozzátette, hogy az Istenben nem hívők számára lelkiismeretük írja elő a helyes cselekvés elveit, és ezek megsértése bűn. (Egy interjúban pedig megerősítette, hogy mindenkinek a lelkiismerete által diktált jót kell keresnie.)
Eddig úgy tudtam, a katolikus egyház tanítása szerint az üdvösséghez a hit mellett a jó cselekedetek IS szükségesek. Erre itt az új egyházfői álláspont: az Istenbe vetett hit már nem is szükséges, nemhívők számára elégséges a lelkiismeretünket követni! Tagadhatatlan, hogy minden ember lekiismerete egy tőről fakad, erre utalnak például a különböző vallások erkölcsi tanításainak hasonlóságai. Ugyanakkor a lekiismeretet a nevelés alakítja az emberben: gyerekkorban a szülők, később pedig a kultúra, a vallás és a személyes döntések.
Óvatosan kérdezem, melyik ezek közül abszolut: azaz nem szubjektív, hanem objektív tényező? Ugyanis amit az egyik ember helyesnek tart, azt a másik nem. Amilyen ruhában nyáron egy erkölcsös olasz nő kimehet az utcára Rómában, ugyanabban nem lenne célszerű nyilvánosan megjelennie Teheránban, de még Kairóban sem. Ugyan mennyiben hasonítanak egy arab vallási vezető és Ferenc pápa erkölcsi standardjai Izraellel és a zsidókkal kapcsolatban? És végül, ha nem kell a hit, miért kellett a megváltás az üdvösséghez?
És végül: olvasta-e a Pápa János 14:5-6-ot az Evangéliumban: „Monda néki Tamás: Uram, nem tudjuk hová mégy; mimódon tudhatjuk azért az útat? Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” Ekkor aligha az emberek szubjektív lelkiismeretére gondolt a „főnöke”.
- Szentatya, a jónak csak egyféle felfogása lehetséges? Ki állapítja meg, hogy mi a jó?
- „Mindnyájunknak megvan a maga felfogása a jóról és a rosszról. Az a feladatunk, hogy haladjunk az általunk jónak vélt jó felé.”
Ellenőriztem a Magyar Kurirban megjelent fordítást, Ferenc pápa valóban ezt mondta a La Repubblica riporterének az interjúban. Ádám és Éva bukása a jó és a rossz tudásának a fájánál ugyanebben állt: az ember - sátáni befolyásra - Istenhez hasonlatossá akart válni, és Őhelyette maga akarta meghatározni, mi a jó és mi a rossz. A mélyinterjú több másik pápai kijelentésének is hasonló eredet-szaga van:
- És úgy látja, az misztikusok fontosak voltak ez egyház számára?
- „Alapvető fontosságúak. Egy misztikusok nélküli vallás nem más, mint merő filozófia. (…) A misztikusnak sikerül levetkőznie a cselekvést, a célkitűzéseket, az eredményeket, sőt még a missziós lelkipásztori igyekezetet is, és egészen odáig emelkedik, hogy eléri a Boldogságokkal való egyesülést. Rövid időszakok ezek, mégis betöltik az egész életet.”
- Előfordult valaha Önnel?
- „Ritkán. Például amikor a konklávé pápává választott. A választás elfogadása előtt kértem, hadd vonuljak vissza pár percre a térre néző erkély melletti szobába. Az elmém teljesen üres volt, és nagy szorongás fogott el. Hogy megszabaduljak a szorongástól és elengedjem magam, becsuktam a szemem, és akkor minden gondolat eltűnt, az is, hogy elutasítsam a megbízatás elfogadását, amit egyébként a liturgia menete lehetővé tesz. Becsuktam a szemem, s megszűnt minden szorongásom vagy nyugtalanságom. Egyszer csak nagy fény árasztott el, csak egy pillanatig tartott, de nekem nagyon hosszúnak tűnt. Aztán a fény eloszlott, felpattantam, s elindultam a terem felé, ahol a bíborosok vártak rám, meg az asztal a megválasztást elfogadó irattal. (…) Akit nem érintett meg a kegyelem, lehet egy félelem és gáncs nélküli lovag, ahogy mondani szokás, de sosem lesz olyan ember, akit megérintett a kegyelem. Ez Ágoston felismerése.”
- Ön a kegyelemtől megérintettnek vallja magát?
- „Ezt senki sem tudhatja. A kegyelem nem része a tudatunknak, hanem olyan fénymennyiség a lelkünkben, amely nem a bölcsességből, s nem az értelmünkből származik. Ön is lehetne - anélkül, hogy tudná - kegyelemtől megérintett.”
∗
- „(…) Első lépésként eldöntöttem, hogy tanácsadó testületemként létrehozok egy nyolcfős bíborosi csoportot. Nem udvaroncokat, hanem olyan bölcs embereket, akiket ugyanazok az érzések vezérelnek, mint engem.”
∗
- „(…) A magam részéről megjegyezném, hogy Isten fény, amely megvilágosítja a sötétséget, még ha nem is oldja fel azt teljesen, és ennek az isteni fénynek egy szikráját mindnyájan magunkban hordozzuk.”
Legutóbbi hozzászólások
RSSLhorvath
Lhorvath
Lenbali
Atyaég!
Atyaég!, Gábor
lenbali