A bejegyzések számát nézve, a csúcsidőhöz képest idén a negyedére-ötödére csökkent a blog-aktivitásom. Ha jól látom, már 2014-ben sem voltak olvasói kommentek, és az idén sem. Ennek egyik oka az, hogy körülbelül 3 éve szinte titokban tartom a blogot, sehol sem osztok meg belőle a közösségi oldalakon, sőt a korábbi megosztásokat is töröltem utólagosan, a blogra mutató linkekkel. Ezen a hozzáálláson egyébként egyelőre nem szeretnék változtatni.
Ennek oka, hogy az érdeklődésem jelentős mértékben a vallások felé fordult, elsősorban két nagy világvallás, a kereszténység és az iszlám felé. (A buddhizmus és a többi nem érintenek, így azokkal nem foglalkozom.) A vallások a témája pedig nagyon érzékeny, pláne az én, vallási érzékenységet figyelmen kívül hagyó stílusom mellett. Sértődésket, értelmetlen konfliktusokat pedig nem szeretnék az ismerőseimmel.
A másik blogomat szinte felhagytam, az épületenergetikai üzletágunk két éve be van rekesztve. Majd talán később, a magyarországi körülmények megváltozásával újraindulhat. A facebookos profilon, hobbi-szinten vannak még megosztásaim.
Egyébként a 2015-ös év sikeresnek volt mondható, árbevétel és a további üzleti kilátások szemponjából is. Jövőre tervezzük beépíteni a házunk tetőterének még beépítetlen részét, és egy reménybeli értelmes állami támogatás igénybevételével a házunk épületenergetikai fejlesztését is, a következő 2-3 évben.
A gyerekek jól vannak, kisebb-nagyobb sikerrel veszik az iskolai akadályokat, a szüleik változó mértékű örömére. Nem könnyű a kamaszkor.
Boldog Új Évet Kívánok minden kedves olvasómnak! Ha vannak ilyenek egyáltalán
Olvasom a német egyszemélyi szövetkezeti bankokról szóló cikkben: „A szövetkezeti bankok létezése szorosan összefügg a „Mittelstanddal”, a sokszor egyetlen család által vezetett német középvállalkozásokkal, amiknek az ország az export terén elért sikereit leginkább köszönheti.” Ilyen is van?
Nem tudom, kiben mennyire él a családi vállalkozás utáni vágy. Huszonéves koromban felmerült a lehetősége annak, hogy beszálljak apám vállalkozásába. Bár elfogadhatóan ment az üzlet, és távlatilag komoly anyagi előnyt láttam bele, mégis nemet mondtam neki. Ennek oka egyébként az volt, hogy akkoriban inkább a tőle való függetlenedés, a szabadság és a kaland vonzott, mint a vele való szoros együttműködés.
Ma talán valahol ott tarthatok, mint ő, amikor kezdte a vállalkozását. Öt-tíz év múlva akár felmerülhetne egy hasonló lehetőség, mármint hogy a fiaim közül valamelyik, amelyiknek majd megtetszik talán az építőipar, csatlakozzon. Nem csoda, hogy ennyire feltételes módban írtam ezt, mert ma alig látom esélyét ennek. Nagyon sokat kellene változnom nekem és nekik is ehhez…
Erről beszélgettünk ma a reggelinél, hogy mennyire ellehetetleníti ez egyetértésnek még a lehetőségét is az a hozzáállás, hogy nem tudunk megfelelni annak a képnek, amit egyébként igaznak tartunk. Vagyis inkább csak tartanánk, mert emiatt a félelem miatt inkább magunknak is hazudunk.
Mennyivel kellemesebb az igazságot magunkhoz igazítani, és így megigazítani magunkat, mint fordítva! Pedig a nem igazban nem lehet egyetérteni… Igaz-e?
Emberek évekig járnak önismereti csoportokba vagy pszichológushoz, kommunikációs tanfolyamokra, szakkönyvekből, vagy esetleg TV-műsorokból tanulják a boldogsághoz vezető utat. Kutatják és dédelgetik a szívük vágyait, mint hiteles útmutatót az élethez. Az eredményt látjuk magunk körül.
Mit tanácsol a hagyományos bölcsesség a házasoknak? 2×2 szó - a megfelelő helyen. És ebből csak kettő a férfiaknak és csak kettő a nőknek! Mik is ezek? Előre bocsájtom, hogy nem ugyanazok az egyiknek és a másiknak, a két szerep alapvetően tér el egymástól, és - sajnálom - még csak nem is felcserélhető! Vegyük sorba ezeket egy kis magyarázattal, és a végén egy-két javaslattal arra az estere, ha elsőre esetleg még nem menne tökéletesen…
A férfi első dolga: a szeretet. Ok, ez a kapcsolat elején nagyon jól megy, de aztán idővel már nem annyira. Pedig ez a szeretet alapvetően nem egy érzelem, hanem egy elvi hozzáállása a férjnek a feleségéhez, hogy mellette marad minden körülmények között, akkor is, ha legszívesebben már végleg odébbállna. Egy élmény-szinten szerethetetlen feleség esetében ennél többre még nem is lehet számítani tőle, viszont erre már el lehet kezdeni építkezni, szépen lassan.
A férfi második feladata: a vezetés. Rendben, ez is tiszta ügy, vezetni az autót, vezetni a beosztottakat, a céget… és vezetni a családot! Meghatározni a célokat és az oda vezető utat úgy, hogy ez a család összes tagjának a fejlődését lehetővé tegye, és tartsa is a megfelelő irányban. És bizony neki kell beavatkoznia olyankor is, amikor rossz irányba mennek a dolgok! Ami már nem annyira kellemes és könnyű dolog, esetleg éppen (ellene) lázadó gyerekek és feleség mellett.
Azt gondolom, eddig volt viszonylag könnyen elfogadható a képlet, a férfi szeressen és vezzesen, de mit tegyen a nő? Vigyázat, ez innen tényleg rázós lesz…
A nő első dolga: a tisztelet. Milyen meglepő, hogy nem egyezik meg a férjével, a szeretettel. És igen, a férfiak számára a feleségük tisztelete alap-élmény szinten fontosabb, mint a szeretete. De mi legyen, ha a férj egyáltalán nem érdemes erre, azaz nem tisztelhető? Ezt a tiszteletet egy döntéssel meg is lehet előlegezni az erre pillanatnyilag érdemtelennek is. Egy régi mondás jut eszembe: „Minden nagy férfi mögött áll egy okos nő…” Hihetetlen változásokat generálhat a kapcsolatban ez a női hozzáállás!
A nő második dolga: az engedelmesség. A férfi vezetésének párja és előfeltétele. Hogyan is vezethetne a férfi egy ellenálló nő mellett, pláne szeretettel? Persze ez akkor lesz igazán nehéz, amikor a napnál is világosabb, hogy a férfi a) passzív és nem vezet vagy b) aktív, de totál hülyeségeket javasol. És erre az esetre is az a megoldás, hogy nem szabad átvennie a nőnek tőle a vezetés feladatát. Meg kell tapasztalja a vezetése gyümölcseit ahhoz, hogy majd valamikor később helyesen vezessen.
Ok, ez olyannyira szembemegy a „szakirodalom” javaslataival, hogy az már tényleg felháborító. Szabad emberként kitartani a szerethetetlen mellett, alkalmatlanként vezetni a vezethetetlent, önteltként tisztelni a tisztelhetetlent és lázadóként engedelmeskedni az arra érdemtelennek! Hová vezet ez?
Ha a fentiek elsőre lehetetlennek tűnnek, az teljesen érthető. A férj nem szeret és nem vezet, a feleség nem tisztel és nem engedelmeskedik. De ha csak abban meg tudnának állapodni, hogy ez így, ideális esetben minkettőjüknek jó lehetne, ezzel az egyszerű egyetértéssel lehetőségek nyílhatnának meg a számukra.
Ha a fentiek egyetértés esetén sem mennének, az is teljesen természetes lenne. Kezdésnek elegendő csak éppen nem az ellenkezőjét tenni a két-két alap-hozzáállásnak. A legtöbbünknél már az is előrelépés lenne, ha nem szólnánk be állanóan egymásnak. Egy napon majd a szerető férfi bölcsen vezeti az őt tisztelő, okos és engedelmes nőt!
Ha szeretnél erről részletesebben is hallani, kattints ide!
A Vörösvári úti három pontház középsőjének hatodik emeletére hoztak „haza” a nagyszüleimhez a kórházból, pár hónapnyi időre. Ide, a Zápor utcai általános iskolába jártam 8 éven keresztül, de ekkor már a Vörösvári és a Bécsi utak szegletében épült panel-lakótelepen laktunk, a Gárdos Mariska utcában, gyalogosan pár percre innen. Azért irattak ide, mert itt és pont akkor indult meg elsőként az általános iskolai angolnyelv-oktatás.
Érdekes, hogy azóta mennyire benőtték a fák a házak közeit, és ezzel szemben milyen kopárak voltak akkoriban az épületek melletti terek.
Egy napon a pontházak fotójának jobb alsó sarkában látható vasbeton-héjszerkezetes gázátadó tetejére húztuk fel kissé túlsúlyos barátomat hosszú kötéllel, az iskola után, hazafelé menet. (Azóta a srác - sportos testalkattal - menedzser valahol Nyugat-Európában.)
A pontházak és a kék-zöld ház mögötti játszótéren rengeteget hintáztunk, tanítás után, ebéd előtt. Az első osztály utolsó tanítási napján, hazafelé menet talán pont itt vesztettem el az iskolatáskámat, mindenesetre mire hazaértem, már nem volt meg.
Az óbudai kísérleti lakótelepről szépeket és kevésbé szépeket is mondtak, írtak. Nekem, gyereknek mindenesetre nem tetszett. Szegényesnek tűnt akkoriban nekem, és az itt lakóktól kicsit tartottunk is, akik nem igazán tolerálták, amikor itt játszottunk, rosszalkodtunk. A szomszéd lakótelep modern, tízemeletes panelházai között (ez) sokkal természetesebb volt számomra…
Nemrég meghallgattunk egy Mesterkurzus előadást a volt Astoria moziban, a fő műsorszám Pál Feri atya volt. Szerinte az ember négy nem tudatos preferencia alapján választ (házas)társat: 1, hasonlóságok az alapvető élményekben 2, különbségek abban, ami belőle hiányzik 3, a korábbi élethelyzet folytatásának lehetősége, és 4, a gyerekkori lelki sérülések begyógyításának reménye, illetve a szülőktől elszenvedett hiányok pótlása.
Nekem ugyanannyira tetszett C Molnár Emma előadása is. Azt mondta, a (reagáló) férfi úgy lesz eredményes (vagy erős), ha a nő támogatását magáénak tudja. Ezt én hihetőnek tartom. Vegyük csak számba, és köszönjük meg elért eredményeinket a minket céljainkban támogató, drága feleségünknek!
Azoknak, akiket érdekel, leírom, milyen egy apának egyedül három napot eltöltenie a gyerekeivel. Nem az első ilyen alkalom ez, nem is világszenzáció, de azért - mint olvashatjátok - kihívás a magamfajta számára.
Péntek este későn értünk haza, én szombaton 9-kor keltem. Addigra a fiúk már túl voltak a betevő számítógépes játékukon. Reggeli után felvettünk egy barátot a kocsival, és a serdülők kosármeccsére mentünk, ahol Peti is játszott. Onnan haza ebédelni, utána Istvánt lefektettem. Csak az ébredésekor vettem észre, hogy nem kapott pelenkát, és iszonyúan összepisilte az ágyát. Gyors zuhanyoztatás, majd elmentünk a felnőttek kosármeccsét is megnézni, utána haza és vacsora. Némi vadulást követően, 9 óra után sikerült lefektetni őket, és végre magamra maradtam.
Vasárnap délelőtt a reptérre mentünk. Petinek a sültkrumpli evés tetszett a legjobban (nem tudta megállni, hogy már a pénztárnál, fizetés közben ne tömje a szájába). Andrisnak az, hogy Peti ráült egy poggyászkocsira és így száguldoztak az emberek között az előcsarnokban. Istvánkának végre az tetszett, amiért mentünk: a repülők és a körülöttük lévő kiszolgáló járművek mozgása. A két nagyobbik fiú este nyilatkozott, hogy minden lecke kész. Megnéztünk a youtube-on néhány Mézga Géza-videót, majd fél 10 körül eszükbe jutott, hogy mégis van lecke holnapra…
Hétfőn reggel időben beértünk az iskolába, játszodába. Peti délelőtt telefonált, hogy a matek házi feladatát lehetőleg vigyem utána, mert az reggel valahogy elmaradt tőle. Andris otthon felejtette a szemüvegét és ennivalót sem vitt, pedig hétfőn nem bent ebédel - a tanító néni megkért, hogy figyeljünk jobban a gyerekre. Amikor harmadszorra jártam meg a Pomáz-Szentendre távot, és az utcánk aljára értünk, Andriska észrevette, hogy a kosárfelszerelése a másik iskolában maradt, ahol Petire vártunk, így negyedszer is megfordultunk.
Visszagondolva ezekre a napokra azt hiszem, hogy velük csak a „jelenben” lehet együtt lenni. Odaszánva az időmet és a figyelmemet, amit sokszorosan meghálálnak. És az élmények velük sokkal intenzívebbek, mint a komoly felnőttekkel.
Peti fiunk nagyon várta már, hogy rendszeres zsebpénze legyen. Most végre lett neki. Hosszas megbeszélés előzte meg a dolgot, ugyanis mi, szülők nem teljesen értettünk egyet a megvalósítás mikéntjében. Végül egy heti alapösszegben és efelett a tanulmányi eredményétől függő, előre rögzítetten kalkulálható bónuszban állapodtunk meg hárman. Úgy gondolom, nem elég a gyerekeket egyszerűen a pénz gyűjtésére és elköltésre megtanítani, de a megszerzés módját is érdemes megfelelő időben megismertetni velük.
Június 30-án megszületett Bulcsú, a kis unokaöcsénk, a fiainknak unokatestvére. Isten éltesse őt sokáig jó egészségben, a szülők és mindannyiunk örömére!
Afterpost: a születés történetét elolvashatjátok a lenardorsi.huoldalon.
Legutóbbi hozzászólások
RSSLhorvath
Lhorvath
Lenbali
Atyaég!
Atyaég!, Gábor
lenbali