Archive for the 'ember' Category

A túlnépesedés mítoszáról

Published
by
zolesz
on 2013. április 13., Szombat
in ember, gondolkodom and személyes
. 0 Comments

Képzeljünk el egy másik világot, amelyikben érvényesek az általunk ismert fizikai törvények. Köztük a termodinamika II. főtétele (entrópia): egy zárt rendszerben, ha nem adunk hozzá energiát, a rendezetlenség folyamatosan növekszik.

A képzeletbeli világunkban, egy kezdő időpontban megjelenik a Földön az emberi faj, és szépen lassan elkezd szaporodni. De az életkörülmények nehezek: magas a csecsemőhalandóság, háborúk követik egymást, az emberek nem számíthatnak sem korszerű egészségügyre, sem nyugdíjra. Így a létszám évezredeken keresztül szinte stagnál, illetve igen lassan növekszik. Az egymás utáni generációk egymáshoz képest nem mutatnak változást, de a látszat ellenére a génekben tárolt információk - engedelmeskedve a természet és a termodinamika törvényeinek - lassan erodálódnak.

Telnek-múlnak az évezredek, születnek és halnak az emberek, de a megszerzett tudásuk nem vész el teljesen, hanem - köszönhetően az írásbeliségnek - lassan akkumulálódik. Aztán a történelem egy különleges pillanatában, az ipari forradalomnál egy váratlan dolog történik: a kőszén, a kőolaj és a földgáz tömeges bányászata folytán hatalmas mennyiségű energiára tesznek szert az emberek. Ez a kincs az emberiség addig akkumulált tudásához az alkalmazások hihetetlen lehetőségeit adja hozzá. Hirtelen megnövekszik a rendelkezésre álló javak, egyebek mellett az élelmiszer mennyisége és minősége is, fejlődésnek indul az orvostudomány. És bár a háborúk nem szűnnek meg, a népesedés exponenciális függvénye hirtelen drasztikus emelkedésbe kezd.

Így telik el két évszázad, és az emberek meglepődve tapasztalják, hogy az orvostudomány és a sohasemvolt jólét ellenére a várható élethossz nem lép át egy határt. Az emberek továbbra is születnek és halnak, de pont a legfejlettebb országokban a népesedés növekedése rendre leáll, sőt még csökkenni is kezd. Elmarad a Föld túlnépesedése? És itt térjünk vissza a képzeletbeliből a való világunkba!

Az evolúciónak valóban túlnépesedésbe kellene torkollnia. Ha viszont elmarad a túlnépesedés, akkor lehet, hogy valami baj van a fejlődés-elmélettel? Én azt álítom, hogy igen, a természeti törvények és jelenségek szöges ellentétben állnak az evolúció-elmélettel, és erre egyebek mellett igazolást ad a Föld népességének jelenkori alakulása is. Az emberi faj például nemhogy nem fejlődik, hanem a génjeiben tárolt információk éppenhogy leépülőben vannak. Minden generáció veszít belőle valamit a szüleihez viszonyítva. Mert a véletlen változások sosem hoznak létre többletet, ami a rendezettség irányába mutató folyamat lenne (ezt viszont cáfolja a termodinamika II. főtétele)! Így tehát az emberiség összlétszáma növekedési ütemének megtorpanása, sőt majd pláne a létszám csökkenése egy fordulatot jelezhet nekünk: elérjük az emberiség általános egészségi állapotában azt a pontot, amitől kezdődően egyre többen halnak meg, mint ahányan születnek: az ember hanyatlásának korszakát.

És tudom, ez egy messzire vezető, felháborító állítás. Akár kétségbeejtő is lehet annak, akit a látszat ellenére a fejlődésbe vetett hit valamilyen szinten vígasztalt, vagy megnyugtatott. Hitem szerint sajnos alaptalanul. Valamilyen más megoldást kell találni az élet legalapvetőbb kérdéseire, sőt magának az emberiségnek is a talán fel nem ismert, vagy inkább letagadott problémájára. Egy leépülő rendszer nem „fejleszthet ki” önmagából egy magasabb szintű, fejlődő rendszert, hisz az okozat (a megoldás) sosem lehet nagyobb vagy magasabb színtű az okánál (az embernél). Vagy lennie kell egy külső megoldásnak, vagy nincs saját (münchauseni) megoldásunk! Ennek pedig - értelemszerűen - a leépülő természet törvényei felettinek kell lennie. És ezért a megoldó személyének is természetfelettinek kell lennie!

Jó lenne, ha „valaki” keresni kezdené, esetleg megkérdezné, mi ez a megoldás és kié!

Fenntartható vágyak?

Published
by
zolesz
on 2013. április 01., Hétfő
in Biblia, ember, fenntartható and munka
. 0 Comments

Április elsejére - komolyan…

Az energia-tudatos építészet nem csak a munkám, egy kicsit a hobbimnak is mondható. Sokmindent elolvasok, ami a fenntarthatósággal kapcsolatos. Így szaladtam bele Böjte Csaba írásába is, melyet a fenntartató vágyak témájában írt. Vannak-e ténylegesen fenntartható vágyak? Mit mond a vágyakról, a kívánságokról és a fenntarthatóságról a Biblia? Lássunk néhány példát:

Beteljesíti az őt félőknek kivánságát; kiáltásukat meghallgatja és megsegíti őket. (Zsolt 145:19)

Az Úr nem hagyja éhezni az igaznak lelkét; az istenteleneknek kivánságát pedig elveti. (Péld 10:3)

Az igazaknak igazságok megszabadítja őket; de az ő kivánságokban fogatnak meg a hitetlenek. (Péld 11:6)

Az igazaknak kivánsága csak jó, az istentelenek várakozása pedig harag. (Péld 11:23)

Az igaz eszik az ő kivánságának megelégedéséig; az istentelenek hasa pedig szűkölködik. (Péld 13:25)

A maga kivánsága után megy az agyas ember, minden igaz bölcseség ellen dühösködik. (Péld 18:1)

(…) a ki [t.i. Isten] hatalma szavával fenntartja a mindenséget, (Zsid 1:3)

Érdekes, hogy a Biblia nem a mértéktartó és túlzó kívánságok, hanem az igaz és az istentelen ember kívánságai között húz határvonalat. Ha úgy tetszik, az igaz ember (hívő) kívánságában nem kell magát visszafogja, viszont az istentelen (nem hívő) vágya attól még nem lesz elfogadott, hogy esetleg szerény vagy mértéktartó! Világunkban pedig, ahol mind közül a talán legalapvetőbb természeti törvény a leépülés (erről bővebben itt), kinek van lehetősége a dolgok fenntarthatóságának biztosítására? Annak, aki ezek felett a törvények felett áll, aki teremtette és fenntartja azokat.

A dolgok fenntarthatóságára irányuló törekvések annyiban értelmesek, amennyiben a mindennapi célszerűség és gazdaságosság követelményeinek akarnak csak megfelelni. Amikor azonban a folyamatok irányítását, a dolgok megoldását tesszük célunkká, akkor egyrészt figyelmen kívül hagyjuk azt, Aki egyedül képes erre, másrészt túlzó elvárásokat támasztunk magunkkal szemben, akik viszont nem vagyunk képesek rá. (Akit ez a gondolatmenet felháborít, az csak mutasson egyvalakit, akinek sikerült legyőzni a leépülést vagy magát a halált!) Amikor igazi fenntarthatóságot akarunk elérni, akkor nekifeszülünk a lehetetlennek, a reménytelennek. A világ törvényei ellen lázadni, a széllel szemben nem érdemes…

A teremtésvédelemről

Published
by
zolesz
on 2013. március 25., Hétfő
in Biblia, egyház, ember, fenntartható, globális válság, jövő and vallás
. 0 Comments

„Egy pápával indultunk, aki minden elődjénél markánsabban kiáltotta bele a világba – gondoljunk csak például 2010-es újévi üzenetére – a teremtett valóság és benne az ember tiszteletének sürgető szükségességét; és utódjának idején „érkezünk”, aki mindjárt első megszólalásaiban – és gesztusaiban – meghökkentő konkrétsággal fejezi ki elszántságát ennek az evangéliumból fakadó követelménynek a megélése iránt.” (teremtesvedelem.hu)

Azon túl, hogy egy ilyen hosszúságú és bonyolultságú mondat önmagában támadásként értelmezhető a teremtett világ és benne az ember ellen (haha), amit mond, tévedés. Persze önmagában a teremtett világ és benne az ember tiszteletével nincs semmi gond, sőt. A tévedés abban van, hogy honnan kívánja ezt levezetni.

Az evangélium ugyanis nem az ember ön-megmentéséről szól, hanem a reménytelen világban lévő reménytelen ember valaki más általi megmentéséről. És ebben a kontextusban a megmentő inkább a tiszteletreméltó, és nem a megmentett, tehát az ember. Aki ezt fordítva látja, az csak nem érti a lényeget. Persze lehet humanista megközelítésből is írni „Hit és szeretet” címmel értekezést, de az szükségszerűen egy teljesen más hitről és szeretetről fog szólni, mint amiről a Biblia ír.

A humanizmus ugyanis az embert és az ő tetteit helyezi a középpontba, ezeket tiszteli, aminek a teremtésvédelem mozgalma és eszméje teljesen megfelel. A kereszténység azonban, Jézus Krisztust, azaz Istent és az Ő „megváltását” helyezi a középpontba. A kettő lényege, ugye jól láthatóan nem ugyanaz. Úgy is mondhatnám, a teremtésvédelem (illetve a humanizmus) az egy „másik evangélium”.

Egy kalap alá?

Published
by
zolesz
on 2013. március 13., Szerda
in Biblia, ember and kultúra
. 0 Comments

Meglepően foglalt állást a kanadai legfelsőbb bíróság: „E testület meggyőződése szerint a cselekmény és a cselekvő gyakran nem választható el egymástól, azaz lehetetlen azt mondani, hogy elítéljük a bűnt, de szeretjük a bűnöst, mivel a cselekedet gyűlölete eleve elválaszthatatlan az elkövető személy vagy csoport gyűlöletétől.” Persze a homoszexualitásról van szó, de most nem ez az érdekes.

A hiúság talán része is a kultúránknak: nem csak a konkrét kritikát nem bírjuk elviselni, de már akkor megsértődünk, ha valaki a mienkkel ellentétes nézeteket hangoztat. Például ha azt mondják, hogy a bloggerek magamutogató, exhibicionista személyek, sőt buták is, akkor én azonnal megsértődöm, mert én is írok blogot (sőt már kettőt is). Pedig egyrészt nem személy szerint nekem szánták a kritikát, másrészt lehet, hogy tényleg magamutogató és exhibicionista vagyok, nem beszélve a butaságomról!

És attól függetlenül, ha esetleg magamutogató, exhibicionista és buta lennék, még mindig igényt tartanék arra, hogy szeressenek az emberek, sőt én magam is szeretni fogom magamat, miközben a hibáimat nem. Mert a hiba vagy a bűn nem azonos az elkövetőjével: egyrészt bárki szabadon megváltoztathatja a korábbi, téves nézeteit és hozhat komoly döntést, hogy többé nem ért egyet azokkal, másrészt minden bűnre van bocsánat. Harmadrészt, ha ezt nem is tenné meg, nem lenne érdemes a szeretetre egy rosszalkodó (bűnös) gyerek vagy felnőtt?

Ember és bűne nem vehető egy kalap alá, és még a kanadai legfőbb bíró számára is nyitva áll a lehetőség új felismerésre jutni! És persze ettől még hozzon csak szigorú ítéleteket a vonatkozó törvények alapján, különben hová lenne a világ?!

A szeretet(nyelvek)ről

Published
by
zolesz
on 2013. március 10., Vasárnap
in ember and gondolkodom
. 0 Comments

Megy a csiga az erdőben és hajtogatja: De jó, hogy ilyen lassan megyek, de jó, hogy ilyen lassan megyek! Megkérdezi a béka: Csiga, miért örülsz annak, hogy lassan haladsz? - Azért, mert rossz irányba indultam!

Azt hiszem, minenki egyetért abban, hogy az emberek kölönbözőek. Talán nincs egyetlen fogalom sem, amiről többféleképpen gondolkodnánk, mint a szeretetről. Az utóbbi napokban többen is megemlítették nekem a szeretetnyelveket, mint lehetséges megoldást a párkapcsolatuk megjobbítására.

Az elmélet lényege: az emberek különböző módon értik, érzékelik és kívánják a feléjük irányuló szeretet megnyilvánulását. Elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés - ezeket a szeretetnyelveket különbözteti meg a szakirodalom. Egyiknek-másiknak és is jobban örülök, fontosabbnak tartom, hiányukat különbözőképpen élem meg, szenvedem el.

Azonban azt hiszem, az ember viselkedése nem ott kezdődik, amikor mond vagy cselekszik valamit. A motiváció nem akkor keletkezik, amikor egy konkrét közlésre vagy akcióra készülődöm, vagy elkezdődik. Mindezek a gondolatok szintjén alapozódnak meg. Csak azt tudom kimondani, ahol és amin a gondolataim járnak. És általában azt cselekszem, ami azt megelőzően a gondolati szintről felemelkedett a kimondott szavak szintjére.

Tehát a kulcs a gondolatok szintjén van. Ami körül járnak a gondolataink, abból táplálkoznak a szavaink, és aztán olyanok lesznek a tetteink is. Ez klassz, de a gondolataink a tudatalattinkból, esetleg a tudattalanunkból jönnek elő, így nincsenek a hatalmunkban!? Ez egyrészt igaz, a gondolatainkat nem tudjuk teljes mértékben uralni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy le is kellene tennünk a befolyásolásukról!

Sok személysiégfejlesztő irányzat ért egyet ezzel, és ajánlja, hogy plédául pozitív gondolatokkal töltsük meg a fejünket. Sőt, egyesek ezek mantrázását is ajánlják, ellensúlyozandó a társadalom, az oktatás, a médiák vagy épp a család ezzel ennetétes hatásait. Egy fontos kiegészítés mellett ezzel én is egyetértek: nem biztos, hogy az első szembejövő tréning, személyiségfejlesztő guru, szellemi irányzat, amivel találkozunk, olyan meggyőződéseket kínál, amelyek megválaszolják az életünk alapvető kérdéseit. Az igazság megkeresése azonban nem ennek a bejegyzésnek a témája.

A fentiek miatt azt hiszem, például a szeretetnyelvek módszerének alkalmazása előtt tisztába kell kerüljünk azzal, hogy igazából miket is gondolunk arról a személyről, akit szeretni akarunk. Mit gondolunk a házastársunkról? Hisszük-e, hogy ő személyesen nekünk rendeltetett, számunkra lehető legjobb, egy meghatározott szerepe van az életünkben, és kimondhatatlanul nagy értéket képvisel, függetlenül attól, hogy éppen hogyan teljesít (felénk)? Vagy esetleg csak egy véletlen baleset a kapcsolatunk, leértékeljük a másikat, egy saját elképzelésünk van a szerepéről, és feltételekhez kötjük a szeretetünket?

Száz szónak is egy a vége, megfelelő alapok nélkül nem sok értelmét látom technikák alkalmazásának. Az ideig-óráig működtetett, csak a felszínt, a kommunikációt érintő megoldások hosszú távon több kárt okoznak, mint hasznot. Ugyanis segítenek egy rossz irányban még messzebb jutni, majd ott, amikor elfogy az erőm, cserbenhagynak. Az meg egy következő kérdés, hogy megfelelő alapokkal szükségünk van-e egyáltalán technikákra-praktikákra? Meglehet.

(A fenti videó csak illusztráció.)

A teljesség hiánya

Published
by
zolesz
on 2013. március 02., Szombat
in Biblia, egyház, ember, kultúra and vallás
. 0 Comments

A fenti címmel olvastam cikket a mindennapi pszichológiában. Írója filozófikusan megállapítja:

„Arra vágyunk, hogy a létünk teljes, rögzített, szilárd lét legyen, olyan, mint egy dolog léte. De a világban elért pozíciónk, a társadalmi szerepünk, vagy a környezetünktől kapott elismerés végül mindig rögzíthetetlennek bizonyul, ezért nem vált meg a szorongástól.”

Azt hiszem, ez a problémafelvetés abszolut pontos, a lényeget ragadja meg. Ki tudna vitatkozni azzal, hogy az ember szeretne szilárd, rögzített létet, lefordítom: abszolut biztonságot és elfogadottságot? Azonban ha akár csak a halálra, mint a mindannyiunkra váró eseményre gondolunk, ez lehetetlennek tűnik.

Tovább olvasva, az író felsorol néhányat a filozófia, a vallások és pszichológia megállapításaiból - de a felvetett alapkérdésre megoldással egyáltalán nem bíztat. Hacsak el nem fogadjuk megoldásnak azt, hogy inkább látszatkérdésekkel foglalkozunk, egy helyben forgolódva és el nem emelkedve magának a problémának a szintjéről.

Hogy a cikk írója filozófusként és tanárként mennyit tud az általa érintett kérdéskörről, azt nem tudhatom. A kereszténység válaszáról azonban eléggé sematikus és téves ismeretei vannak, ha kategórikusan elutasított testi és megengedett lelki vágyakban, aszketikus ideákban, a lélek ellenőrzésére kifejlesztett bonyolult intézményrendszerben (papi funkciók) gondolkodik (dőlt betűs kifejezések átvéve). A látszat mondjuk megfelel ennek a képnek, ha az egyház(-ak) működéséből indulunk ki, de attól még ez csak a látszat.

A kereszténység messze nem egy lelki ellenőrző intézményrendszert jelent, ahol a papokra, mint a lélek szakértőire lenne szükség, hogy segítsenek ellenállni az embernek az őt sötét erőként fenyegető testi vágyaknak. Ez a próbálkozás egészen egyszerűen kudarcra lenne (van) ítélve, hiszen senki sem képes megfelelni az erkölcsi tökéletességnek. Hagyjuk is ezt a gondolatmenetet, mert sehová sem vezet.

A hiedelmekkel ellentétben a Biblia teljes szabadságot ad az embernek a világban való boldogulásra, sőt a nem boldogulásra is. Mutat egy gyakorlati életprogramot, amely valóban működik. Azonban ennek nemteljesítésétől függetlenül, azaz feltétel nélkül ad választ az ember elfogadottság és biztonság iránti vágyára. Úgy, hogy az „újjászületett” hívő számára, feltétel nélkül garantálja azt az „örök életet”. Aki még nem akadt ki (vagy le), annak elmagyarázom ezeket a fogalmakat.

Az újjászületett hívő nem az, aki hisz Istenben, jár misére és esetleg még papok is foglalkoznak vele. Az ilyet inkább vallásos embernek hívnám. Hanem az, aki beismeri a tökéletlenségét (értsd: a bűneit), és ezekre nem a saját maga szintjén keres egy megoldást mondjuk azzal, hogy megpróbál „megjavulni”. Tudjuk, hogy bármilyen kicsi vagy nagy problémát megoldani csak önmagánál magasabb szinten lehet. A pszichológia, a személyiség-fejlődés alternatív módszerei, vagy a vallási szertartások mind emberi produkciók, így a probléma saját szintjéről valók. Éppen ezért nem adhatnak választ.

Mi van a probléma saját szintje felett? Egy biztos: nem maga az ember és az ő megoldásai. Az ókortól egészen a felvilágosodás / humanizmus koráig mindenki hitt a természetfeletti létezésében. A különböző vallások ezt a szintet célozták meg, próbálták befolyásolni. Viszont ha ma körülnézünk, azt látjuk, hogy ismét fokozódó figyelem irányul erre. A természetfeletti felé vágyódnak az emberek, végső soron keresik a teljességet, az elvehetetlen biztonságot és elfogadottságot: a természeti felett álló örök életet. Ami az újjászületett hívőnek elvehetetlenül, viszavonhatatlanul meg van ígérve. Hiszed, vagy csak jó lenne hinni…?

Családi vállalkozás?

Published
by
zolesz
on 2013. február 17., Vasárnap
in család, ember, gondolkodom, gyerekek, munka and személyes
. 0 Comments

Olvasom a német egyszemélyi szövetkezeti bankokról szóló cikkben: „A szövetkezeti bankok létezése szorosan összefügg a „Mittelstanddal”, a sokszor egyetlen család által vezetett német középvállalkozásokkal, amiknek az ország az export terén elért sikereit leginkább köszönheti.” Ilyen is van?

Nem tudom, kiben mennyire él a családi vállalkozás utáni vágy. Huszonéves koromban felmerült a lehetősége annak, hogy beszálljak apám vállalkozásába. Bár elfogadhatóan ment az üzlet, és távlatilag komoly anyagi előnyt láttam bele, mégis nemet mondtam neki. Ennek oka egyébként az volt, hogy akkoriban inkább a tőle való függetlenedés, a szabadság és a kaland vonzott, mint a vele való szoros együttműködés.

Ma talán valahol ott tarthatok, mint ő, amikor kezdte a vállalkozását. Öt-tíz év múlva akár felmerülhetne egy hasonló lehetőség, mármint hogy a fiaim közül valamelyik, amelyiknek majd megtetszik talán az építőipar, csatlakozzon. Nem csoda, hogy ennyire feltételes módban írtam ezt, mert ma alig látom esélyét ennek. Nagyon sokat kellene változnom nekem és nekik is ehhez…

Lázadás? •••4••

Published
by
zolesz
on 2013. február 13., Szerda
in ember, gratula, kultúra and politika
. 0 Comments

A 3. pontnál a lány ezt mondja: „Az állam legjobb befektetése az oktatás. Nincs még egy olyan ágazat, ami ilyen széleskörű hasznokat, és ilyan magas megtérülést eredményezne. (…) Jelentős mértékben javítja az ország gazdaságát.” Majd a 4. pontnál követelik a hallgatói szerződések eltörlését.

A hallgatói szerződések a hallgatók tudásába történt magyar társadalmi befektetés megtérülését hivatottak garantálni, a fiatalok azonban ezt a befektetést „szabadon”, egy másik társadalom számára szeretnék kamatoztatni. Ez természetesen lehetséges, abban az esetben, ha a befektetést valaki előtte kivásárolta attól, akié. A magyar társadalomtól. Ha ezt a Kormány elengedné, hűtlen kezelője lenne a befektetésnek.

A diákok (?) 4. számú követelése hitelteleníti a többi, egyébként érthető igényüket is azzal, hogy a megállapodásból rájuk eső részt nem akarják felvállalni. HAHA? NANE!

Kiegészítés: a hallgatói szerződésekkel még tovább is kellene menni! Azoknak is vissza kellene fizetnie a tandíjat, akik akár Magyarországon működő, de külföldi tulajdonú, multinacionális leányvállalatoknak dolgoznak alkalmazottként! Ezek az emberek működtetik ugyanis a pénzszivattyúkat!

Philip Zimbardo - „A Lucifer-hatás”

Published
by
zolesz
on 2013. február 10., Vasárnap
in Biblia, ember, vallás and érdekes ember
. 0 Comments

(A video megtekinthető magyar felirattal is.)

Sokan ismerik az 1971-es stanfordi börtönkísérlet történetét. Kutatási célból teljesen normális, hétköznapi embereket véletlenszerűen két csoportra, rabokra és börtönőrökre osztottak. A börtönőrök csak annyi utasítást kaptak, hogy tartsák fenn a rendet, bármi áron, de erőszakot nem alkalmazhatnak. A kísérletet a hatodik napon be kellett rekeszteni, mert elfajultak a történések. Ehhez hasonló folyamatok zajlottak le az iraki Abu Grahib börtönben, és más, emberiség elleni bűncselekmények során is (pl. a nácik és szovjetek részéről, ill. Ruandában, Kambodzsában, Kínában, Boszniában és a másutt történt népirtásoknál). Mindenhol olyan emberek követték el ezeket a bűnöket, illetve vettek részt benne, akik korábban teljesen normálisnak látszottak.

Az FN24 cikkében leírtak szerint Philip Zimbardo, a stanfordi börtön akkori igazgatója utólag így elemezte az általa „Lucifer-hatásnak” nevezett folyamatot: az egyén viselkedését a körülmények nyomása és a rosszul felépített rendszerek is erőteljesen befolyásolhatják. Zimbardo szerint „a helyzet meghatározó ereje győzedelmeskedhet az egyén személyes tulajdonságai, értékei felett”. Ezzel nem akarta a tetteseket felmenteni erkölcsi felelősségük alól, de felhívta a figyelmet a rendszerek kidolgozóinak felelősségére is.

Mint írja Zimbardo, a legtöbb ember általában feltehetőleg erkölcsösen igyekszik viselkedni. „De képzeljük el, hogy az erkölcs olyan, mint a gépkocsi sebességváltója, így néha üresbe tesszük. Amikor ez történik, nincs erkölcsi kötelesség. Ha a gépkocsi történetesen lejtőn áll, a jármű és vezetője megiramodik lefelé. Ilyenkor a körülmények természete határozza meg a végeredményt, nem a sofőr szándéka vagy ügyessége.” A szociálpszichológus ezzel az analógiával írja le a „morális önfelmentés” folyamatát.

Bánki György pszichiáter kiemelte, hogy a könyv különleges, konstruált, rossz helyzetekről szól, amelyekbe az emberek belekerülnek. „Jó helyzetben bármelyikünk lehet normális, kedves, átlagos. Rossz helyzetben jöhet elő az erős kísértés, az erőpróba, hogy behódolunk-e a gonosz csábításának. A kérdés, hol keressük a gonoszt? A könyv arról szól, hogy belül kell keresnünk, önmagunkban. Mindazok, akik azzal szítják a társadalmat vagy egyes csoportjait, hogy a rossz valami külső dolog, ami ránk támad, és mi jók vagyunk, azok folyamatosan egy hamis illúziót tartanak fenn, amelyben védtelenné válhatunk” – magyarázta.

Azok számára, akik hajlandóak tovább gondolkodni, felteszem az ebből logikusan következő kérdést: mivel magyarázható „a körülmény, a rossz helyzet vagy a nyomás” kialakulása, amiről a szakemberek beszélnek?

A fenti videóban Zimbardo nem beszélt róla, de csak képzeljünk el egy pillanatra egy másik világot. Olyat, amelyet mi nem láthatunk, amivel nem tudunk közvetlen kapcsolatba lépni. Ennek a világnak a megismerésének és elérésének szándékáról szólnak az ősi eredetű vagy újkori vallások. A látó emberek, sámánok, varázslók, papok, papnők és az okkult tanítók is a szellemi lényeket akarták és akarják befolyásolni, saját boldogulásuk, céljaik szolgálatába állítani, vagy csak alkalmazkodni hozzájuk. Lehetséges-e, hogy ez a többezer éves emberi törekvés egy valóban létező szellemi világ felé irányul? Lehetséges-e, hogy a jó és a rossz nem csak elvont, erkölcsi fogalmak, hanem ezek mögött szellemi „lények” vannak? És lehetséges-e, hogy ezek a mi viselkedésünket természetfeletti módon befolyásolják?

Tény, hogy az emberiség nagyobb része hisz valamilyen természetfeletti valóságban. És azt is kimondhatjuk, hogy ennek elutasítása (ateizmus) is szintén hitkérdés. Talán egyetérthetünk abban is, hogy világunk sok jelenségére, kérdésére nincsenek természeti magyarázataink. És most menjünk vissza a fenti, kiinduló támánkhoz! Bánki György pszichológus felismerte, hogy az ember alapvetően nem jó, hanem megvan benne - hívjuk most így - a rosszra való hajlam. Ugyanakkor ragaszkodunk is az erkölcsi értékekhez, és például a közjogi törvényeinket is ezekre alapozva igyekszünk megalkotni. Mondhatjuk úgy is, hogy az ember általában jót akar, mégis ennek időnként nagyon rossz lesz a vége.

Mindezek fényében logikusan felvetődik a kérdés: ura-e az ember a saját szándékaiknak és cselekedeteiknek, vagy tőlük független hatások is befolyásolhatják azokat? A témában megnyilvánuló szakemberek ezeket a hatásokat neutrális kifejezésekkel körülménynek, rossz helyzetnek, esetleg nyomásnak nevezik. A stanfordi börtönkísérletet szervező Philip Zimbardo azonban érdekes módon a jelenséget „Lucifer-hatásnak” nevezte el (és az erről szóló könyvének is ezt a címet adta). Lucifer a Sátán egyik neve.

A Biblia szerint Isten angyalainak vezetője, Lucifer fellázadt ellene, ezért a követőivel együtt levettettek a Földre. Folyamatosan kapcsolatot keresnek az emberekkel, aminek alapvető módszere a szellemi befolyásolás. Ennek során a démonok a szintén bukott ember romlott természetéhez kapcsolódnak. Érdekes a párhuzam a pszichológusok által leírt megfigyelés és a Biblia tanítása között, az emberben meglévő rosszra való hajlam, illetve a bizonyos körülmények hatására jelentkező, akár extrém brutalitás tekintetében is.

Jó hír azonban, hogy amíg az emberek a saját természetük okán nem tudnak véget vetni a gonoszságnak, addig Isten el fogja pusztítani Lucifert és társait. Amíg az emberek egymás között maximum meg tudják bűntetni a felderített bűncselekmények elkövetőit, addig Jézus Krisztus megváltása az emberek által elkövetett összes bűnöket és a következményeiket örökre eltörölte, illetve eltörli. Minden további nélkül csak el kell fogani ezt!

Ajánlott irodalom: Hősök tere projekt

Válás és újjászületés szeminárium (részletfizetési lehetőséggel)

Published
by
zolesz
on 2013. január 26., Szombat
in New Age, ember, gratula and kultúra
. 0 Comments

„Arra jutottam itt, hogy hogy hogy a válás az nem csak, tehát amit itt megtanultunk, az nem csak arra vonatkozik, hogy mondjuk az ember a házastársától vagy a szerelmétől válik el, hanem általában az elengedés meg a letevése a dolgoknak.”  (idézet a videóban visszajelző résztvevőtől)

„Ma Magyarországon már több mint a házasságok fele válással végződik. Ha az élettársi kapcsolatban élők szakításait is ide soroljuk, akkor emberek tömegét érinti az elszakadási fájdalom. A különböző kutatások szerint a válás legalább akkora megrázkódtatás, mint amit egy szeretett hozzátartozónk halála ró ránk. Sőt, bizonyos szempontból nehezebb is, mivel olyasvalakit kell elgyászolnunk, aki él.” (részlet a Nyitott Akadémia promójából)

(Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, hogy semmi problémám nincs az elvált emberekkel és a pszichológusokkal sem, általában. Az alábbi írás inkább egy bizonyos fajta hozzáállásról szól, egy konkrét eset apropóján.)

Válás és újjászületés tréning! Singer Magdolna mentálhigiénés szakember, gyász-specialista és társa zseniálisan oldja meg új célpiacának becserkészését: egy frappáns húzással mindjárt a címben hazudik egy kegyeset: a válás személyes döntését követő fájdalmat átkereszteli a halálesetet követő fájdalomra, a gyászra! És ugye, a halál a világ legtermészetesebb dolga, mindenki meghal, így személyes felelősség nem terhelheti a gyászolót a helyzetéért. És ettől még az a számára is nyilvánvaló abszurditás sem tartja vissza, hogy olyasvalakit kell (?) elgyászolnunk, aki él!

Külön figyelmet érdemel a címbéli újjászületés szó. A kifejezés nyilvánvalóan természetfeletti magasságokba emeli a tréning vágyott eredményét. Érdemes tudni, hogy a nyugati kutúrában immár 2000 éve az újjászületés egy foglalt fogalom: az ember a megtérésekor születik újjá. Ez minden keresztény életében egy egyszeri esemény, egy személyes döntés Jézus Krisztus személyes megváltásának elfogadásáról. Ekkor Isten az embert gyermekévé fogadja, aki ezzel a döntésével visszavonhatatlanul elnyeri az üdvösséget.

Az újjászületés fogalmát „kölcsönvéve”, az egyébként szintén elvált mentálhigiénés szakemberek a keresztény hit legfontosabb fogalmát ferdítik el, amikor a válásra készítik fel a hozzájuk tanácsért fordulókat, ami teljesen ellentétes a Biblia tanításával: a válás tilalmával. A két hölgy véleményével szemben a Biblia azt írja, hogy a házasság során a férfi és a nő egy testté válik, és így a halált leszámítva nem választhatók szét egymástól. Ilyen értelemben a válás nem egy előbb-utóbb múló rosszullét, hanem inkább egy testrész amputációjához hasonlítható.

Nem egyedi eset, hogy korunk pszichológusa, mint a lelki ügyekben tekintélyt képviselő szakember, a jó és a rossz közötti különbséget mossa el, amikor például házasságban élő embereket egymás elhagyására bíztatja. Mindezek után már csak egy különös jelenségre szeretném felhívni a téma iránt érdeklődők figyelmét, és ezzel körbe is fog érni a fenti gondolatmenet. Nézzenek utána a pszichológia alapító atyáinak (pl. Sigmund Freud, Carl Gustav Jung, Alfred Adler, Abraham Maslow, Carl Rogers, Albert Ellis) életrajzaiban az okkult tanok iránti elkötelezettségüknek! Ezt megismerve talán már nem is csodálkozunk annyira, amikor nevezettek késői tanítványai a kereszténység több évezredes fogalmainak elferdítésével adnak tüneti félrekezelést a hozzájuk fordulók legmélyebb fájdalmaira, akár részletfizetési lehetőséggel…

Kiegészítés: tegnap óta kaptam vitapartnereimtől két szakirodalmi idézetet a témánkkal kapcsolatban:

„Verena Kast - neves svájci pszichoterapeuta - a gyász fogalmát kiterjesztette különböző váláshelyzetekre is. Azoknak az embereknek az elválási folyamatára, akiket nem a halál választ el egymástól. Véleménye szerint minden válás gyászmunkát követel; és mint veszteség, az önérzetünkben korlátoz bennünket, tehát valahogyan fel kell dolgoznunk.
Nem minden veszteséget kell persze hosszan és hevesen gyászolnunk, de minden tudatosan megélt válás hasonló módon zajlik le: először védekezünk az elválás gondolata ellen, és megpróbálunk nem tudomást venni róla. Ha ez már nem sikerül, olyan érzésekkel reagálunk, amelyekkel a veszteséget fejezzük ki: bánat, düh, aggodalom, önvád. Ha szabadjára engedjük az érzéseinket, és átadjuk magunkat nekik, ez azt eredményezi, hogy emlékeinkben újra átéljük mindazt, amit elveszítettünk. Ugyanakkor, ha bizonytalanul is, megjelenik lelki szemeink előtt a félelemmel várt jövő körvonalai. Ezután az „emlékezet-munka” után jutunk abba a helyzetbe, hogy tekintetünket ismét a jövőre irányíthatjuk, a veszteséget elfogadjuk, és megpróbáljuk beilleszteni további életünkbe mindazt, amit a megszakadt kapcsolat jelentett számunkra, és ami a válás ellenére továbbra is él, és hat ránk, ha akarjuk, ha nem.”

Dr. Pilling János: Gyász. Medicina Kiadó 2003. A normál gyász lélektani folyamata fejezet 27. oldal. „A gyász a veszteség által kiváltott reakciók, magatartási formák együttese. Életünk során mindnyájan átélhetünk kisebb-nagyobb veszteségeket (partnerkapcsolat megszakadása, költözködés, munkanélküliség, nyugdíjba vonulás, esetleg amputáció, stb.), amelyek gyászreakciót váltanak ki.”

Kiemeltem vastag betűvel a fenti szövegből a veszteség szavakat. Azt állítom, hogy a válás fogalmának a kapcsolat elvesztésévé, szimplán veszteséggé való verbális lefokozása hiba a szakemberek részéről. Ugyanis megengedi a felelősség hárítását, sőt felmentést igér akkor, amikor inkább felelősség felvállalásáról kellene beszélni.

Nyilván jó szándékkal, az együttérzés és a másik ember elfogadása jegyében történik mindez. És valóban: az ember, akár a kliens, akár a szakember személyének elítélése hiba lenne. Viszont szerintem az is hiba lenne, ha ezt a „válásból veszteség” lényegű csúsztatást általános érvénnyel magukévá tennénk.