Teljesen idevaló lenne a következő érvelés: túlzott elvárásokat támasztunk magunkkal szemben, ugyanis az energiaárakat garantálni tudjuk, belátható időn belül annak növekedésére nem kell számítani, illetve a hozzáférés szintén hosszú távra biztosított. Az energiahordozók lelőhelyei a világunk legbékésebb demilitarizált régiói, a felek megállapodtak az olaj és a földgáz közös és méltányos érdekek mentén történő kitermelésében. Emberek, eddig csak vicceltünk a hírekben, minden máshogyan van, el lehet ernyedni és ki lehet engedni, a tények cáfolnak minden aggodalmaskodó hangot.
De azt sikernek beállítani, hogy bár a tények nem változtak, mégis egyszerűen lesírtuk, lealkudtuk az ezek miatt szükséges elvárásokat magunkkal szemben, és ezért „kell” kevesebbet költeni hőszigetelésre - ez kimeríti a parasztvakítás kategóriáját. Nem kellene bevenni!
Felcsuti Péter legutóbbi blogbejegyzésében így látja a periféria-országok és az EU viszonyát:
„Sokak számára ugyanis az unió egyszerűen fejőstehén, amelyet fejni kell, cserébe elviselni a brüsszeli bürokraták akadékoskodását. Mások számára az unió alkalmat ad a lusta és felelőtlen országoknak, hogy a szorgalmas és fegyelmezett országok adófizetőin élősködjenek.” (Az Európai Egyesült Államok felé…)
Azt hiszem, Felcsutinak egyfelől talán igaza lehet. Az emberek (=egyszerű választók) az EU-hoz való csatlakozást egyfajta „mennyei áldásként” értékelték, és ezért a csatlakozási folyamatok során az európai integrációba csomagolva bármit el lehetett adni nekik. Szavazás előtt nem jártak utána a valóságnak.
Az európai folyamat ma már nem választható szét az adósságválságtól. (Kérdés, hogy valaha szétválasztható volt-e?) Ha efelől bárkinek kételyei lettek volna, elég csak rácsodálkozni, mennyire összehangoltan lép fel az IMF, az EU és az EKB pénzügyi és politikai kérdésekben. Erről a két jelenségről Felcsuti a következőket írja:
Ezekben az időkben sokan hivatkoznak Alexander Hamiltonra, az Egyesült Államok első pénzügyminiszterére, az egyik alapító atyára. Hamilton azt javasolta, hogy a szövetségi állam vállalja át a függetlenségi háború során eladósodott államok adósságát (innen az analógia az eurózónával), ám cserébe erős szövetségi államot, központi bankot, fegyelmezett költségvetési politikát, szövetségi adókat és vámot követelt. Hamilton javaslatát végül elfogadták, és ezzel az Egyesült Államok elindult az egységes állammá válás útján. Az analógiakeresők azonban kevesebbet beszélnek Hamilton nézeteiről a közjót és a közerkölcsöket illetően. Ő úgy vélte, hogy az államok adósságának átvállalása a szövetségi állam által nem egyszerűen pénzügyi racionalitás (alacsonyabbak lesznek a kamatok), de erkölcsi aktus is – a kötelezettségek teljesítése olyan erény, ami erősíti a közerkölcsöket, és ezzel a szolidaritás érzését az állam és polgárai között.
Az adósságválság láthatóan kiváló ürügy az EU számára a „több integráció” erőltetésében. Azonban láthatjuk, hogy egyáltalán nem az erkölcsi alapokon nyugvó, hamiltoni úton jár, ha az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) részleteivel is megismerkedünk. Melynek lényege: finanszírozzák egymást az eurozóna tagállamok alacsony kamaton, majd ehelyett vegyenek fel magasabb kamatra újabb hiteleket - akár az IMF-től vagy a piacokról - ha tudnak.
A fentiek szerint az EU csodaszere, az ESM a válságot nem megoldja, hanem kiterjeszti azzal, hogy az országokat egyre mélyebben belerángatja az eladósodásba: csak egy kicsit későbbre tolva a gyengélkedők csődjét, gyorsabb csődbe taszítva azonban olyanokat is, akiknél ez nem vagy csak később lépett volna fel. Kutyaharapást szőrével.
Úgyhogy Felcsuti végkövetkeztetésével, a „még több Európával” nem értek egyet. Az a válságkezelés, amit az EU jelenleg folytat, az nem az adósságválság megszűntetéséért, hanem a pusztán hatalomkoncentráció érdekében történik. Talán a válság éppen ennek eszköze is. Legmagasabb szintre emelve ezzel azt a bankár-fogást, amikor az adósságot újracsomagolják és újraértékesítik. Ha jól tudom, ennek az eredményét hívják régóta buboréknak vagy lufinak, amelyek, mint 2008 óta tudjuk, durranásveszélyes jószágok.
Holnap ismét választanak a görögök. Szerintem ezúttal, így vagy úgy, de kormányt alakítanak, bent maradnak az únióban és nem függesztik fel az adósságszolgálatot sem. Ugyanis az ember már csak ilyen: „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok„. Illetve nem azért fektettek be annyit a központi bankárok ebbe az országba (is), hogy aztán demokratikus módszerekkel megússza a szép új közös jövőt! Az ESM (Európai Stabilitást létrehozó Mechanizmus) még el sem indult, itt lenne az ideje végre működtetni!
Afterpost 2: a görög választói akarat döntésének értékelésében már egyáltalán nem értek egyet Felcsuti Péterrel: „Mint annyiszor a történelem folyamán, a sokaság laikus bölcsessége felülkerekedett a szakértők professzionalizmusán.” Szerintem egyszerűen addig mosták az agyukat a médiában, amíg a többség félelmében a józan eszére sem mert hallgatni! Ez egy fontos próba volt, ami után az EU vezetése látja, hogy gyakorlatilag bármit megtehet, a demokrácia működik, a többség már elveszette a valóság érzékelésének készségét és az életösztönét.
Ha van értelmes gazdasági önvédelem, akkor a plázastop az! Védi a helyi ipart, mezőgazdaságot, kiskereskedelmet a dömpingárakkal taroló nemzetközi áruházláncoktól, munkahelyeket biztosítva ezzel helyben a lakosságnak, piacot a helyi vállalkozóknak (=választópolgárok). És akkor olvasom a hírt:
A román kormány sürgősségi rendeletben visszavonta azt a jogszabályt, amely az ezer négyzetmétert meghaladó kereskedelmi egységek építését korlátozta.
A plázastopról egy 2004-ben elfogadott kormányhatározat rendelkezett, amely arra kötelezte a beruházókat, hogy hatástanulmányt készítsenek arról, hogy az áruháznyitásnak milyen urbanisztikai, társadalmi, gazdasági és kereskedelmi hatásai lesznek az adott településen, megindokolva a helyválasztást – írja a Napi Gazdaság Online. A dokumentumot jóvá kellett hagynia a helyi önkormányzat, a szakmai és érdekképviseletek, valamint a fogyasztóvédelem tagjaiból álló bizottságnak is. A plázanyitáshoz emellett szükség volt adott esetben a szomszédságban már működő áruházak jóváhagyására is.
Az Európai Bizottság már egy éve követeli Bukaresttől a jogszabály eltörlését, mivel az korlátozza a piaci versenyt, előnyt biztosítva a már működő áruházaknak. Helyi piaci szereplők szerint az IMF-hitel soron következő részletének folyósítását a korlátozás feloldásától tette függővé a Valutaalap, amit a májusi tárgyalások során meg is ígért Bukarest.
A rendszerváltáskor, látva a KGST csődjét, „nyugat” felé fordultunk. Pénzt akartunk, és meg is kaptuk: privatizáció (=piac felvásárlás) és hitelek formájában. A feltétel az volt, hogy a diktatúrában felvett hiteleket ismerjük el, és lássuk szívesen a külföldi befektetőket. A szükséges „jogharmonizáció” után beléphettünk az Európai Únióba, ami elhozta a tőke, az áruk, a személyek és a szolgáltatások szabad áramlását. Megszűntek a vámok, és bejöttek a multinacionális áruházláncok. A fékeit vesztett nemzetközi szabadversenyben leépült az iparunk és a kiskereskedelmünk, és kiegészülve a közös agrárpolitikával megszűntették az élelmiszertermelésünk jelentős részét is. Azok a hazai vállalatok, amelyek mégis megmaradtak, beszállítóként hozzákötötték létüket a multikhoz. A konjunktúrában kiépült a gazdasági függésünk alap-infrastruktúrája.
Aztán 2008-tól szűkítették a pénzkínálatot, nem adtak új hiteleket a gazdaság megszokott működéséhez. Mind az állam, mind az önkormányzatok, mind a lakosság ekkorra eladósodott, és a hitelek megemelkedett törlesztőrészletei lelassították az egész gazdaságot. Magyarország eddig elkerülte a csődöt, de az általános leminősítés-hullám mellett nálunk is megemelkedett az államadósság kezelésének, refinanszírozásnak a költsége. Egyre fontosabbá váltak az úniós pénzek, mára már az összes beruházások 97%-a úniós támogatással valósul meg. (A beruházás szó helyett írhattam volna növekedés-ösztönzést vagy munkahelyteremtést is.)
Egyre több szó esik a hírekben arról, hogy mennyi úniós pénzt tudunk valóban felhasználni a jelenlegi hétéves költségvetési időszakban, illetve majd a következőben 2014 és 2020 között. Az illetékesek szerint a jelenlegiből több ezer milliárd felhasználatlanul maradhat, illetve a jövőben a támogatási keret is csökkenteni akarja az Európai Bizottság. Ha ez valóban így lesz, tovább fog csökkenni a nemzeti vállalatok gazdasági aktivitásának aránya. A recesszióban nen maradnak saját szabad eszközaink, amelyekhez nyúlhatnánk.
Látni kell, hogy a kívülről bejövő pénzek, jöjjenek is bárhonnan és bármilyen jogcímen (hitelként, támogatásként vagy mentőcsomagként), valójában nem adományok, hanem befektetések. Minél inkább ezekre építi Magyarország a gazdaságát és a működését, annál inkább el kell fogadnia azokat a feltételeket, amelyek bár rövid távon kedvezőnek tűnnek, de hosszú távon hátrányosak, mert a megváltozott, kedvezőtlen körülmények között is fenntartják, sőt fokozzák a fűggő helyzetünket ezektől a pénzcsapoktól. Olyan ez az úniós kohéziós támogatás-politika, mint a drogozás - könnyú rászokni az elején, de nehéz lejönni róla, és a következményei a végén romlásba döntenek.
Annál is inkább, mert a dolgok már nem sokáig fognak a megszokott kerékvágásukban menni! És ezek a folyamatok nagyban befolyásolni fogják az úniós kohéziós források, a hitelhez jutás és a törlesztés feltételeit! A „több Európa, nagyobb integráció” úniós válságkezelési stratégia a fent leírt helyzetet és folymatot hosszabb távon a még nagyobb összeomlás felé tolja, mivel éppenhogy elmélyíti a függésünket és kiszolgáltatottságunkat.
„A törvénytiprás titokban már folyik, csakhogy annak, aki azt most még visszatartja, el kell tűnni az útból. És akkor jelenik meg nyíltan a törvénytipró, … Mert ennek a törvénytiprónak az eljövetele a Sátán munkája a hazugság minden hatalmával, jelével és csodájával.” – II. Thess. 2:7-9)
Érdekes módon a háttérhatalom fontosnak tartja a tömegek megnyerését. Tudják, hogy a szabad akarat ellenében nem győzhetnek, hát a szabad akaratot befolyásolják minen lehetséges módon.
Legutóbbi hozzászólások
RSSLhorvath
Lhorvath
Lenbali
Atyaég!
Atyaég!, Gábor
lenbali